— Hát akkor mi végre? — tudakolta Jáspis. — Pénzért?
— Nem! — De egyéb nem jutott eszébe, amivel palástolhatná tudatlanságát, és megőrizhetné a méltóságát. Jáspis jókedvűen felkacagott, majd nekiindult, vezetve őket tovább, fel a Kútfő-hegy oldalában. Kóbor követte, sértődötten, sajgó szívvel, és tudta, hogy ostobán viselkedett, s mindezért Jáspist okolta.
Aznap éjjel, ahogy a kútfői Nagy Ház végtelen csendjében köpönyegébe burkolózva hevert Kóbor sötét és rideg kőcellájában a szalmazsákon, a hely idegensége és a gondolat, hogy hány, de hány varázslatra és bűvös cselekedetre került már itt sor, erősen rátelepedett a lelkére. Körülfonta a sötétség, rémület töltötte el a szívét. Bárhol másutt szívesebben lett volna, mint Kútfőn. Ám akkor Bükköny állt meg az ajtó előtt, feje fölött kis, kékes lidércfény hajladozott, hogy megvilágítsa az utat, s megkérdezte, bejöhetne-e diskurálni egy keveset. Gontról faggatta Kóbort, aztán szeretettel mesélt a maga otthonáról, a keleti-peremvidéki szigetekről, ahol esténként a falusi tűzhelyek füstjét a szél kisodorja a tenger fölé, a mulatságos nevű szigetek, Tüzes, Rezes és Horosh, Nyuzór és Szipor, Harish, Rézgás és Bög közé. Amikor ujjával felrajzolta e szigetek körvonalait a kőpadlóra, hogy elhelyezkedésüket megmutassa, a vonalak tompán fénylettek, mintha ezüstpálcával húzta volna őket, majd hamarosan szertefoszlottak. Bükköny három éve volt már az iskola deákja, hamarosan varázslóvá avatják; a mágia alacsonyabb fokozatai neki már csak annyi fejtörést okoztak, mint madárnak a repülés. Volt azonban egy sokkal lényegesebb, tanulással el nem sajátítható tehetsége: a melegszívűsége. Már akkor éjjel is felkínálta, s azután is kitüntette Kóbort megingathatatlan s őszinte barátságával, amit az nem tudott nem viszonozni.
Bükköny azonban Jáspishoz is barátságos volt, aki bolondot csinált Kóborból ott a Kútfő-hegyen a legelső napon. Kóbor nem felejtette el az esetet, s úgy tűnt, Jáspis sem, aki mindig udvariasan, de csúfondáros mosollyal beszélt vele. Kóbor büszkesége nem hagyta, hogy megalázzák, semmibe vegyék. Megesküdött, hogy majd egy napon bebizonyítja Jáspisnak meg a többi fiúnak is, akik között Jáspis valamiféle vezér volt, hogy mily hatalmas ereje van őneki. Hiszen nem volt köztük egy sem — hiába tudtak annyi agyafúrt trükköt —, aki a varázserejével egy falut mentett volna meg. Nem volt köztük egy sem, akiről Oromon olyat írt volna, hogy ő lészen egykor Gont legnagyobb varázslója.
Ilyenképpen gyógyítgatva sértett büszkeségét, Kóbor egész figyelmét, akaraterejét a rábízott munkának szentelte: leckéknek, művészeteknek, históriáknak és olyan ismereteknek, amiket a Kilenceknek nevezett, szürke palástot viselő kútfői mesterek tanítottak.
Napjainak egy részét a dalnokmesterrel töltötte, aki a hősök tetteiről szóló dalokat és bölcseleti énekeket oktatta, kezdve minden dalok legősibbjével, az Éa teremtésével. Azután vagy egy tucatnyi fiúval együtt, a szélvigyázómester irányítása mellett a szél és az időjárás sajátságaival ismerkedtek. Tavasszal és nyáron egész napokat töltöttek kint a napfényes Kútfői-öbölben könnyű vitorlásokkal, s gyakorolták, hogyan kell varázsigékkel kormányozni, a hullámokat lecsendesíteni, a nagy világszélhez szólani és varázsszelet támasztani. Ezek mind igen bonyolult mutatványok, s gyakorta megesett, hogy az átcsapó vitorlarúd fejbe kólintotta Kóbort, amikor a hajó egy hirtelen támadt, hátulról jövő széllökettől átfordult vagy hogy csónakja egy másikkal ütközött, noha ott volt az egész öböl, lett volna elég hely navigálásra —, meg olyan is, hogy a csónakjában ülő másik két fiút is váratlan fürdőzésre kárhoztatta, amikor egy hatalmas hullám — szándékától függetlenül — mindhármukat beborította. Más napokon sokkal nyugodalmasabb kirándulásokat tettek kint a parton a gyógyfüvesmester társaságában, aki a növényféleségek sokszínű világával és természetével ismertette meg tanítványait; a trükkmester pedig bűvészmutatványokra és szemfényvesztésre, valamint apróbb elvarázsoló fogásokra tanította őket.
