— Ulna, a tieid!
A lány nem felelt, ájultan hevert a lábamnál. Karomba kaptam, és rohantam az űrhajó felé, amely a forrásban levő, folyékony levegő alkotta párában már leereszkedett a talajra. Félig elolvadt jégtömbök között botladoztam, beleütköztem egy-egy elpusztult Mislixbe, valósággal tántorogtam, de Ulnát egy pillanatra sem engedtem el. Két űrruhás alak ragadott meg, az egyik a karomat fogta, a másik az irányt mutatta. Felkapaszkodtunk a bejárati nyíláshoz vezető lépcsőn, s amikor a zsilipkamrából kiléptem a Tsalan folyosójára, szembe találtam magam Souilikkal és Akéionnal.
Első cselekedetem modortalanságra vallott: félrevontam Souilikot, és szemrehányásokkal árasztottam eclass="underline" ez a hely túlságosan veszélyes a Hissek számára, tehát nem szabadott volna idejönnie. Souilik egy cseppet sem haragudott.
— Ráismerek: ez bizony Slair, a Tserien! — mosolygott kedélyesen. — A mindig elégedetlen Tserien. Ide kellett jönnöm, hogy mutassam az utat!
— És Akéion?
— Akéion tökéletesen eltévedt a balesete után. De mindezt majd ő fogja elmesélni.
Leszedték rólunk az űrruhát, és a még mindig eszméletlen Ulnát abba a betegszobába vitték, ahol annak idején engem ápoltak. Vincédom, a Sinzuk nagy orvosa ott sürgölődött körülötte, bár kijelentette, hogy ezt a feladatot egy kezdő orvostanhallgató is el tudná látni. Amikor Ulna végre kinyitotta a szemét, Souilikkal és az orvossal együtt halkan kisompólyogtam a szobából, magára hagyva őt apjával és fivérével.
Negyedórával később mindnyájan együtt ültünk az irányító teremben. A Tsalan már az ahunban, vagy ahogy a Sinzuk mondják, a Rr'oorban járt, útban a Kaienek galaktikája felé, ahol Essine és Beichit várt ránk a ksillekkel. És Akéion beszámolt rendkívüli kalandjáról.
Amikor a torony rázuhant az Ulna-ten-Sillonra, az ütés ereje falhoz vágta Akéiont, aki elájult. Több mint három bousik hosszat eszméletlenül hevert. Amikor magához tért, csakhamar megállapította, hogy gépét betemették a roncsok. Önmagáért nem túlságosan nyugtalankodott, mivel több hétre elegendő levegővel és élelemmel rendelkezett, de miattunk annál inkább, és azonnal tanakodni kezdett, hogyan szabadíthatná ki magát, hogy a segítségünkre siethessen.
A ksill törzse ellenállt, egyetlen repedés sem keletkezett rajta. A motorok működtek, de képtelenek voltak áttörni a gép fölött halmozódó roncstömegen. Az ilyen kisméretű ksilleknek ez a hátránya. Nagyon gyorsan, könnyen irányíthatók, de motorjaik teljesítménye meglehetősen gyenge. Ekkor Akéion, noha tisztában volt a rá váró veszéllyel, elhatározta, hogy átmegy az ahunba, majd visszatér ugyanerre a bolygóra.
A művelet látszólag az előírások szerint ment végbe, bár a szokásosnál jóval «rázósabbnak» bizonyult. De miután csaknem azonnal végrehajtotta a fordított műveletet, nem a Térben bukkant fel, viszonylag közel az imént elhagyott bolygótól, hanem egy olyan áthatolhatatlan sötét közegben, amelyen még a sness-radarok sugarai sem tudtak áthatolni. Nagyon messze, nagyon halványan, egy fénylő folt nyilván egy galáktikát jelzett, vagy inkább a galaktikák egy halmazát.
Itt Akéion beszámolóját hosszabb időre megszakította a Souilik által kezdeményezett szakmai vita. A Hissek régebben kutatják az ahunt, mint a Sinzuk, s e tekintetben úgy viszonyulnak az utóbbiakhoz, mint egy angol hajóskapitány más nemzetek hajóskapitányaihoz. Az elhangzottakból mindössze a következőket értettem meg:
Mivel ez alkalommal az ahunba való átmenet ellentétben a szokásos eljárással — nem az űren történt, hanem egy bolygó felszínén, az impulzus roppant erős volt. A térbuborék teljesen levált a mi univerzumunkról, és az ahunon átkelve — ha ugyan az «átkelni» igének van értelme a Nem-Térrel kapcsolatban — szétrepedt a negatív univerzumok egyikében, amelyek úgy veszik közre a miénket, mint egy szendvicsben a kenyérszeletek a sonkát.
