FRANCIS CARSAC
1.
Ha nem tudnánk, hogy milyen nemzetiségű író könyvét tartjuk a — kezünkben, néhány fejezet vagy akár csak néhány oldal elolvasása után majdnem csalhatatlan biztonsággal megállapíthatnánk, hogy francia szerzővel találkoztunk. Nem kellenének a felismeréshez túlságosan elmélyült és beható ismeretek; elég lenne egy kis olvasottság a tudományos-fantasztikus irodalomban, és elég lenne a franciákról általánosan kialakított kép, az a néhány tulajdonság, amelyről mi a franciákat felismerni véljük. Ezek a markánsan jellemző karikaturisztikus vonások ott vannak a tudatunkban, sémává állnak össze, és igaz, hogy nevetségesen leegyszerűsítettek, mégis meglepően használhatók az identifikációhoz, a nemzeti karakter felismeréséhez.
Különös talán, de a science fictionben, amelyet tematikája, tartalma, képzeletvilága miatt jogosan mondunk nemzetközi irodalmi irányzatnak, mennyire élénken jelennek meg a jellegzetes, nemzeti vonások. Könnyen felismerjük az angol sci-fit hűvösségéről, konkrétumokat kedvelő tárgyilagosságáról, az amerikait gyors tempójáról és találékonyságáról, az oroszt szélesen hömpölygő cselekményéről és társadalmi elkötelezettségéről, a németet a technika kedveléséről és harcias gondolkodásáról, a japánt, mert vonzódik a borzalmashoz és az erőteljes hatásokhoz, a franciát… Igen, a franciát is fel ismerjük, de nézzük kissé részletesebben, hogy melyik a francia science fiction vagy ahogyan ők mondják, az «anticipation», illetve a «littérature fantastique» jellemzői, s használjuk fel vizsgálódásunkhoz elsősorban Francis Carsac «klasszikusnak» tekintett regényeit.
2.
Gazdag hagyományt, sok tekintélyes elődöt, számos világsikert mondhat magáénak a francia tudományos-fantasztikus irodalom. Pierre Versins szerint, s ez általánosan elfogadott vélemény, Rabelais-vel kezdődik a feltevések, kitalálások irodalma, s kisebb-nagyobb megszakításokkal árad évszázadokon keresztül napjainkig. Figyelemreméltó, hogy a francia irodalmi köztudat nem zárta ki, nem tekintette perifériálisnak a fantasztikumot, s ez talán a francia filozófiának, a felvilágosodás racionalizmusának és a vele járó vitatkozó hajlandóságnak is köszönhető, mivel ezek a vonások megtalálhatók a francia sci-fi olyan elődeinél, mint Cyrano de Bergerac, Voltaire, Mercier, Marivaux vagy később Robida. Említsük meg azonnal azt is, hogy a XVIII. század tele van elképzelt és fantasztikus utazások leírásával, távoli, nem létező szigetek vagy világrészek tökéletes vagy furcsa társadalmainak bemutatásával, s ezek a művek szervesen folytatódnak az utópiákban, Morelly, Fourier és mások írásaiban, tervezeteiben. Egy másik áramlat, amelyből a francia science fiction szintén sokat merített, a tudományos ismeretterjesztés korai megjelenése. A XIX. század első felében már találunk jellegzetes tudományos ötletekre vagy gondolatokra épülő fantasztikus irodalmat, ez azután Verne, Robida vagy Flammarion írásaiban éri el csúcsait.
Külön kell beszélnünk a francia irodalomban megjelenő «tiszta» fantasztikumról, a mesékre, mitológiákra, legendákra, babonákra támaszkodó, azokból kiemelkedő regényekről, novellákról, amelyek mindig kedveltek voltak, és megtalálhatók a legnagyobbak: Balzac, Maupassant, Gautier, Lamartine, Victor Hugo vagy Mérimée életművében, hogy csak néhány nevet említsünk a sok tucatból, akiket a fantasztikummal foglalkozó irodalomtörténészek oly szívesen felsorolnak és elemeznek.
Még ha a társadalmi, gazdasági, tudományos-technikai hátteret nem is vennénk számításba, akkor is logikusnak tartanánk Verne Gyula fellépését és műveinek hazai és nemzetközi sikerét. Ô uralta regényeivel a múlt század második felét, vele lépett külön útra a tudományos ihletésű kalandregény, s hatásának köszönhető, hogy a francia science fiction századunk első felében majdnem elsorvadt, mert nem bírt kilépni a nagy előd árnyékából. Tegyük azért még hozzá, hogy ennek az elsorvadásnak a legfőbb oka mégiscsak abban keresendő, hogy a tudomány és a technika fejlődésében Franciaország elmaradt, és a vezetést Anglia, Németország és később Amerika vette át, megteremtve a science fiction fellendülésének nemzeti-társadalmi hátterét.