Mindezeket a tanulmányokat Kóbor igen gyorsan magába szívta, úgyhogy egy hónapon belül lefőzte tudásban a már egy évet Kútfőn töltött diákokat. Különösen a bűvésztrükköket sajátította el olyannyira könnyedén, hogy úgy tűnt, mintha már a születésekor tudta volna őket, s csak fel kellett hogy elevenítse használatukat. A trükkmester nyájas és jó kedélyű öregember volt, aki határtalan élvezetet talált az általa oktatott elmés és nagyszerű bűvészmutatványokban; Kóbor hamarosan semmi tiszteletet nem érzett iránta, de folyton kérdezgette, hol ezt, hol azt a varázslatot hogy mutatná meg, s bármit kért, a mester mosolyogva teljesítette. Egy napon azonban Kóbor, még mindig azon törve a fejét, hogyan adhatná végre vissza Jáspisnak a leckét, így szólt a trükkmesterhez a Jelenések Udvarában:
— Uram, ezek a szemfényvesztő mutatványok mind olyan egyformák; elég egyet ismerni ahhoz, hogy tudjuk a többit. S amint vége a varázslatnak, az ábrándkép szertefoszlik. Ha egy kavicsot gyémánttá változtatok — s csinálta is egy apró csuklómozdulattal és a varázsige kimondásával —, mit kell tennem, hogy a gyémánt gyémánt maradjon? Hogyan lehet megkötni az átváltoztató varázslatot, hogy tartós legyen?
A trükkmester letekintett a Kóbor tenyerén ragyogó drágakőre, mely szikrázott, akár a sárkányok kincstárának legdrágább ékköve. Az öreg mester egy szót súgott, hogy tolk, mire a kő visszaváltozott kaviccsá, nem drágakővé, hanem egy érdes, szürke szikladarabbá. A mester elvette Kóbortól, és a maga tenyerén tartva így szólt:
— Íme, egy aprócska szikla; az Igazi Nyelvben tolk — és szelíden Kóborra pillantott. — Egy darab a Kútfő szigetét alkotó kőzetből, egy kis szemcséje a szárazföldnek, melyen emberek élnek. Ez itt önnönmaga. A világ része. A káprázatvarázslatok által csinálhatsz belőle gyémántot vagy virágot, bogarat, egy szemet vagy akár lángnyelvet… — A kődarab egyik alakot öltötte a másik után, ahogy a mester kiejtette a nevüket, aztán visszaváltozott kővé. — Ám ez puszta érzékcsalódás. A káprázat becsapja a szemlélő érzékeit; elhiteti vele, hogy látja, hallja, érzi, hogy az a valami más alakot öltött. Csakhogy azt a valamit nem változtatja meg. Ahhoz, hogy e kő drágakővé váljon, az igazi nevét kell megváltoztatni. Ám ehhez, fiam, még ha a világnak ilyen csöppnyi morzsájáról van is szó, a világot kell megmásítani. S ez lehetséges is, hogyne. Ez a tudomány az elvarázsolómester területe, majd megtanulod te is, ha már kellően felkészültél rá. Addig azonban sem egy árva kavicsot, sem egy homokszemcsét, semmit nem szabad megváltoztatnod, amíg nem tudod, mi jó vagy rossz következhet tetted nyomán. A világ egyensúlyban van, ekvilibriumban. Egy varázsló az átváltoztató és megidéző erejével megingathatja a világ egyensúlyát. Félelmetes ám ez az erő. Rendkívül veszedelmes. Csak tudással szabad társulnia, és szükséget kell szolgálnia. A fellobbanó gyertyaláng árnyékot is vet maga körül…
Majd ismét a kavicsra pillantott.
— De azért jó dolog a szikla is, tudod-e — szólt kevésbé komolyan. — Lenne csak gyémántból Óceán-föld mindahány szigete, kutya életünk lenne akkor itten. Örvendezz a káprázatnak, fiam, a sziklákat pedig hagyd csak meg sziklának. — A mester mosolygott, de Kóbor elégedetlen volt a magyarázattal. Próbálja csak kicsalni az ember egy mágus titkait, mindjárt papolni kezd — akárcsak Oromon — egyensúlyról meg veszélyről meg sötétségről! Viszont az olyan varázsló, aki már eljutott az ilyen gyermeteg szemfényvesztő trükköktől az igazi átváltoztató és megigéző tudományokig, bizonyára rendelkezik már akkora hatalommal, hogy tetszése szerint cselekedjék, hogy a maga megítélése szerint tartsa egyensúlyban a világot, és a maga gyújtotta világossággal kényszerítse meghátrálásra a sötétséget.