Egyenesen a tanácsterembe mentünk. Plenáris ülést tartottak: az első sorban ültek a Tizenkilencek, a többiek mögöttük helyezkedtek el. A Sinzuk képviselőivel együtt az én helyemet is a második sorban jelölték ki. A Hissek keveset beszéltek: nem rajtuk múlott, hogy hábórú legyen-e, vagy béke. Egyetlen lehetőségük maradt: a Mislixeket mindenáron el kell űzni az Első Univerzumból, s utána a hadszínteret át kell helyezni az Elátkozott Galaktikákra.
Egyelőre gondolni sem lehetett a Sinzu-űrhajó bevetésére. A Kalvénault túl messze volt ahhoz, hogy a Téren keresztül megközelíthessék, másrészt túl közel ahhoz, hogy igénybe vehessék a Sinzuk sajátságos szerkezetű ahunját. Ezért a Sinzuk egy része majd a ksillekben kap helyet, a többiek pedig visszatérnek erősítésért az Arborra.
Az űrhajó hajnalban indult el az Arbor felé, de Ulna és Akéion, valamint ötven Sinzu az Ellán maradt. Délben megérkezett Souilik és Essine, és együtt mentünk az Aniasz szigetre, ahol a második ksillraj gyülekezett. Mivel a sziget az Ella túlsó oldalán van, kilenc óra hosszat tartott az utazás.
A második raj 172 különböző típusú ksillből állt, kezdve az olyan könnyű gépektől, amilyennel én jöttem az Ellára, a több mint százötven méter átmérőjű, pompásan felszerelt, nehéz ksillekig, amelyeken hatvan Hiss látta el a szolgálatot. Meglehetősen sokáig kellett gyalogolnunk a gépek között, amíg Souilik végül megállt egy középnagyságú ksill előtt.
— Ez a miénk. A «tengernagyi hajó» — jegyezte meg félig tréfásan, félig büszkélkedve.
A különös hajón különös volt a személyzet: Souilik rajparancsnok, Snezin fedélzetmester, tíz Hiss, továbbá a «partra szálló osztag» négy tagja: Ulna, Akéion, Hérang és én. Legnagyobb meglepetésünkre velünk jött a fiatal Hr'ben lány: Beichitinsiantorépanséroset, és egy Hr'ben legény: Séférantosinanséroset. A Réssan laboratóriumaiban ők ketten dolgozták ki egy nem termikus fegyver prototípusát, amelyet most fognak majd kipróbálni. A Hissek, a Sinzuk és én, a Tserien, túl hosszú nevüket közös megegyezéssel lerövidítettük, s a továbbiakban csak Beichitnek és Séfernek neveztük őket.
A következő napokon a Hissek irányításával részint a fegyverek, részint a ksillek kezelését igyekeztünk elsajátítani. Hérang, Ulna és Akéion, akik már hozzászoktak az ahunon való átkeléshez a Sinzu-módszer szerint, igen gyorsan megtanulták a ksill vezetését, és a Sinzu-fegyverekkel is hasonlíthatatlanul jobban bántak, mint én. A Hiss-fegyverekhez viszont én értettem jobban. A Hr'benek által feltalált új fegyvert ez alkalommal nem próbáltuk ki, mert azt csak a Mislixek ellen lehetett eredményesen alkalmazni.
A hatodik nap reggelén valamennyiünket berendeltek a Bölcsek Házába. Hihetetlen gyorsan odaértünk a ksillekkel. A felderítők épp akkor tértek vissza: a százkét ksillből mindössze huszonnégy maradt. Amint Assza megjósolta, súlyos veszteségeket szenvedtek. A Kalvénault már csaknem teljesen kialudt, noha halványan vöröslő fénye öt fényév távlatából még mindig ragyogva jutott el hozzánk. Souilik utólag is megborzongott a gondolatra, hogy amikor utoljára a Rissmanon járt, a Mislixek már két év óta tevékenykedtek a Hatodik és a Hetedik bolygón. Jelenleg e bolygók eljegesedett talaján hemzsegtek a Mislixek, s akárcsak a Sklin csillagon, ezeken is hatalmas oszlopokat építettek. Szó sem lehetett arról hogy meglepetésszerűen rajtuk ütünk, mert a bolygók közötti űrben kilenc Mislixből álló csoportok cirkáltak. A felderítő ksillek ledobhatták bombáikat a Hatodik bolygón meredező tornyokra, de a Hetedik bolygót nem tudták megközelíteni. A mi feladatunk lesz a Hetedik bolygó védelmének áttörése. A Simzuknak és a Tseriennek el kell hagyniuk a ksillt, hogy megkíséreljék a rejtélyes tornyok lerombolását. S ha a feladatot végrehajtottuk, visszatérhetünk — ha tudunk. Páncélozott járművek állnak majd rendelkezésünkre, s ezek többé-kevésbé megvédenek bennünket a Mislixekkel való összeütközés alkalmával.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a terv lelkesedéssel töltött el. Ha arra gondoltam, hogy egy ismeretlen világban farkasszemet kell néznem az elképzelhetetlennel, méghozzá olyan lények társaságában, akiket alig ismerek, szinte megdermedtem a félelemtől. De aligha visszakozhattam. A Hissek vendége voltam: befogadtak, testvérüknek tekintettek, és igen sok titkukba beavattak. Végső soron a Mislix-sugárzás nem ártott a szervezetemnek, amit Souilik és Essine nem mondhatott el magáról, s bár a sugárzás számukra halálos veszélyt jelentett, egyetlen másodpercig sem haboztak. És mindent összegezve, ha az Ialthart védelmezem, a mi Napunkat, a mi emberiségünk fennmaradásának lehetőségét is védem. Tehát elvállaltam a megbízatást.
