— Essine, kísérd Ulnát az Idegenek Házába, és mindketten feküdjetek le — mondotta Souilik. — Clair, Akéion, Hérang, ti hárman velem jöttök. Be kell számolnunk küldetésünkről.
— Nem várhatnánk holnapig? — könyörögtem.
— Nem. Minden múló perc egy Nap halálát jelentheti. Utána majd lesz időd pihenni.
Szinte félálomban lépkedtem felfelé az Emheriség Lépcsőjén, és menet közben rá se hederítettem a szobromra. Aztán mintha félig-meddig elvesztettem volna az eszméletem. Éreztem, hogy cipelnek, és egy lámpa ibolyaszínű sugara alatt tértem magamhoz. Mellettem feküdt a két Sinzu és maga Souilik is. Az idegkimerültség végső határán egymás után estünk össze az előcsarnokban.
Előbb lassan, majd egyre gyorsabb ütemben tért vissza az erőm. Amikor fel tudtunk kelni, beszámoltunk Azzlemnak és Asszának a Mislixekkel vívott harc lefolyásáról. Nem sokkal ezután megkönnyebbülten nyújtóztam el ágyamban, az Idegenek Házában, és természetesen ezen az éjszakán nem volt szükségem az «álmot adó» készülékre.
Mire felébredtem, az Ialthar már magasan ragyogott az égen. Kellemes, enyhe idő volt, és a kitárt ablakon át mintha madárdalt hallottam volna, ámbár az Ellán nincsenek madarak. A dal egyre közelebbről hallatszott. Felkeltem és kinéztem: Ulna állt az ablak alatt, és füttyével az ékanton, az Arboron élő csodálatos kis repülő gyíkocska csicsergését utánozta.
— Azért jöttünk, hogy felébresszünk — szólalt meg a mellette mosolygó Essine. — Azzlem küldött érted.
Azzlemet — Assza társaságában — a laboratóriumban, a Mislix-sugárzást reprodukáló készülék fölé hajolva találtam. Egy fémből készült széken fiatal, törékeny és csinos Hiss-lány ült. Önként jelentkezett a kísérletre, és az imént rajta próbálták ki a sugárzás elleni védekezés újabb lehetőségeit.
— Közeledünk a célhoz — jelentette ki Azzlem. — Egy nap talán mi, Hissek is épp olyan ellenállók leszünk a sugarakkal szemben, mint ti, Tserienek és a Sinzuk. Egyetlen bsin-injekció után — a te találmányod, Slair! — a lányom, Senati immár két bousik óta olyan intenzitású sugárzást képes elviselni, ami azelőtt veszélyes, ha ugyan nem halálos lett volna. Sajnos, a harmadik fokozaton, vagyis három Mislix együttes sugárzásának hatásán túl megszűnik az immunitás. De egyáltalán nem ezért hívattalak. Úgy tudom, hogy a névtelen bolygóról magaddal hoztad Missan holttestét. Ô az egyetlen halott, aki visszakerült az Ellára. A többiek az elátkozott bolygón maradnak mindaddig, amíg el nem tudjuk űzni onnan a Mislixeket. Missan az egyik barátom, Stensoss fia volt, aki érkezésed előtt halt meg egy ksill fedélzetén, valahol a Térben. Ôsi szokásaink szerint, aki visszahozza egy harcban elesett Hiss tetemét, a halott szüleinek gyermeke, testvéreinek a testvére lesz. Mától kezdve tehát nyugodtan mondhatod, hogy «Mi, Hissek…» — senki nem fog nevetni rajtad. Különös sors a tiéd, ó, Tserien! Egyidejűleg vagy Tserien, Sinzu, és Hiss, három bolygó fia. Menj hát, mert részt kell venned fivéred temetésén abban a házban, amely mostantól kezdve a te házad. Essine majd elkísér.
— Hol van Souilik? — kérdeztem.
— Ezer ksill élén visszatért a Kalvénaulthoz. Mivel a gépét nem kell elhagynia, egyetlen Sinzut sem vitt magával. Ne aggódj, nagy távolságból fogják ledobni bombáikat.
Essine-nel és Ulnával egy réob fedélzetén indultunk Missan lakhelyére. Útközben megtudtam, hogy a szerencsétlen ifjú rendkívül tehetséges diák volt, akit Azzlem távol akart tartani a háború veszélyeitől. De a Hiss-törvény kérlelhetetlen: veszély esetén egyetlen önkéntest sem lehet visszautasítani, és Missan önként jelentkezett. Nem volt sem apja, sem anyja, csak egy nővére, Assila, aki «mérnöki» beosztásban dolgozott egy nagy élelmiszergyárban.
