— De miféle célt szolgálnak ezek a méretek és ez a forma? — kérdeztem.
— Szükségesek. Az a készülék, amellyel majd újra meggyújtjuk a Napokat, igen nagyméretű, és nem lehet ledobni, mint valami bombát. Tehát le kell szállnunk a holt csillagok felszínére. Márpedig te is éppúgy tudod, mint én, hogy ott iszonyú nagy a nehézségi erő, s e miatt saját súlyunknál fogva azonnal szétlapulnánk, ha nem rendelkeznénk egy intenzív antigravitációs mezővel. Hogy egy ilyen mezőt létrehozzunk, hihetetlen mennyiségű engergiát kell elfecsérelnünk, tehát ebbe a ksillbe egy valóságos erőmű lesz beépítve. A kupolaforma lehetővé teszi, hogy a ksill jobban ellenálljon a tulajdon súlyának. Még így is kétlem, hogy egy bousiknál tovább maradhatunk egy kihunyt Napon!
Ismét eltelt néhány hónap. Lassan hozzászoktam a gondolathoz, hogy részese leszek ennek a képtelen vállalkozásnak. Csendesen múltak a napok. De a Három Bolygón ezalatt a világmindenség valamennyi zugából idesereglett kivételes képességű elmék éjt nappallá téve dolgoztak a nagy mű elkészítésén. Az Ella békés tájait szemlélve olykor mégis megragadott a gondolat: micsoda szédületes tevékenységet takar ez a derűs nyugalom, s ilyenkor olyan elveszettnek, olyan elmaradottnak éreztem magam, mint egy szegény kis néger, akit elragadott egy gyorsvonat.
A laboratóriumban minden erőmet megfeszítve dolgoztam. Valamiképp úgy tekintettem magam, mint a Föld küldöttét, a mi nyugati civilizációnk képviselőjét, amely civilizáció olyan büszke a technikájára, holott ezt a világmindenség oly sok tartományában már régen túlszárnyalták, ó de mennyire túlszárnyalták! Úgy éreztem, ha sikerülne felfedeznem valami fontos dolgot, ezzel megerősíteném jogomat, hogy az Ellán éljek, és egyenrangú tagként fogadna be az Emberlakta Világok nagy közössége. Ezért késő éjszakáig bújtam a Hissek könyveit, és Ulnával lefordíttattam magamnak a Sinzuk műveit. Hála földi mestereimnek, ha ismereteim olykor hiányosak is voltak, munkamódszerem jónak bizonyult, mert gyorsan elsajátítottam a szükséges fogalmakat.
A legérdekesebb, hogy amíg így gyötrődtem, és fájlaltam tudatlanságomat, a Hissek igen jó anyagnak tekintettek, és már régóta rám bízták az ifjú biológusok oktatását. A Hissekétől eltérő szervezetemnél fogva valóban olyan ismeretekkel rendelkeztem, amelyek számukra újak voltak. Ami a Sinzukat illeti, annak ellenére, hogy nagyon messzire jutottak a biofizika terén akárcsak a Hissek, ők is minden betegséget a megfelelő sugárzással gyógyítottak —, vagy megfeledkeztek a kémiáról, vagy nem törődtek vele, holott én éppen ezen az úton jutottam arra az eredményre, amelyet már említettem: bizonyos ideig meg tudtam védeni a Hisseket a Mislix-hullámok ellen.
Ulnával eleinte nem volt könnyű az együttélés. A Sinzuk roppant érzékenyek, én pedig nem vagyok túlzottan türelmes természetű. Át kellett hidalnunk a szakadékot, amely egymástól eltérő nevelésünk között tátongott. Szerencsére, a vallás problémája nem bonyolította a dolgokat: a Sinzuk agnosztikusak, akárcsak jómagam. De néha apró részletkérdések miatt került sor nézeteltérésekre. Furcsának találtam például, hogy egy olyan kultúrált nép, mint a Sinzu, az ujjával eszik. Ma este te is láthattad, hogy Ulna még nem egészen szokta meg az evőeszközök használatát. Ulna szemében viszont érthetetlennek tűnt, hogy szokásomhoz híven késő éjszakáig dolgozom, s hogy irtózom a korai felkeléstől. Lassanként azonban egy fajta modus vivendi alakult ki közöttünk, és az arbori nők legalább egy nagy előnnyel rendelkeznek földi nővéreikkel szemben: soha nem fenyegetődznek, hogy visszamennek a mamájukhoz!
Aztán egy nap, amikor a házam előtt ülve, akár egy gyík, sütkéreztem a napon, és Ulnával meg Assilával beszélgettem, egy árnyék tolakodott közénk és a nap közé. Az az óriás ksill lebegett fölöttünk, amelyet a Marson láttam félkész állapotban. Félelmetes tömege ellenére Souilik irányításával kecses köröket írt le az égbolton, majd lejjebb ereszkedve csaknem súrolta a ház lapos tetejét, végül eltűnt a lathatár mögött. Fél órával később üzenetet kaptam Azzlemtól, hogy haladéktalanul keressem fel.
