Az utazás jól kezdődött. Souilik a megszokott, öreg ksilljét vezette, a Sesson-Essine-t, vagyis a Szép Essine-t. Ebben a gépben foglalt helyet Essine, két másik Hiss és Beichit, a fiatal Hr'ben-lány. Amikor Ulna megkért, hogy fordítsam le neki a mi ksillünk törzsére festett felírást, zavartan hallgattam. Ulna folyékonyan beszélte a Hiss-nyelvet, sőt már meglehetősen sok francia szót is ismert, de írni-olvasni egyik nyelven sem tudott. Ksillem felirata Souilik fantáziájának szüleménye volt. Ezeknek a gépeknek — ha csak parancsnokuk nem vállalja a keresztapaságot — általában nincs nevük, csak egyszerűen számmal vannak jelölve. Souilik az enyémet Ulna-ten-Sillonnak nevezte el, ami annyit jelent: Ulna, te vagy az álmom. Akéion, aki tűrhetően ismerte a Hiss-betűket, zavarom láttán ravaszul mosolygott, majd így fordította le a feliratot: a Bolygók Egyesülése.
Az Ulna-ten-Sillon nagyon kicsi, háromüléses ksill volt, a később nagy szériákban gyártott harci ksillek prototípusa. Úgy tűnt, hogy tervezői a kényelmet feláldozták a hatékonyság kedvéért. Az irányítófülkét telezsúfolták a gépek, fegyverek és készülékek ellenőrzésére szolgáló műszerfalakkal. A másik fülkében egy háromszemélyes, emeletes ágy állt, a többi helyet a motorok, a tartalék élelmiszerek, a lőszerek, a kijárati zsilipkamra és a levegőtartályok foglalták el. A tizenegy centiméter vastag, rendkívül kemény ötvözetből készült törzs — Souilik megnyugtató szavai szerint — egy bousikként 8000 brunnal, azaz óránként 4000 kilométeres sebességgel támadó Mislix becsapódását is kibírná, bár ezt a sebességet gyakorlatban még soha nem tapasztalták. Ha netán a törzs mégis megrepedne, épen marad a hét centiméter vastag belső törzs. Mivel a Mislix-sugárzásra érzéketlenek vagyunk, minden bizonnyal épségben maradunk.
Egyszerre hatoltunk be az ahunba, azaz mindkét ksillt a Térnek ugyanaz a buborékja vette körül. Ugyancsak együtt hagytuk el az ahunt, csaknem egymillió kilométernyire a Sswft bolygótól. Ezen a közepes méretű, a Földnél alig nagyobb, igen szép bolygón néhány százmillió Kaien él. Az északi féltekén, egy Brbor nevű város mellett szálltunk le.
A Kaienek roppant fura nép! Magasságuk eléri a két méter harminc centit, bőrük zöldes színű, koponyájuk kopasz és gömbölyű, kékeszöld szemük rövid kocsányon ül, orruk nincs, és széles szájukat tömérdek parányi fog ékesíti. Hosszú, törékeny karjuk és lábszáruk ellenére csaknem olyan szélesnek tűnnek, mint amilyen hosszúak. Megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreztem irántuk, s ezt még nyájasságuk sem tudta eloszlatni. Ugyanígy érzett Akéion és Ulna, sőt még Essine is. Souilik viszont titokzatos utazásai során közelebbről is megismerte őket, és barátokra lelt közöttük. A Kaienek civilizációja roppant sajátos: ők maguk középszerű asztronómusok, tűrhető fizikusok és csodálatos vegyészek. Nagyon kevés fémet használnak, iparuk teljes mértékben a szintetikus műanyagokon alapul. Souilik erősködött, hogy szellemi téren kiválóak, figyelemreméltó költőik, mélyen gondolkodó filozófusaik, elsőrangú festőik és szobrászaik vannak. Ezt nem tudtam megítélni, mert néhány óránál tovább soha nem időztem a Sswft bolygón.
Ksilljeink közelében maradtunk egy tágas, kopár térségen, ahová igen sok helikopter típusú gép szállt le: valamennyi átlátszó műanyagból készült, beleértve a motorokat is. Betértünk egy «hajóbárra» emlékeztető, könnyűszerkezetű épületbe, ahol pompás zöld italt szolgáltak fel. Souilik egy ideig három Kaiennel tárgyalt, aztán csatlakozott hozzánk. Tisztes távolságból, a fegyveres őrök sorfala mögül, a Kaienek nagy tömege meregette felénk kocsányon ülő szemét, vagy a két ksillt bámulták. A szél olykor felénk sodorta fűszeres illatuk egy-egy hullámát.
