— Hogyhogy?
— Mivel te az én stéen-sétanom voltál, és még nincs egy éve, hogy házas vagyok, a szokásos bírsággal tartozol nekem. Valamikor ez súlyos büntetésnek számított: egy ökölnyi platinatömböt kellett volna kapnom. Ma viszont, ha nem találsz platinát, bármelyik utadba eső laboratóriumban készséggel előállítják számodra. Gondolom, az Arboron lesz az esküvőd. Hogyan akarsz eljutni oda? Tudom, hogy a Tanács minden Sinzu-űrhajót az Ellán akar tartani. Mi lenne, ha az én ksillemen vinnélek el benneteket?
Így történt, hogy három nappal később mindnyájan elindnltunk az Arborra: Souilik, Essine, Hélon, Akéion és én. Ulna bezárkózott az egyik fülkébe, és útközben a közelébe sem mehettem.
Majd egyszer elmesélem, hogy milyen pompás szertartások zajlanak le egy Úr-Shémon lánynak az esküvőjén. Beszélni fogok az Arbor bolygó szépségeiről is. Amilyen nyugodt és derűs világ az Ella, amilyen ijesztőek az általam látott holt bolygók, olyan komoran szépséges hely az Arbor, liláskék óceánjaival, húsz kilométer magas hegyeivel, zöld- és biborszínű rengeteg erdőivel, amelyeket féltékeny gonddal őriznek a Sinzuk. Ó, nem egyhamar fogom elfeledni azt a hat arbori napot, azaz hússzor huszonnégy földi órát, amelyet esküvőnk után a Tar völgyében töltöttünk. Ebben a völgyben, az imént említett erdőségek közepén, egy jégkék vízesés öntözte, meredek lejtőn áll az az erdei lak, amelyet kizárólag fiatal házasok számára tartanak fenn. Néhány kilométerrel lejjebb, ahol a gátak közé szorított zuhatag terebélyes tóvá szélesedik, gyönyörű üdülőhely épült: Nimoé. Egyetlen Sinzu sem lépi át azt a láthatatlan határvonalat, amely a fiatal párok völgyét elválasztja a tótól. Ez az ősi hagyomány, azt hiszem, a mi apacs indiánjainknál is megtalálható: a fiataloknak néhány napot teljes elszigeteltségben kell tölteniük. E szokás mindenképp a Sinzu-civilizáció javára írandó.
Ellene szól viszont — legalábbis szerintem — a szertartások hóbortja. A kínait kivéve talán egyetlen nép sem kedveli ennyire a ceremóniákat. Miután a magányban töltött hat nap véget ért, rengeteg ünnepségen kellett részt vennem, és egymást követték az udvariassági látogatások. Mivel nem nagyon ismertem a Sinzu-szokásokat, állandóan rettegtem, hogy valami baklövést követek el, ezért egy kő esett le a szívemről, amikor a Shémonok bejelentették, hogy bármikor visszatérhetünk az Ellára, ha kedvünk tartja.
Még egy különös tapasztalatra tettem szert az Arboron. Akéion egy nap magával vitt a bolygó déli féltekéjén épült legnagyobb obszervatóriumba. És ott a csillagászok a Brénoria konstellációjában szinte elveszve egy halvány fényfoltot mutattak: a mi galaktikánkat. A legnagyobb hatótávolságú készülékben — amely nem a távcső elméletén alapul — ez a folt spirálisan elrendezett, parányi csillagok halmazává bomlott szét, s közöttük — nagyobb fényerejű társai kisugárzásától szinte homályba veszve — megpillantottam a mi jámbor Napunkat. És az apró csillagocska körül keringett oly távól és oly szánalmasan láthatatlanul otthonom, a Föld. A Napunk árasztotta fény kétmillió évvel ezelőtt indult el felénk, s ha a Sinzuk tudománya lehetővé tette volna, hogy valamiképp megpillantsam a Földet, talán csak néhány nyomorult pithecanthropus-családot fedezhettem volna fel rajta egy erdő szélén.
Amióta visszajöttem a Földre, esténként, ha tiszta az égbolt, Ulnával együtt az Androméda ködöt nézegetjük. Ilyenkor úgy érzem, mintha az ujjaimmal tapintanám az általam megtett távolságokat. A Hissek galaktikája még óriási távcsöveinken át nézve is túl messze van tőlünk, a láthatáron kívül. De ha az Andromédát, ezt az apró opált látom, és arra gondolok, hogy a mellettem ülő asszony ott született, s hogy magam is ott jártam…
Három hónap után visszautaztunk az Ellára. Souilik jött értünk, ahogyan megbeszéltük. Bérisenkor repülőteréről indultunk, ahol egymás hegyén-hátán álltak az Arbor és más, a Sinzuk által gyarmatosított bolygók közötti összeköttetést biztosító, hatalmas űrhajók. A mi ksillünk szinte törpének tűnt mellettük.
