A kisebb Réssan lakott, csakúgy, mint a Mars és természetesen az Ella.
A többi bolygón a Hissek ipari vagy tudományos telepeket tartanak fenn, olykor rendkívül nehéz körülmények között. Csaknem mindegyik bolygónak vannak holdjai. Ezek egy különös számtani törvény szerint vannak elosztva: a Roninak és az Eiklének nincs, a Songnak egy holdja van, az Ellának kettő: Ari és Arzi, a Marsnak három: Sen, San és Sun, a Réssannak négy: Atua, Atéa, Asua és Aséa, a Sophirnak öt, végül a Tannak hat. Ezután a számok ismét csökkennek, egészen a Sétorig, amelynek három holdja van, az Aphennek viszont egy sincs. A Héran a Jupiternél is nagyobb óriási világ, egyik holdja akkora, mint a Föld. Az Aphen tizenegymilliárd kilométerre kering az Ialthartól!
A Sophir meg a Réssan pályája között jutottunk ki a Térbe. Annyira megközelítettük a Réssant, hogy a távcsővel tisztán kivehettem a felhők résén át előbukkanó partvidék körvonalát. A Mars viszont túl messze volt, az Ialthar túlsó felén. Végül az Ella már nemcsak egy kis pont volt az égbolton — percről percre növekvő golyóbis lett belőle.
2. EGY FANTASZTIKUS VILÁG
Az Ella bolygón
Legnagyobb sajnálatomra éjszaka szálltunk le. Amikor behatoltunk az Ella légkörébe, az órám 7 óra 20 percet mutatott, de még ma sem tudom, hogy a Földön ez reggel vagy este volt-e. Az ég annyira elborult, hogy mielőtt elértük volna az árnyékos övezetet, a felhők között csak vajmi keveset láthattam a bolygóbóclass="underline" néhány csillogó felületet, valószínűleg tengereket. Zajtalanul, simán értünk földet. A ksill egy kopár, sötét terület középpontjára ereszkedett le. Csak a távolban ragyogott néhány fényfolt.
— Hát nem vártak bennünket? — kérdeztem naivan Souiliktól.
— Miért vártak volna? Ki tudná megmondani, hogy mikor tér vissza egy ksill? Száz meg száz ilyen gép kutatja a Teret! Miért várnák őket? Érkezésünket jeleztem a Bölcseknek. Holnap majd megjelensz előttük. Most gyere velem.
Kiléptünk a ksillből. A környék teljesen sötét volt. Souilik meggyújtotta a szalaggal homlokára erősített kis lámpást, és elindultunk. Rövidre nyírt pázsiton lépkedtem. Nem egészen száz lépés után a lámpa fénye egy alacsony, fehér és látszólag nyílások nélküli építményt világított meg. Az épületet megkerültük. Anélkül hogy Souilik bármit is tett volna, egy rejtett kapu nyílt meg előttünk, s egy hófehér kövezetű rövid folyosóra léptünk, amelynek végén jobbra és balra szárny nélküli ajtók nyíltak. Souilik a bal oldali ajtóra mutatott.
— Itt fogsz aludni.
A helyiséget enyhe kék fény világította meg. Bútorzata mindössze egy nagyon alacsony, kissé homorú ágyféle volt, lepedő nélkül, egyszerű fehér takaróval. Mellette, egy kis asztalon halványan csillogott néhány bonyolult készülék. Souilik rámutatott az egyikre.
— Álmot adó készülék — mondotta. — Ha nem tudsz elaludni, nyomd meg ezt a gombot. Mivel az élelmiszereink megfelelnek a szervezetednek, bizonyára ez is hatni fog rád.
Magamra hagyott. Egy ideig az ágyon üldögéltem. Olyan érzésem volt, mintha a Földön lettem volna, valamelyik nagyon civilizált országban, teszem azt, az Egyesült Államokban vagy tán Svédországban, nem pedig egy ismeretlen bolygón, az isten tudja, hány milliárd kilométerre az otthonomtól! A pehelykönnyű, bársonypuha takaró alatt egy még finomabb kelméből készült hálóköntösfélét — egybeszabott pizsamát vagy kezeslábast — találtam. Levetkőztem és lefeküdtem. A fekhely kellőképp ruganyos volt, pompásan alkalmazkodott a test formáihoz, anélkül hogy túl puha lett volna. A vékony takaró olyan melegnek bizonyult, hogy a kellemes hőmérsékletű szobában hamarosan ledobtam magamról. Egy ideig forgolódtam, nem tudtam elaludni. Ekkor eszembe jutott Souilik szava, és megnyomtam a jelzett gombot. Nagyon halk zümmögést hallottam, és máris elnyomott az álom.
