A halott óceánok egyikének partján egy rendkívül szabályos, hatalmas, piramis formájú tömeget fedeztem fel. Jeleztem Ulnának, aki speciális képernyőjén részletesebben is megfigyelhette a látottakat.
— Szentséges Étahan! — suttogta. — Ez valamikor emberlakta bolygó volt!
Alattunk valóban egy város terült el, pontosabban az, ami megmaradt belőle. Lassanként formát öltöttek az elmosódott részletek, és az összefüggő piramisból karcsú tornyok, az égbolt felé rugaszkodó, merész obeliszkek bontakoztak ki. E furcsa építmények az egykori városközpont felé egyre magasabbakká, egyre sűrűbbekké váltak. A város sok ezernyi hektár területet foglalhatott el, és legmagasabb tornyának csúcsa meghaladta az ezer métert.
Eltűnődtem: miféle, sok millió évvel ezelőtt megsemmisült, különös civilizáció alkotta ezt a települést? Tudod, hogy mindig szenvedélyesen érdekelt az archeológia. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy azonnal leszálljak, s ezt tüstént közöltem Akéionnal.
— Eiőbb megkerüljük a bolygót — felelte. — Ha nem látunk Mislixet, leszállunk.
Hosszú órákon keresztül vonultak el alattunk a megfagyott kontinensek. Több helyen is láttunk romokat, de korántsem voltak olyan lenyűgözőek, mint az először látott város maradványai. Néha közvetlenül a talaj felszíne fölött siklottunk, de egyetlen Mislixet sem vettünk észre. Végül visszafordultunk, és a fényszóróval végigpásztáztunk a fantasztikus holt várost. A fénysugárban az építmények valósággal szikráztak a megfagyott levegőtől és az aranytól.
Egy nagy téren ereszkedtünk le, egy karcsú torony lábánál, amelynek csúcsa beleveszett az égboltba. Megbeszéltük, hogy Ulna meg én felderítő körutat teszünk, de Akéion, minden eshetőségre készen, a helyén marad. Felöltöttük űrruhánkat, és elláttuk magunkat tizenkét órára elegendő levegőtartalékkal, az űrruhában is elfogyasztható élelmiszer-pasztillákkal, fegyverekkel és nagy mennyiségű lőszerrel. Így felszerelve kiléptünk a bolygóra.
Egy ideig tétováztunk, hogy merre induljunk el. A ksill egy kissé szabálytalan kör alakú téren állt, amelyet minden oldalról égbe meredő építmények vettek körül. A meleg övezet hatására a szilárd levegő cseppfolyóssá vált, elpárolgott, és gépünket csakhamar sűrű ködfelhő takarta el a szemünk elől.
Csakhamar egy fedett utcára bukkantunk, és beléptünk a boltozatok alá. Az épületek nagyságához viszonyítva szokatlanul alacsony, zöld kapuk mindegyike zárva volt. Körülbelül egy kilométert gyalogoltunk, kitérők nélkül, nehogy eltévedjünk. A kétségbeejtően sivár házak falán egyetlen feliratot, egyetlen faragványt sem láttunk, semmit, ami erről az eltűnt emberiségről hírt adhatott volna. Már arra gondoltam, hogy betöröm az egyik rozogább állapotban lévő kaput, amikor a talaj hirtelen megingott a lábunk alatt. Rosszat sejtve ragadtam meg Ulna kezét, és magammal vonszolva rohantam visszafelé. A téren, ahol az imént a ksill állt, hatalmas kőés fémhalom hevert. A baloldali torony, nyilván a hőség hatására, eldőlt, és rázuhant az Ulna-ten-Sillonra. Időnként még egy-egy roncsdarab zuhant a talajra, gúlába halmozódva.
Ulna egy falnak tántorodva suttogta:
— Hen! Akéion, Akéion sétan son!
Semmi sem mozdult. A dermesztő némaságban hangtalanul zuhant le egy roppant fémgerenda, kétszer-háromszor felszökkent a levegőbe, majd mereven elnyúlt a törmelékhalom tetején. Riadtan néztünk egymásra ezen az ismeretlen bolygón, elveszetten, még tizenegy órára elegendő, lélegzésre alkalmas levegővel, sok milliárd mérföldnyire minden segítségtől.
S ekkor fényszóróm sugarában — sziporkázó páncéljával — megjelent az első Mislix.
