Sorra mindenki elmesélte a maga élményeit. Felindultságomban sikerült megtalálnom a megfelelő szavakat, hogy érzékeltetni tudjam hallgatóimmal azt az aggodalmat, amely hatalmába kerített, amikor a kihunyt Nap felszínén már a kezemben tartottam a moderátort, miközben hihetetlen gyorsasággal száguldtak a másodpercek. Beszámolóm végén azt javasoltam, hogy a Sswinss peremén helyezzenek el egy emelődarut vagy egy csigasort. Életemben még soha nem hallgatták olyan odaadó figyelemmel a szavaimat, mint akkor.
Amikor végül Ulnával együtt hazatértem, nyolc egész napot töltöttem házamban, és pihentem. Souilik és Essine, Beichit és Séfer gyakran meglátogatott. A szomszédok is eljöttek, sőt olyan távollakó Hissek, akiket soha nem láttam azelőtt. Számtalanszor el kellett mesélnem kalandjainkat. A nyolcadik nap estéjén, amikor a tengeri fürdőzésem után hazatértem, egy kékre festett réob — a Tanács színe! — ereszkedett le a házam előtt. Assza lépett ki belőle, és egyszerűen csak annyit mondott:
— Slair, elkészült a második kilsim!
Ekkor kezdődött el életem legfantasztikusabb szakasza. A Hissek terve az volt, hogy az Elátkozott Galaktikában egy fényfoltot teremtenek, módszeresen felrobbantva valamennyi kihunyt Napot az újra meggyújtott első Nap környékén. Tíz-tizenkét sikeres hadjáratban vettem részt. A mozgó alkatrészt most egy daru emelte fel, az én szerepem csupán a művelet irányítására szorítkozott. Társaim — mind a Hissek, mind a Sinzuk és a Hr'benek — hallgatólagos megegyezés folytán rám bízták ezt a megtisztelő feladatot, ámbár a daru segítségével akár egy asszony is elvégezhette volna. Egyébként nemsokára asszonyok is részt vettek az expedíciókban, amelyek kevésbé veszélyeseknek, de fárasztóbbaknak bizonyultak, mint a Mislixek által gyarmatosított bolygók ellen vezetett hadjáratok.
A Marson teljes kapacitással dolgoztak az üzemek, és sorozatban gyártották az óriás ksilleket. A negyedik expedícióra már három géppel indultunk el. A tizedikben hét ksill hét Napot gyújtott meg egyszerre. A tizenegyedikben részt vevő tíz gép közül csak öt tért vissza!
Erre az utóbbi vállalkozásra örökre emlékezni fogok. Egy hatalmas Napot robbantottunk fel, s bár az antigravitációs mezők maximális teljesítményt nyújtottak, épp hogy csak életben maradtunk. Csupán az utolsó másodpercben tudtunk elindulni. A ksill személyzetéhez tartozó egyik Hiss óvatlanul a kör alakú perem szélére lépett, s mivel a mező itt gyengébben érvényesült, a szerencsétlen a halott Nap felszínére zuhant, ahol saját súlyától összezúzódva nyomorultul elpusztult, anélkül hogy segítségére lehettünk volna.
A Térben kószálva vártuk a robbanást. Körülöttünk teljes sötétség uralkodott. Mivel alig több mint hat hónapja robbantottunk először, még egyik meggyújtott Nap fénye sem sugárzott tovább hat fényhónapnál, s ezek a halott Napok átlagban ennél tízszer messzebbre voltak tőlünk. Souilikkal, Ulnával és Essine-nel a séallban tartózkodtam. Essine szomorkodott: az elpusztult Hiss, akinek holtteste a hamarosan bekövetkező iszonyú robbanás folytán teljesen meg fog semmisülni, egyik rokona volt. Mi hallgattunk. A regisztráló készülékeket kezelő ügyeletes halkan mormolta egyhangú litániáját: Sékan, snik. Tsénan, snik. Ofan, snik…
Ekkor észrevettük, hogy hirtelen felegyenesedik, és mereven bámulja az egyik készüléket.
— Tsénan Mislix: sen, tsi, séron, stell, sidon…
A Mislix-sugárzást regisztráló készülék mutatója a zéróról átlendült az ötös számra. A Hissek számára a veszély a hetesnél kezdődött, a Hr'benek számára a hatosnál! Tehát Mislixek voltak a közelben, minden bolygótól távol. Ez önmagában véve újdonságként hatott, de egyben veszélyt jelentett.
Pedig ez alkalommal — legalábbis velünk — semmi baj nem történt. A sugárzás lecsökkent, és néhány perccel később utolért bennünket a robbanás okozta fényhullám. A kilsim ismét működött.