Nagyon lassan ébredeztem egy különös álomból, amelyben zöld arcú emberekkel beszélgettem. Hol vagyok? — tűnődtem. Eleinte azt hittem, hogy még Skandináviában, ahol nemrég valóban jártam, de csakhamar eszembe jutott, hogy onnan már hazatértem. Mindenesetre nem otthon voltam, abban a rettentő kemény ágyban, amelyet mindig ki akartam cseréli, bár ez sohasem akkor jutott az eszembe, amikor kellett volna. A mindenségit! Az Ella!
Kiugrottam az ágyból, és bekapcsóltam a világítást. A velem szemben levő fal eltűnt, átlátszó lett: végtelen, sárga mező terült el előttem, egészen a nagyon távoli, kéklő hegyekig. Balra, a sárga gyepen sötét foltot láttam: a lencse formájú ksillt. A furcsa fakókék égbolton nagyon magasan néhány fehér felhő lebegett, Még nagyon korán lehetett.
Halk nesszel egy alacsony, kerekes asztalka gördült be a szobába. Lassan közeledett, és az ágy mellett állt meg. A belsejéből ugyancsak lassan kiemelkedett egy aranysárga folyadékkal megtöltött csésze, valamint egy tányér rózsaszínű zselé. Úgy látszik, a Hissek az ágyban szoktak reggelizni! Igen jó étvágyam volt, az ételt meg az italt roppant ízletesnek találtam, noha nem tudtam meghatározni, miből készültek. Amint végeztem a reggelivel, az önműködő asztalka kigurult a szobából.
Felöltöztem, és magam is utána mentem. A külső kapu éppúgy nyitva volt, mint a ház valamennyi ajtaja. A házat kicsinek gondoltam, abban a hitben, hogy csak a folyosóról nyíló három helyiségből áll. Később megtudtam, hogy a Hisseknél minden háznak két vagy három föld alatti szintje van.
Körüljártam az épületet. A levegő friss és hűvös volt, de nem hideg, és a nap — soha nem tudtam helyette Ialthart gondolni — még alacsonyan járt. A környék kihaltnak tűnt. Valamivel távolabb három másik, éppolyan egyszerű ház emelkedett, mint Souiliké. Nagyon messze, a felkelő nap irányában, elszórtan több épületet láttam. A hegyek mellett húzódó kopár sikság a nyugati láthatárig terjedt. Keletre, északra és délre viszont kisebb-nagyobb facsoportok álltak. Kényelmesen elsétáltam a legközelebbi ligetig. A fák rózsaszínnel és zölddel erezett, egyenes, sima és hosszú törzset növesztettek az ég felé. Leveleik éppolyan sötétsárgák voltak, mint a pázsit. Háromféle, egymástól eltérő illatot tudtam megkülönböztetni.
Mindez csodás nyugalmat árasztott. Ami oly csúf a mi civilizációnkban: a lárma, az émelyítő szagok, a városok kaotikus zsúfoltsága, mintha száműzve lett volna ebből a világból. Végtelen enyhítő béke uralkodott a tájon. Wellsre gondoltam, és a Men like Gods-ban ábrázólt utópiájára.
Lassan visszaballagtam a házhoz. Üresnek tűnt. A hálószobámmal szemben levő helyiségből kihoztam egy könnyű, alacsony karosszéket, és az ajtó előtt leülve várakoztam. Tíz perc múlva az egyik facsoport mögül karcsú árnyék bukkant elő, egy fiatal lány vagy fiatal asszony ebből az új világból. Közvetlenül mellettem haladt el a Hissek táncos lépteivel, kíváncsian megnézett, de cseppet sem csodálkozott. A bőre mintha halványabb zöld lett volna, mint útitársaimé. Rámosolyogtam. Válaszul felém intett, majd továbbment.
Végül megérkezett Souilik. Hiss módra mosolygott.
— Hamarosan meg kell jelenned a Bölcsek előtt. Addig is megmutatom a házamat.
Hálószobámon kívül, amelynek külső falát tetszés szerint átlátszóvá vagy tejüvegszerűvé lehetett változtatni, valamint a másik helyiségen kívül, ahonnan a széket hoztam, a «földszinten» még egy harmadik, afféle előszoba is volt: ide nyíltak a földalatti részhez vezető felvonók. Souilik mentegetődzött: igaz, hogy kicsi a háza, de egy nőtlen, fiatal tisztnek tökéletesen megfelel. Az épület alatt csak két emelet volt: az első emeleten két szoba meg egy dolgozószoba — az utóbbi kerek helyiség, könyvespolcokkal borított fallal s a közepén egy bonyolult készülékekkel megrakott asztal — a második emeleten egy élelmiszerraktár, egy «konyha» és egy csodálatos fürdőszoba, ahogy mi mondanánk: «minden kényelemmel ellátva». A Hisseknél ez az egyetlen helyiség, ahol tükör található. Amikor e tükörben megpillantottam magam, hátrahőköltem: egyhetes, tüskés szakáll borította az arcom. Megkérdeztem Souilikot, hogy az Ellán létezik-e valamilyen borotvához hasonló készülék.