Assila a Bressié szigeten lakott, hatszáz brunn távolságra a Bölcsek Házától, északi irányban. Elfelejtettem megemlíteni, hogy az Ellán alig vannak kontinensek, de annál több a sziget. Nagyságuk nagyjából Ausztrália és a Jersey szigetek területe között ingadozik, nem számítva a kisebb szigeteket. Assila piros házacskája a tengerrel szemben, egy dombon épült.
Essine bemutatta a «húgomat», egy halványzöld bőrű, különös tekintetű, fiatal lányt, akinek a szeme nem olyan kékesszürke volt, mint általában a Hisseké, hanem smaragdzöld. Úgy fogadott, mintha valóban a fivére lennék. Két tenyerét, mint egy kelyhet, az arca elé emelte, ez az üdvözlésmód csak közeli rokonok között használatos.
A Hiss-temetések tiszteletreméltón egyszerűek. Missan holttestét a ház előtt, a szabad ég alatt, egy fémlapon helyezték el. Egy Hiss-pap rövid imát mondott. Aztán Essine irányításával Assila mellé léptem, kézen fogtam, és összekulcsolt kezünkkel együtt nyomtunk le egy kis kart, majd hátrább léptünk. Ragyogó lángoszlop villant fel, és a fémlapról eltűnt a tetem. A pap a jelenlévőkhöz fordult.
— Hol van Missan? — kérdezte.
— Útban a Fény felé — válaszolta mindenki. Ennyi volt az egész.
A hagyomány megkövetelte, hogy öt napot töltsek a házban. Ulna és Essine még aznap este elment, s én egyedül maradtam Assilával. Jóllehet, tekintete a Hissek szokásos érzéketlenségét tükrözte, éreztem, hogy szenved, de mivel nem nagyon ismertem az itteni szokásokat és érzéseket, nem tudtam mit mondani neki. Ekkor értettem meg, hogy mily kevéssé tudtam beilleszkedni a Hissek társadalmába. Bánatosan, zavartan bolyongtam az ismeretlen Házban, haragudtam a Hissek értelmetlen szokásaira, és magam is boldogtalan voltam. Órák teltek el, és nem tudtam rászánni magam, hogy aludni térjek abba a szobába, amely immár teljes joggal az enyém. Minden elcsendesedett. Assila szótlanul ült a közös teremben. Magam is leültem, s így töltöttük az éjszakát. Ritkán éreztem magam ennyire magányosnak és kirekesztettnek ezen az idegen bolygón, mint e halottvirrasztás során, a fiatal lány társaságában.
Reggel aztán megszólalt Assila. Nem sírt, könnyek nélkül beszélt oly tehetséges, oly nagy jövőjű öccséről, aki első csatája alkalmával esett el. Családjának már tizenegy tagja halt meg a Mislixek ellen vívott harcokban. Assila keserű szemrehányást tett magának, hogy nem kísérte sel fivérét, s hogy nem halt meg vele együtt. Rajongva szerette Missant, egy leendő Bölcset látott benne, egyikét azoknak, akik dicsőségére válnak népüknek. Jól emlékezett az egyetemen elért kiváló eredményeire, gyermekkori játékaira és első szerelmére, amikor is ő, az idősebb nővér, volt a bizalmasa. És mindebből nem maradt semmi, csak a hagyományos mondat: «Elindult a Fény felé.»
Minél tovább beszélt Assila, annál több gát omlott le azok közül, amelyek elválasztottak a Hissektől. Ezeket a szavakat bármely földi nő is mondhatta volna. És mint annak idején a Sanssine sziget kriptájában, szemben a Mislixel, most is megértettem, hogy a fájdalom és a szorongás a világmindenség egyik végétől a másikig mindenütt egyforma. Végre megleltem a vigasztalás szavait, s teljesen megfeledkeztem arról, hogy sok millió fényév szakadéka választ el Assilától. És tapasztalataim közül nem ez a legkevésbé különös.
Assila ezután a Hissek emberfeletti önuralmával felállt, hogy elkészítse reggelinket.
Még négy napig maradtam mellette. Utána visszamentem az Essanthem félszigeten levő Idegenek Házába. De nyolcnaponként egy estét továbbra is Assilánál töltöttem. Lassanként úgy tekintettem a Bressié szigeten álló házacskát, mint a sajátomat, és Assilát, mint valami közeli rokont. És tudom, hogy szobámban még most is ott hevernek a könyvek, a jegyzetek és csecsebecsék, amelyeket az Ella bolygón gyűjtöttem öszsze. És abban is bizonyos vagyok, hogy Assila «nővérem» időnként megkérdi a Bölcseket, mikor térek vissza hozzájuk.