Átkelve az ahunon, főhadiszállásunkon, a Kaienek bolygóján szálltunk le. A rajunkhoz tartozó másik óriási ksill, amelyet Akéion vezetett, már előbb megérkezett. A tágas leszállótérség mellett emelkedő kozmopolita városkában laktak a gépeket karbantartó személyzet tagjai. A Kaienek barátságosnak, de tartózkodóknak mutatkoztak.
Várakoztunk. Időközben két másik ksillünk is visszatért, és parancsnokaik jelentéstételre jöttek. Beszámolójuk szerint minden szabályszerűen zajlott le. Már vagy ötven Nap gyúlt ki újra, de ahogy Beichit megjegyezte, az Elátkozott Galaktikák holt csillagainak milliárdjaihoz képest ez csak néhány halvány szikra az éjszakában.
Telt-múlt az idő. Leszállt az est, a Sswft bolygó éjszakája. A hat másik ksill még nem jelentkezett. Nem nyugtalankodtunk túlságosan, mivel az előírt határidő még nem telt el. Megvacsoráztunk, majd aludni mentünk. Reggel azonban még mindig csak a négy ksill kerek kupolája domborodott a leszállótérségen.
A délelőtt folyamán az Elláról egy kis ksill érkezett, Asszával a fedélzetén. Látogatása révén az idő rövidebbnek tűnt. De amikor leszállt az est, és még egyik hiányzó gépünk sem tért vissza, kínzó nyugtalanság kezdett gyötörni mindanyájunkat. Megegyeztünk, hogy Souilik, Assza meg én késő éjszakáig fogunk virrasztani.
Az ellenőrző torony utolsó előtti emeletén helyezkedtünk el, ahol a Hissek egy figyelőállást rendeztek be. Fejünk fölött hallottuk a saját bolygója űrhajóforgalmát irányító Kaien nehézkes lépteit. Assza az adókészülék elé ült, és megpróbált érintkezést találni a bolygó felé közeledő ksillekkel. De a készülékek — mind a sness-hullámokban, mind a Hertz-féle hullámokban — némák maradtak. Éjféltájban Souilik leváltotta Asszát. Én egy kényelmes pamlagon ülve, lassan elszenderedtem. Sötét volt, kivéve az ellenőrző lámpa halványzöld fényét.
A képernyőn ekkor hirtelen megjelent egy Hiss sápadt arca. Brissan volt, a 8. számú ksill parancsnoka. Néhány szaggatott, érthetetlen szót mormolt, aztán a képernyő elsötétedett.
Ettől teljesen felébredtem, felugrottam, és Souilik mögé álltam. Idegesen csavargatta a szabályzó gombokat. A képernyő ismét kigyúlt, de fehér maradt.
— Mi történt, Souilik? — kérdeztem.
— Nem tudom. De azt hiszem, semmi jó.
— Gyertek! — vágott közbe Assza.
Felmentünk a legfelső emeletre. Amikor beléptünk az ellenőrző helyiségbe, az ügyeletes Kaien kocsányon ülő szemében ellenséges fény villant fel, de amikor felismerte Souilikot, azonnal kialudt. Assza kérésére beállította az űrdetektort — ami egyébként egy tökéletesített Sinzu-modell volt —, és végigpásztázta az égboltot. Ez a detektor egy sness-hullámokkal működő radarféle. A képernyőn egy igen gyorsan száguldó fehér folt jelent meg.
— A nyolcas — jegyezte meg Souilik. — Néhány perc múlva itt lesz. Már bizonyára az atmoszférában van.
Újra lementünk az alattunk lévő emeletre. A leszállótérség négy sarkában egymás után gyulladtak ki a nagy erejű fényszórók, nem a ksill miatt, amelynek erre semmi szüksége nincs, hanem épp akkor tért vissza interplanetáris útjáról az egyik Kaien-űrhajó. Nemsokára meg is pillantottuk a hatalmas tojáshoz hasonlító, esetlen gépet. Alighogy leszállt, máris megjelent az égbolton a mi ksillünk, de nem függőlegesen, hanem ferdén siklott lefelé. Az ablaknál álló Souilik feszülten figyelte.
— Mit képzel ez a Brissan? Megőrült, vagy tán azt hiszi, hogy egy réobot vezet? A Mislix vigye el! Mindenképp túl gyorsan jön! Túl gyorsan! Sssiiih!
Az óriásgép nagyot zökkent a talajon, de még mindig óránként ezer kilométeres sebességgel száguldott tova. Körülötte a feltúrt föld pora lomha hullámokban gomolygott a fényszórók fényében. E sárgás porfelhőn át láthattuk, amint a ksill felszökken, visszazuhan, majd ismét felszökken, aztán, mint egy gigászi kerék, az élére fordul. Könnyedén súrolta a 2. számú ksillt — Akéion gépét —, átrohant az 1. számú és a 3. számú gép között, végül a Kaien-űrhajónak ütközve, összetört.