Harc a Mislixekkel
Az ember — és ezt a szót a lehető legtágabban értélmezem, beleértve a Hisseket, a Sinzukat meg a többieket — furcsa teremtmény. Helyzetünk teljesen reménytelen volt, de egy pillanatra sem jutott eszünkbe, hogy feladjuk a harcot. Alighogy az első Mislix páncélja megvillant, máris lőttem. Elpusztult, mielőtt kibocsáthatta volna sugarát. Lélegzet-visszafojtva figyeltünk: semmi nem mozdult. Veszélyes lett volna a téren maradni, egyrészt a szüntelenül hullámzó törmelékek miatt, másrészt a Mislixeknek itt elegendő hely állt a rendelkezésükre, hogy a levegőbe emelkedjenek, és ránk zuhanva agyonnyomjanak bennünket. Még egy utolsó pillantást vetettünk az Ulna-ten-Sillon és a benne lévő Akéion fölött tornyosuló roncshalomra, aztán a már előbb átkutatott fedett utca árkádjai alá húzódtunk. Ezen a szűk területen csak két irányban kellett figyelnünk. Óvatosan mentünk tovább, és elhagyva azt a pontot, ameddig az imént eljutottunk, egy másik térhez értünk. Itt hemzsegtek a Mislixek, és amint észrevették jöttünket, heves sugárzásba kezdtek, de hasztalan. Olyan sokan voltak, hogy kénytelenek voltunk átlépni rajtuk, és megállapítottam, hogy ezek a Mislixek szélesebbek, rövidebbek, és más a formájuk, vagyis nem ahhoz a fajtához tartoznak, mint amilyenekkel a Kalvénault Hetedik bolygóján harcoltam. Fluoreszkálásuk sem ibolyalila, hanem inkább indigókék volt. Órákig bolyongtunk a holt város utcáin, s egyetlen nyitott kaput sem találtunk, de olyat sem, amelyet be tudtam volna törni. A város lakói, mielőtt eltűntek volna, ismeretlen oknál fogva, gondosan bezárták házaikat. Kiindulási pontunktól több kilométernyire fedeztük fel az egyetlen érdekességet: egy nagyon alacsony, hatkerekű járművet. Amikor nekiláttam, hogy részletesebben megvizsgáljam, megindult a Mislixek rohama. A talaj fölött néhány lábnyira lebegve, százával támadtak ránk. Ha termikus pisztolyaink végeztek is velük, lendületük nem csökkent, és holtukban is csak nagy üggyel-bajjal tudtuk elkerülni a velük való összeütközést. Később taktikát változtattak, és oly gyors iramban száguldtak felénk, hogy jöttüket nem is lehetett látni. Le kellett lapulnunk, és valóságos zárótüzet zúdítottunk rájuk. Ezzel persze rengeteg lőszert pazaroltunk. Néhány perc múltán annyira felhevült a talaj, és a házfalak olyan forróságot árasztottak, hogy a Mislixek kénytelenek voltak visszavonulni.
Csüggedten ültünk le az egyik háromlépcsős küszöbre. Már csak három órára elegendő levegőtartalékunk maradt. Lassan úrrá lett rajtunk a fáradtság, és az űrruha sisakjának üvegjén keresztül láthattam Ulna karikás szemét és elkínzott arcát. Keveset beszéltünk. Tudom, hogy a regényhősök mindig a legkétségbeejtőbb helyzetekben tesznek egymásnak gyengéd vallomásokat, de mondhatom, nekünk eszünkbe sem jutott ilyesmi. Elég sokáig üldögéltünk. Már bóbiskoltam, amikor Ulna felrázott.
— A Mislixek! Újra jönnek!
Ez alkalommal fajtestvéreik tetemeit megkerülve, kúszva érkeztek. Mindent kockára téve kivártuk, amíg egészen a közelünkbe jöttek és tömörültek, s csak akkor lőttünk. Az egyiknek még maradt annyi ereje, hogy ránk vesse magát, de elhibázta az ugrást, és bezúzta a mögöttünk lévő kaput. Előbb Ulna siklott be a nyíláson, aztán én. Tágas, üres teremben találtuk magunkat, ahol formátlan roncsok jelezték az egykori bútorok helyét. Hiába kerestük a felső emeletekre vezető lépcsőt vagy felvonót. Ha léteztek is valaha, már réges-rég porrá omlottak. Ezzel szemben felfedeztünk egy folyosót, amely egy olyan szűk és alacsony pincébe vezetett, hogy csak meggörnyedve tudtam lépkedni. Csakhamar megértettük, hogy ez a mély pince közvetlenül az utca alatt húzódik. Továbbmentünk, nem törődve az elágazásokkal, amelyek — amint erről egyszer-kétszer meggyőződtünk — az előbbihez hasonló, sivár termekbe vezettek, amelyekben csak néhány számunkra érdektelen maradványt találtunk. Archeológusi szenvedélyem pillanatnyilag kihunyt!