Alighogy elindultunk, Souilik közölte, hogy én is tagja leszek annak a vezérkarnak, amely a kihunyt Napok meggyújtását irányítja. Úgy tűnt, hogy fontos személyiség lett belőlem az Ellán. Már régóta tanakodtam, hogy a Hissek vajon miért bíznak rám olyan fontos… és olyan veszélyes feladatokat! Minden bizonnyal jobban megálltam volna a helyem a biológusokból álló csoportomban. Elvégre akadt elég Sinzu, aki — hozzám hasonlóan — ellenállt a Mislix-sugárzásnak, s ráadásul kiváló fizikus is volt. De azt hiszem, hogy az Ella lakói teljes mértékben befogadtak, s az ő szemükben Hiss voltam, egy piros vérű Hiss, nem pedig idegen, mint a Sinzuk. Ezenfelül Souilik és közöttem igaz, mély barátság szövődött, és amikor ez a fiatal Hiss, aki e tudományos kalandokat hajszoló népnek egyik legkalandosabb természetű tagja volt, annyira ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjem útjaira tulajdonképpen a tőle telhető legszebb ajándékot nyújtotta nekem: a kalandot.
Ezerszer is előfordult, hogy megátkoztam — nem ezt a barátságot — hanem a következményeit!
Miután megérkeztünk az Ellára, berendezkedtünk a Bressié szigeti házamban. Ulna és Assila «húgom» igen jól megértette egymást. Ezután csaknem egy évig folytattuk a munkát biológusokból álló csoportomban, hogy megpróbáljuk teljesen immunizálni a Hisseket a Mislix-sugárzás ellen. Végül úgy láttuk, hogy elméletileg ez csaknem lehetetlen: a Mislixek által kibocsátott sajátos hullámok ugyanis elpusztították a Hissek és valamennyi emberiség légzőpigmentjét, kivéve a Sinzukat és minket, Földieket. És ha csak nem cserélhető a légzőpigment — ami természetesen, megvalósíthatatlan —, nincs mit tenni. Assza fizikai szemszögből tanulmányozta a kérdést, és pontosan ugyanerre az eredményre jutott. Bizonyos kémiai anyagok injekciójával azonban egy időre sikerült késleltetnünk a litikus akciót, feltéve, ha nem túl intenzív sugárzással volt dolgunk.
Egy este, amikor elhagytuk a laboratóriumot, Souilik magával hurcolt bennünket a ksilljébe, és se szó, se beszéd, a magasba emelkedett. Mivel többé-kevésbé már ismertem e gépek berendezését, kis idő múltán megállapítottam, hogy a Mars felé vezető úton haladunk: Sem Ulna, sem én nem jártunk még a Marson, ezért igyekeztünk a dolgot a jó oldaláról felfogni. Magát az utat az erre a távolságra érvényes maximális űrgyorsasággal tettük meg, ami a fény sebességének tizedrészével azonos.
A Mars egy elvadult bolygó, kissé hasonlít az Arborra, de sokkal kietlenebb. Magasan a bolygó felszíne fölött repültünk, majd Souilik a ksillel közvetlenül egy hatalmas gyárépület mellett ereszkedett le. Ebben az üzemben gyártották a ksilleket valamennyi bolygó számára. Az «üzem» szó nehogy az elviselhetetlen lárma gondolatát keltse benned. A Hissek irtóznak a zajtól, és itt is csaknem tökéletes csend uralkodott. A ksilleket robotok szerelik össze futószalagon, néhány Hiss felügyelete mellett. Tágas szerelőcsarnokokon mentünk keresztül, anélkül hogy hárhol is megálltunk volna. Souilik egyenesen egy óriás hangárba kalauzolt bennünket, ahol a robotok egy titáni méretű, több mint háromszáz méter átmérőjű és hatvan méter vastag ksillen dolgoztak. A gép egyáltalán nem hasonlított a klasszikus, lencseformájú ksillekhez: félköríves, domború kupolaformája volt. Egy ideig szótlanul nézegettük, majd Souilik megszólalt:
— Íme, az űrhajónk. Ezzel fogunk elmenni, hogy újra meggyújtsuk a kialudt Napokat.