Akéion tehát egy negatív univerzum Terében merült fel az ahunból, szerencsére, nagyon messze az anyagkoncentrációtól. Jó ideig sejtelme sem volt arról, hogy hol van. A sugárzásmérő olykor sercegni kezdett, és mutatója áthatoló sugarak érkezését jelezte. Ezek a mérőkészülékek a Térnek azokat a régióit jelzik, ahol a kozmikus sugarak sűrűsége veszélyessé válik. De ez a sugárzás teljesen eltért a szokásos kozmikus sugárzás jellegétől. Az utóbbi egyébként, oly távol minden galaktikától, nyilván nagyon gyenge lehetett.
— Egyszerre csak minden világossá vált előttem — folytatta Akéion. — Eszembe jutott egy régen hallott előadás-sorozat a negatív univerzumok elméleti lehetőségéről és annak következményeiről. Az általam észlelt sugárzás a negatív anyag néhány atomjának sugárzása volt, amely a ksill pozitív anyagával érintkezve, ultrakemény fotonok formájában semmisült meg. Bármely pillanatban bekövetkezhetett, hogy a Tér egy olyan övezetével találkozom, ahol a negatív anyag koncentráltabban van jelen, s akkor mindörökre búcsút mondhattam volna valamennyi «univerzumnak»!
Akéion lázas izgalommal figyelte a térgörbe-regisztráló készüléket, a téridőmérőt, a felülethatár-jelzőt, és az ahuntérben való közlekedést szolgáló valamennyi bonyolult készüléket. Amennyiben helyesen számította ki impulzusát, még maradt némi esélye, hogy újra rátalál a mi univerzumunkra. Az egyébként bátor és nyugodt természetű Akéion most idegeskedett. Próbáld meg elképzelni a helyzetét: eltévedve egy még a Mislixeknél is idegenebb univerzumban, a bármelyik másodpercben bekövetkezhető lángoló megsemmisülés veszélyének kitéve. És gondolatait szinte ütemesen kísérte a sugárzásmérő most már csaknem szakadatlan sercegése.
Valóságos harcot vívott a Hiss-számokkal jelzett grafikonokkal, zavaros számításokba merült, majd az egészet újra kezdte. Minden részlet hibátlannak tűnt. Ekkor összeszorította a fogát, és a megfelelő sebességgel elindította a ksillt a Térbe, majd átment az ahunba.
Csaknem azonnal ki is jött belőle. De ahelyett, hogy valahol az elátkozott galaktikában találta volna magát, egy napok millióitól megvilágított, élő galaktika kellős közepén bukkant fel, a mi univerzumunk egy eldugott sarkában. Egy ideig azon törte a fejét, nem hibázta-e el ismét a műveletet, vagy nem ment-e túl a negatív univerzumon egy másik pozitív univerzumba.
Ksilljét az egyik csillag felé irányította. A nagyító képernyőn felfedezte a csillag kísérő bolygóit. Az egyik bolygót megkerülte, majd leszállt rá. A kihalt vidéken csupán növényi élet létezett. Akéion több mint nyolc napot töltött ezen a bolygón. Már nem is reménykedett, hogy megmenthet bennünket, de azért újra meg újra kezdte bonyolult számításait.
Ekkor egy másik szakmai vita alakult ki, amelyen szerintem maga Einstein sem igazodott volna ki!
Akéion végül elhagyta a bolygót, ismét átkelt az ahunon, ismét leereszkedett egy bolygóra, és ismét számításokba merült. Minden nap erősébbé vált a meggyőződése, hogy visszavonhatatlanul eltévedt a világmindenségben. Huszonhat nap múltán azonban egy lakott világ környékén bukkant fel az ahunból. Valósággal lecsapott a bolygóra, és legnagyobb meglepétésére a Kaienek között találta magát, néhány kilométerre attól a helytől, ahol Souilik várta visszatérésünket. Akéion esetében is a szerencse játszott közre, de a szerencsét az akaraterő és a tudomány is támogatta.