A Bölcsek Háza előtti téren szálltam ki a réobomból. A rakpart végén az óriás ksill szelíden ringatódzott a hullámokon. Souilik már várt rám. Egyedül volt.
— Nem hoztad magaddal Essine-t? — kérdeztem.
— Nem. Ebben a vállalkozásban nem vehetnek részt asszonyok. Te sem hozhatod el Ulnát!
— Mikor indulunk?
— Hamarosan. Most pedig gyere velem, a Bölcsek beszélni akarnak velünk.
Azzlem és Assza azonnal fogadott bennünket. Azzlem nem sokat köntörfalazott:
— Slair, ismét egy veszélyes küldetés végrehajtására kérünk téged. Amint tudod, Souilik ragaszkodott ahhoz, hogy tagja légy vezérkarának. Kérését nem utasíthatluk vissza, mert semmi okunk nem volt rá, de nem hittük, hogy különösképp hasznára leszel. Ezzel szemben most kiderült, hogy személyed valószínűleg nélkülözhetetlen e vállalkozásban. A terv lényegét ismered: egy speciális ksillel leszálltok egy halott Nap kérges felületére. Ott egy súlyos készüléket kell elhelyeznetek, amely újraéleszti a nukleáris reakciókat. Ôszintén szólva, úgy tűnik, hogy kissé túllőttünk a célon: mi csak meg akartuk gyújtani a kialudt Napot, de valószínű, hogy azok majd felrobbannak, és a körülöttük keringő bolygók a Mislixekkel együtt megsemmisülnek. Ezzel persze nem sokat törődtünk.
A probléma a következő: ha a ksill nincs ellátva egy antigravitációs berendezéssel, a Napok felszínén tízszer nagyobb nehézségi erő intenzitásának lesztek kitéve, mint amilyen az Ellán uralkodik. De ez a berendezés hihetetlen mennyiségű energiát fogyaszt, és csak egy fél bousikig működtethető. Tehát ez idő alatt mindennel el kell készülni, mert ha nem fejezitek be a munkát, összeroppantok. Másrészt a robbantószerkezet egyik alkatrésze, amelyet jelenleg sem szétszedni, sem a készülék törzsére előre felszerelni nem lehet, minden erőfeszítésünk ellenére túl súlyosra sikerült, ezért egy Hiss vagy egy Sinzu képtelen lenne bánni vele olyan feltételek közepette, amilyenekben majd dolgoznotok kell.
— És a robotok? — kérdeztem.
Azzlem egy bosszús Ssiit eresztett meg.
— Jól tudod, hogy a robotok nem működnek az antigravitáciős mezőben. Tehát úgy gondoltuk, hogy a te fizikai erődhöz folyamodunk. Beleegyezel?
— Nehéz lenne visszautasítanom — feleltem. — Tehát most egy művileg előállított, intenzív gravitációs mezőbe fogunk helyezni, hogy lássuk, képes leszel-e kezelni a detonátor említett alkatrészét, és milyen korlátok között. Az az antigravitációs mező, amelyet a ksill berendezése létrehoz, működésének időtartama alatt fordítva fog aránylani a kihunyt Nap mezőjéhez. Ezért hát a lehető leggyorsabban kell elvégezned a feladatod. Gyere velünk.
Első ízben léptem be a fizikai laboratóriumba. Egy speciális űrruhát adtak rám. A térdnél, könyöknél és a deréknál csuklókkal ellátott fémrudacskákkal volt megerősítve, belső kiképzése pedig hasonlított a mi szuperszonikus repülőgépeink pilótáinak anti-g kezeslábasaihoz. Így felöltöztetve egy rézkupola alá, egy fémlapra állítottak. Előttem egy bonyolult fém alkatrész hevert. Lehajoltam, és könnyedén felemeltem, noha tudtam, hogy egy Hiss számára ez csaknem lehetetlen feladatnak bizonyulna.
Assza megindult egy reosztát felé.
— Vigyázat! Gravitációs erő, második fokozat!
Éreztem, hogy tagjaim elnehezednek. Most már keservesebben ment a fémalkatrész felemelése. Assza lassan fokozta a nehézségi erő intenzitását. Karom és lábszáram mintha ólommá vált volna, vérkeringésem lelassult, és vérem az űrruha ellenére a lábam felé áramlott. Ezután jött a mi földi pilótáink által is jól ismert «fekete fátyol», de mielőtt leereszkedett volna a szemem elé, már nem tudtam megmozdítani a fémdarabot. Assza óvatosan az alapegységig csökkentette a nehézségi erőt.