Csendesen üldögéltünk. Már mindent elmondtunk egymásnak. Később Souilik és Akéion elment. Még egyszer ellenőrizni akarták az Ulna-ten-Sillont. Gépiesen hol megtöltöttem, hol meg kiürítettem termikus pisztolyomat. Essine halkan beszélgetett Ulnával és Beichittel. Időnként rám néztek, és kitört belőlük a kacagás.
Souilik visszajött értünk.
— Itt az idő, testvér! — mondotta. — Ne feledd, hogy a Tanácsnak értesülésekre van szüksége, nem pedig hőstettekre. Jöjj vissza! Légy óvatos!
Közelebb hajolt hozzám, és halkan hozzáfüzte:
— A Sinzuk túl vakmerőek. Mérsékeld Akéiont!
Amikor megálltunk a ksill mellett, Souilik még egyszer a vállamra tette a kezét, majd futólépésben távozott. Essine és Beichit a távolból integetett. Ulna és Akéion már benn ült a ksillben. Lehajoltam, és dobogó szívvel mentem utánuk.
Alig csukódott be mögöttem az ajtó, máris felemelkedtünk. Megegyeztünk Souilikkal, hogy pontosan két és fél bousikot töltünk az ahunban, és semmiféle ürüggyel nem változtatunk irányt. Így a Hissek tudni fogják, hol keressenek bennünket, ha netán baleset történne. Az Ellán használatos időszámítás szerint mért húsz napnál tovább nem maradhatunk távol.
Az előre megbeszélt időpontban hagytuk el az ahunt. A képernyőkön minden tintafekete volt, kivéve néhány megnyúlt tojás alakú, fakó fényfoltot: a még élő galaktikákat. Egyikük — a legközelebbi — csaknem eltakarta a hold felszínét. Akéion rámutatott.
— Azt hiszem, ez a Kaienek univerzuma. Onnan jövünk.
Ha valamely várázslat folytán egy óriási erejű távcsövön figyelhettük volna ezt az univerzumot, egyáltalán nem a «jelenlegi» állapotában láttuk volna, hanem olyannak, mint amilyen több mint ötszázezer évvel ezelőtt volt!
A radar elve alapján működő speciális képernyőn, a fénynél tízszer sebesebben terjedő sness-hullámok — nos, igen, Einstein elmélete nem hamis, csak hiányos — kirajzolták egy bolygó körvonalát.
— Souilik azt mondta: a legközelebbi alkalmas méretű bolygó — jegyezte meg Ulna. — Ez itt mintha megfelelő lenne.
— Leszállunk — felelte Akéion. — Foglaljátok el a harcállásokat!
Leültem a fegyvereket működtető kapcsolótábla elé. Ulna volt a megfigyelő. Az előttem lévő képernyőn visszatükröződött a bennünket körülvevő Tér, mind a négy égtáj irányával, valamint a Zenit és a Nadír. Ulna képernyője még érzékenyebb volt, és tetszés szerint ki lehetett nagyítani rajta bármely részletet. A bolygó foltján kívül semmi mást nem lehetett látni.
— Előbb alacsonyan elröpülünk fölötte. Clair, a meleg övezetet!
Lenyomtam a megfelelő kart. Ksillünk körül azonnal kialakult a 300 abszolút fokra felhevített övezet, vagyis inkább egy olyan terület, amelyben minden objektum azonnal 300 abszolút fokra hevült. Egyetlen Mislix sem közeledhetett felénk életveszedelem nélkül, a hőmérséklet viszont eléggé alacsony maradt ahhoz, hogy ne zavarjon bennünket, ha az űrruhában elhagyjuk a ksillt.
A Nadír-képernyőt most már teljesen betöltötte a bolygó felületének képe, sőt az egyes részletek is láthatókká váltak: hegyláncok, ősrégi befagyott folyók, hatalmas, sík területek, amelyek egykor nyilván óceánok lehettek. Még alacsonyabbra ereszkedtünk.