A francia science fiction nem sok nagy névvel és nem sok kiemelkedő munkával dicsekedhet a két háború között. Igaz, hogy az utópisztikus vagy fantasztikus kalandregények száma megnőtt, igaz, hogy ifjúságnak és felnőtteknek szóló magazinok és sorozatok ontották a vegyes értékű írásokat, igaz az is, hogy a fantasztikum nagymértékben népszerűsödött, popularizálódott, de ez a mennyiség nem hozott minőséget, s ebből az időszakból szinte csak Renard és az idősb Rosny nevét említhetjük elismeréssel. A II. világháború dermesztő némaságát egyedül Barjavel törte meg regényeivel, nem nagy örömére az írói némaságot is ellenállásnak tekintő közönségnek.
«És ezután — írja Pierre Versins — az amerikai invánzió következett.» 1946-ban jelentek meg az első amerikai sci-fik a különböző folyóiratokban és könyvsorozatokban, de néhány év múlva már uralták a terepet az amerikai magazinok franciára fordított változatai, majd a könyvsorozatok, amelyeknek címlapján először 1950-ben tűnt fel a «science fiction» kifejezés, azonnal ellenszenvet és örömet ébresztve.
Nem véletlen, hogy az olvasók és kritikusok lelkesen fogadják a megújuló francia science fiction (az angolból átvett elnevezés időközben meggyökeresedik) egyik első fecskéjét, Francis Carsac Ceux de nulle part című regényét, amely szárnyalásával még meg is előzi az angol nyelvű sci-fit, hiszen témáját az akkoriban rohamosan terjedő «repülő csészealj» legendából meríti, formáját, gondolatait, világszemléletét tekintve viszont a hazai hagyományokra támaszkodik.
Álljunk meg egy pillanatra a repülő csészealjak vagyis ufók témájánál. Tudós kutatók kimutatták, hogy az ufó-legenda — kezdve Adamski hírhedt történetein — minden motívumát, a tudományos-fantasztikus vagy egyszerűen a fantasztikus irodalomból kölcsönözték az ufológusok, és elképesztő szemtelenséggel személyes élményként, megtörtént, hiteles eseményként adták elő. Nyugodt lélekkel «merítettek» Verne regényeiből, például a Hódító Roburból, de hozzáadták Renard Kék veszedelem című regényének ötleteit, majd különböző misztikusok szövegeit keverték a kotyvalékba. Látható, hogy elsősorban a francia science fiction veszített ezen az üzleten, az idegen tollakat francia szárnyakból húzkodták ki az ufológusok.
Carsac megfordította a helyzetet.
Adamski és követői a fikciót, a kitalált, megkonstruált históriát valóságnak tüntették fel, kitértek apró részletekre, a dokumentumok stílusában fogalmaztak, mindent megtettek, hogy hitelesítsék meséiket.
Carsac és követői — mert neki is támadtak követői, sőt utánzói — nem titkolták, hogy előadott történetük kitalált, nem akarták becsapni, félrevezetni olvasóikat, mesét mondtak, és mert a mesét akkor élvezzük igazán, ha beleélhetjük magunkat, ha elhihetjük, hát mindent megtettek a hihetőség érdekében. A hazug dokumentumokkal szemben a költői igazságot képviselték.
A Ceux de nulle part fordítását kezében tartja az Olvasó, nincs szükség ismertetésére, elemzésére, magyarázatára, egyetlen részletére mégis felhívnám a figyelmet. A regény főhőse a távoli csillagokból hoz magának feleséget, idegen, nem emberi lénnyel köti össze az életét. Nekünk manapság ez a gondolat nem tűnik sem szokatlannak, sem furcsának, még kevésbé elítélendőnek. De a könyv megírása és megjelenése idején Európa még emlékezett a hitleri idők fajelméletére, ha pedig elfelejtette volna, emlékeztette rá a négerkérdés, a vietnami kérdés vagy az indián-kérdés. A tudományos-fantasztikus irodalom sem volt mentes a politikai és ideológiai befolyásoktól, a Mars-lakók, a Vénusz-lakók vagy az idegen világok képviselői ellenségnek számítottak, s nem véletlen, hogy szörnyeknek, embertelen lényeknek ábrázolták őket. Tucatjával sorolhatnánk fel azokat a fantasztikus novellákat és regényeket, amelyek nyíltan uszítottak az «idegenek» ellen, s nemcsak a hitleri Németország irodalmában, hanem a francia, az angol és az amerikai sci-fiben is.