Aztán a pince észrevétlenül lejteni kezdett. Mintegy álomba merülten vonszoltuk magunkat, jóformán nem is figyeltünk, s csak akkor tértem magamhoz, amikor egy fémajtóba ütköztem. Itt végződött a folyosó. Ezen az ajtón végre sikerült felfedeznem egy sugárzó napot vagy stilizált kereket ábrázoló faragványt.
Most, hogy megálltunk, szinte lecsapott ránk a fáradtság. Már tíz órája gyalogoltunk, és csak egy órára elegendő levegőnk maradt. Gépiesen pillantottam az űrruhám csuklójára erősített barométerre: a légköri nyomás nulla fölött volt, és a hőmérő 265 abszolút fokot mutatott. Ez az övezet tehát a Mislixek számára megközelíthetetlen! Természetesen, levegő is akadt itt, de milyen kevés! Még arra sem volt elegendő, hogy megindítsuk a sisakunk mögött elhelyezett könnyű kompresszort. Ha sikerülne átjutnunk ezen az ajtón, talán eléggé sűrű légkört találnánk, hogy használható legyen.
Izgalomtól reszketve nézegettük az ajtót. Semmiféle lakatot vagy zárat nem fedeztem fel rajta, de az Ellán már megismertem néhány tökéletesített zárószerkezetet. Türelmesen tapogattuk az ajtót és a környékét, óvatosan nyomogattuk a faragott nap sugarait, és megpróbáltuk elmozdítani őket. Hasztalan erőlködtünk. Megint eltelt egy félóra. Az oxigén-nyomásmérő mutatója lassan, könyörtelenül közeledett a zéró felé.
Már minden reményt feladtunk, amikor az ajtó váratlanul megcsikordult és kitárult. A mögötte lévő szűk helyiségben, velünk szemben egy ugyanolyan ajtó zárta el az utat.
— Egy zsilipkamrában vagyunk — suttogta Ulna. — Lehetséges, hogy a túlsó oldalon levegő van?
Megpróbáltunk visszaemlékezni, hogy milyen mozdulatokat tettünk az előbbi ajtó kinyitásakor. Egy idő után eltaláltuk a megfelelő fogást: a faragott nap felső sugarát kellett megnyomni, s ugyanakkor könnyedén bal felé tolni. Az ajtó mögötti helyiségben a légköri nyomás csaknem olyan volt, mint az Ellán. Bekapcsoltam az analizátort: a számlapok megpirosodtak, tehát a levegő elegendő oxigént tartalmazott, és semmiféle toxikus gáz nem szennyezte. Óvatosan lecsavartam sisakom üvegét, és mélyet szippantottam. A levegő száraz és friss volt, tökéletesen alkalmas a lélegzésre. Ha nem is menekültünk meg, de legalább hosszú időre haladékot nyertünk.
Az üres szobának látszólag nem volt folytatása, mert a bejáraton kívül más ajtót nem láttunk. Mindenekelőtt meg kellett szabadulnunk a fáradt vállunkra nehezedő, mozgásunkat akadályozó űrruhától. Elcsigázva nyújtózkodtunk el egymás mellett, eloltottuk a lámpát, és azonnal elaludtunk.
Nyugtalan álmom lehetett, mert a helyiség túlsó sarkában ébredtem fel. Felültem, tapogatódzva keresgéltem a lámpám, és a sötétben a kezem véletlenül beleakadt a fejem magasságában egy falból kiálló vékony fémrúdba. A rudacska megmozdult, és megtörtént a csoda: a helyiség végében mintha egy ajtó tárult volna fel, s világos négyszögében egy emberi alak körvonalai rajzolódtak ki. Alacsony termetét jól láthattam az ellenfényben, de arcvonásai homályban maradtak. Néhány pillanat múltán hirtelen eltűnt, és helyén egy tűzgömb jelent meg, miközben egy különös szó ütötte meg a fülemet.
— Ulna! Ébredj! — kiáltottam.
Ekkor a tűzgömb mintha elpattant volna, és egy csillagokkal teleszórt égbolt tárult ámuló szemünk elé. Az égen egy bolygó jelent meg. Eleinte mintha felülnézetben, nagyon magasról láttuk volna, majd egyre feljebb emelkedett, s amint közeledett, hegyek és erdőségek, óceánok és pusztaságok vonultak el szemünk előtt, miközben a különös hang mindig ugyanazt a szót hajtogatta: Siphan, Siphan, Siphan. Megértettem, hogy ez a neve ennek a bolygónak.