Másnap reggel útnak indultunk. Az ahunon való átkelés rendkívül rövid időt vett igénybe, és a Kalvénault naprendszer Harmadik bolygója mellett merültünk fel a Térben, a Rissman pályája mellett.
Abból, amit a bolygórendszerekről mondtam neked, ne következtess arra, hogy valamennyi csillagnak vannak bolygókísérői. Valójában az ilyen kísérő bolygók viszonylag ritkák. A Hissek szerint százkilencven csillag közül csak egynek vannak bolygói. Tíz bolygó közül átlag kettő lakható, és ezer ilyen lakható bolygó közül talán csak egyen találhatók emberinek minősíthető lények. A Rissman bolygó a lakható bolygók kategóriájába tartozik, de nem lakják: az életnek csupán olyan primitív formái találhatók meg rajta, mint amilyenek nálunk, a Földön a kambriumban tenyésztek.
A Hissek minden erőt a Rissmanon tömörítettek. Ez az égitest nagyságát illetően a mi Földünk és a Mars Solis között áll. A Mislix-invázió előtt sugárzó kék nap világította meg, Souilik szerint a legszebb napok egyike az Első Univerzumban. De a Kalvénault most sötétvörösen izott az égen, mint egy véres szemgolyó. A talajt hókupacok és cseppfolyóssá vált szén-monoxid borította. A hőmérséklet már minusz száz fok alatt volt, az élet minden formája megszűnt létezni, talán csak a befagyott óceánok legmélyét kivéve.
Táborunk sivárságát nem tudnám lefesteni: képzelj el egy végtelen, komor síkságot, beleolvadva a vöröslő félhomályba. Itt-ott néhány különböző magasságú hóhalom fehérlett bizonytalanul és elmosódottan, közöttük szétszóródva: ksillek ellapult lencséinek csillogó, s egyben sötét foltjai. A gépek körül űrruhás, parányi árnyak jártak-keltek. Amikor a sík láthatár fölött lejjebb hanyatlott a Kalvénault, bíborszínű sugarai mint ránk szegeződő véres ujjak nyúltak el a jeges talajon. Nagyon távol éreztem magam a Földtől. Eltévedt, nevétséges apró lény voltam a roppant világmindenségben, sok milliárd kilométerre szülőbolygómtól. Mintha száműzve lettem volna az időből, s közeledne a világvége, az Apokalipszis. Még a Hissek is idegeneknek tűntek, egy olyan világ gyermekeinek, amelyet össze sem lehet hasonlítani az enyémmel. Ulna is nyilván ugyanezt érezte, mert sápadt volt és reszketett. Akéion és a másik zárkózott arccal, némán, mozdulatlanul állt a képernyő előtt.
Az irányítóteremben, a séallban Souilik rádión parancsokat osztogatott. Hangja nyugodtan, hidegen csengett, de felfedeztem benne azt a könnyed remegést, amely a Hisseknél a felindultság jele. Ez volt az első jelentős parancsnoki megbízatása, és bár nem túlzottan reménykedhetett, hogy valaha is viszontlátja az Ellát, valóságos örömmámorban úszott, hogy ő vezetheti az első támadó hullámot, ő, a bolygók ifjú fedezője.
Egy karosszékben ülve átismételtem magamban mindazt, mit az előző napokon megtanultam a hamarosan bevetésre kerülő fegyverek kezeléséről, valamint a sahiennek nevezett páncélozott jármű vezetéséről, amely majd igyekszik megvédeni bennünket a Mislixektől. Egy kéz érintette a vállam, és Ulna szólított meg Hiss nyelven: