Ezért érzem fontosnak Carsac egyértelmű állásfoglalását, és úgy vélem, hogy megfelel a francia utópiák, fantasztikus utazások, tudományos-fantasztikus regények nemes hagyományainak.
3.
Másik művén, a magyarul 1972-ben megjelent A világűr Robinsonjai című regényén szeretném bemutatni Carsac szemléletének «franciás» jellemvonásait.
A regény alapötlete Vernétől származik. A Servadac Hector szereplői hasonlóképpen kerülnek át egy ismeretlen világba, mint a «világűr Robinsonjai», megtelepedésük, berendezkedésük az idegen bolygón erősen hasonlít a Rejtelmes sziget hajótöröttjeinek honfoglalásához, a tengeren — még maga Carsac is említi — úgy keverednek harcba az óriás polipokkal, mint Némo kapitány tengeralattjárójának legénysége. Még azt is megteszi Carsac, hogy megismétli a Servadac Hector egyik konfliktusát, az összecsapást a franciák és az amerikaiak között. A «főáramlat» irodalmában ennyi hasonlóság láttán talán már utánzást emlegetnének, a tudományos-fantasztikus irodalom azonban másként nézi az elődök és a kortársak ötleteit, gondolatait. Senki sem tekinti bűnnek az ilyen és hasonló átvételeket, hiszen a motívumok átrendezése, új kapcsolatrendszerbe helyezése, az ismert és elfogadott formák új tartalommal való megtöltése a hagyományok megbecsülésének és ébren tartásának a jele, s nem az eredetiség hiányára mutat. A science fiction írói és olvasói otthonosan érzik magukat a megszokott motívumok között, végül is sem űrhajót, sem időgépet, sem Mars-lakót nem lehet mindennap kitalálni.
Carsac tehát a vernei hagyományok megújítója és folytatója, ahogy ezt méltatói is megállapították róla.
Regényének hősei, «a világűr Robinsonjai» nagyrészt franciák, értelmesek, talpraesettek, találékonyak és rokonszenvesek. Ne csodálkozzunk ezen s ne tekintsük nacionalizmusnak, inkább az angol nyelvű science fiction nézeteivel való önérzetes szembeszállásnak. A könyv megjelenésének idején Franciországot valóban elárasztotta az amerikai sci-fi, s oly mértékben, hogy a francia szerzők gyakran kénytelenek voltak angol álneveket választani, hogy műveiket kiadhassák. Az amerikai sci-fi szerzők novelláiban, regényeiben pedig jóformán csak amerikaiak szerepelnek, a rokonszenves főszerepeket minden esetben ők játsszák. Nem csoda hát, hogy Carsac öntudatosan választ francia hősöket, nem titkolva irántuk érzett rokonszenvét, és attól sem riad vissza, hogy francia hősei mentsék meg a bajba jutott amerikaiakat.
Másképpen nézi az idegen bolygó kentaurokhoz hasonlító lényeit, mint az akkortájt divatos amerikai science fiction regények a «bennszülötteket». Azonnal felismeri értelmüket, hősei azonnal szövetséget keresnek velük, segítik fejlődésüket, nem tekintik maguknál alacsonyabb rendűeknek őket. Mintha Carsac visszautalna azokra a XVIII. századi francia írókra, akik felfedezték a «jó vadembert», akik a természetes ember nemes tulajdonságait szembesítették koruk romlottságával.
Apróságokban vehetjük észre elnézését és türelmét. Pap is kerül a Robinsonok közé, s Carsac kollektívnek és tudományosnak kívánja az új társadalmat. Mi legyen hát a pappal, akire Tellus bolygónak nincs szüksége? Hősi halált hal egy gyerek védelmében, emlékét megőrzi az utókor. Az epizód mögül előmosolyog a francia antiklerikalizmus liberálissá szelídült arca. Carsac nyíltan fogalmaz: A plébános okos ember, és mivel mi nem bántjuk a vallást, még meg is nyerhetjük magunknak».
Utópizmusa is mérsékelt. A Telluson felépített társadalomban köztulajdonban vannak a termelési eszközök, de a vezetést «kétkamarás» rendszer biztosítja, a pártok közül a legkevesebb mandátummal rendelkező Liberális Párt kormányoz, «mert a jó francia hagyomány azt kívánja, hogy a kisebbség kormányozzon». Ugyanakkor a kezdeti időszak diktatórikus korából fennmarad a héttagú Tanács, amelynek kezdeményező és vétójoga van. Kedvtelve részletezi az író a kolónia oktatási rendszerét, amelyet szembeállít az amerikai település elveivel, ugyanis a franciákkal szemben az amerikaiak nem adják meg a bennszülötteknek a tanulás jogát. Ebből is a korabeli Egyesült Államok bírálatát lehet kiéreznünk.
Valljuk be, mindez kissé professzorosnak, jámbornak és spekulatívnak látszik, de a könyv a hidegháború nehéz éveiben született, és a maga idejében határozottan haladónak számított. Részben ezeknek az elveknek köszönhető Carsac regényének sikere a szocialista országokban, elsősorban a Szovjetunióban. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az olvasók nem liberalizmusáért, hanem izgalmas, fordulatos cselekményéért olvasták a regényt, nem Carsac nézeteit, hanem képzeletének szárnyalását és mesemondó képességét bámulták. Mert kaland és feszültség bőven található a regényben és az író minden más munkájában. Az idegen bolygón helyüket kereső Robinsonoknak harcolniuk kell életükért a repülő zöld hidrákkal, kocsonyás lila medúzákkal, óriási polipokkal és a bennszülöttekkel is. A legnagyobb veszélyt mégsem ők jelentik, hanem a regény elején fellépő fasiszta fegyvergyáros és állig felfegyverzett, hatalomra törő csoportja. A képükben megjelenő erőszakot őszintén gyűlöli az író, és kíméletlenül elpusztíttatja hőseivel. A fegyvergyáros ciánnal elkövetett öngyilkossága egyértelműen a második világháború végére utal.
Jellegzetes — talán jellegzetesen francia — vonása Carsac írásainak a nevelő és tanító szándék. Vernéhez hasonlóan meg-megállítja a cselekményt, hogy tudományos ismereteket és erkölcsi tanításokat közöljön olvasóival. Sorai mögül kiütközik az őslénytan és a geológia tanára, regényének szörnyetegeihez a Föld őskorából keres modelleket, részletezőbben és érdekesebben írja le az idegen bolygó geológiáját, mint növényvilágát. Részletes tudományos magyarázatot ad a kataklizma eredetére, megindokolja hőseinek hajótörését. Lehet, hogy magyarázata nem állná meg helyét a kozmogónia tudósainak szemében, irodalmilag azonban érdekes, és a science fiction egyik nagy ötletének, újításának teknthető.
4.
Francis Carsac, eredeti nevén François Bordes 1919-ben született. Életrajzáról keveset tudunk, ritkán nyilatkozik, nem vesz részt a francia science fiction vitáktól és kongresszusoktól hangos életében. A bordeaux-i egyetemen végzett, az őstörténeti és geológiai kutató intézetet vezette.
Viszonylag keveset írt, cikkeinek, elbeszéléseinek, regényeinek bibliográfiája elfér egyetlen oldalon, mindössze huszonkét címből áll. 1967 után jóformán semmit sem publikált. Korábban munkatársa volt a «Fiction» és a «Satellite» című tudományos-fantasztikus magazinoknak. Könyveit számos nyelvre lefordították, regényeinek s különösen a Ceux de nulle part-nak hatásával mindenütt találkozunk a világ tudományos-fantasztikus irodalmában.