A szüntelenül változó képek mozgása megszűnt, s most ugyanazt a várost láttuk, amelyben tartózkodtunk, de egy ragyogó nap sugaraitól megvilágítva. A rejtélyes hang ekkor a Gherséa szót, nyilván a város nevét ismételgette. A tágas tereken járművek és élőlények nyüzsögtek, de ilyen magasságból nem láthattuk alakjukat és arcukat.
A képernyő — mert tulajdonképpen egy képernyő volt előttünk — most a város közelében lévő vidéket mutatta. A bíborszínű növényzet az Elláról ismert Sinissi fára, Ulna szerint az Arboron található Tren-Tehor fához hasonlított. Egy kék színű úton ugyanolyan jármű haladt, mint amilyet akkor nézegettem, amikor a Mislixek ostroma megkezdődött. Tekintetünkkel követtük a furcsa formájú kocsit. Az út egy hegyre vezetett, és a csúcson emelkedő obszervatóriumnál ért véget: legalábbis annak véltük az épületet. Miközben ezek a képek elvonultak szemünk előtt, egy számunkra teljesen érthetetlen magyarázó szöveget hallottunk. A látótér most a járműre összpontosult, melyből egy kétlábú, négykarú, kerek fejű lény lépett ki. Arcvonásai elmosódtak. Bement az épületbe.
A vetítés egy pillanatra megszakadt, majd a nap képével folytatódott. Láttuk, amint korongja lassan vörösödni kezd, majd fokozatosan elhalványul. Most már tudtuk, hogy e világ pusztulásának a történetét látjuk. Az imént láttott személy bizonyára egy tudós vagy egy jelentős ember lehetett, mert többször is megjelent a képernyőn: gyűléseken szónokolt, különös gépekkel foglalatoskodott, hadseregeknek parancsolt, majd egy átlátszó űrruhába öltözve, mintha villámcsapás érte volna, összeroskadt a Mislixek előtt. De előzőleg még láthattuk, amint különböző munkálatokat irányít, parányi készülékeket igazgat, végül gondosan bezár két lángoló nappal díszített ajtót. Az ajtókat azonnal felismertük. A film utoljára e különös lények egyikét mutatta, amint felemel egy kőkockát ama fémrúd alatt, amelyre véletlenül bukkantam rá.
Amikor kábultságunkból magunkhoz tértünk, természetesen keresni kezdtük, és minden nehézség nélkül meg is találtuk az imént látott kőkockát. Alatta egy csigalépcső kanyargott lefelé. Mielőtt elindultunk volna, óvatosságból ismét felöltöttük űrruhánkat. Egy enyhe zöld fényben derengő, nagy helyiségbe jutottunk, ahonnan egymásba nyíló termek egész során haladtunk végig. Az első üres volt, a többiekben tömör fémből készült, súlyos ládák álltak, amelyeket nem sikerült kinyitnunk. Az utolsó terem mélyén egy másik csigalépcső vezetett ez alkalommal felfelé. Negyedóráig tartott, amíg felkapaszkodtunk egy zsilipkamrával elszigetelt kupolafélébe, amely a városon kívül elterülő, sötét síkságra nyílt. A zsilipkamra ajtaján át lehetett kijutni a szabadba. Mivel odakint hemzsegtek a Mislixek, jobbnak láttuk, ha egyelőre a kupolában maradunk.
Ekkor egy különös életforma kezdődött el számunkra, amely egy teljes földi hónapig tartott. Elegendő levegőnk volt, és Ulna felfedezte, hogy három doboz tartalék lőszer helyett tévedésből csak kettőt hozott magávaclass="underline" a harmadik doboz élelmiszer-pasztillákat tartalmazott. Ennyi élelemmel akár egy évig is kitarthattunk volna, de a vizünk csak két hónapra volt elegendő. Az űrruha «hátizsákjában» ugyan van egy ügyes kis készülék, amellyel a holt bolygókon vissza lehet nyerni a cseppfolyóssá vagy szilárd halmazállapotúvá vált, gázzal keveredett vizet, de a szétválasztó és tisztító töltet csak egy hónapig használható. Mégis most már reménykedhettünk, hogy talán megérkezik egy mentőexpedíció, hiszen igen pontosan követtük Souilik utasításait.
Most, hogy már nem fenyegetett közvetlen életveszély, Ulna teljesen átadta magát bánatának. Igyekeztem megvigasztalni: tekintve a ksill szilárdságát, könnyen lehetséges, hogy Akéion még életben van, s amint megérkeznek a Hissek, őt is ki fogják szabadítani. Nem sikerült meggyőznöm, pedig az események a továbbiakban még ennél is fantasztikusabban alakultak!