Kóbor hosszan eltöprengett e szavakon, melyek mélyen beleivódtak értelmébe. Csakhogy a feladat magasztossága sem volt képes enyhíteni a Toronyban eltöltött hosszú év kimerítő munkájának keservét. Az esztendő végén pedig Kurremkarmerruk mindössze ennyit mondott neki: „A kezdet számodra jól sikerült.” Semmi többet. A varázslók igazat beszélnek, s igaz is volt, hogy a nevek alapos ismerete, amelynek megszerzéséért Kóbor keményen megdolgozott, csak puszta kiindulási alapja volt annak, amit egész életében tanulnia kell. Őt hamarabb eleresztette a mester a Magányos Toronyból, mint a többi, vele érkezett fiút, mert Kóbor gyorsabban tanult; ám ez volt az egyetlen dicséret, amit kapott.
Kóbor egyedül bandukolt által a szigeten a kora téli időben, lakatlan, néptelen utakon. Az éjszaka közeledtével eleredt az eső. Nem varázsolta el a feje felől az esőcseppeket, hiszen Kútfő szigetén az időjárást a szélvigyázómester tartotta a kezében, amibe nem lehetett belekontárkodni. Kóbor behúzódott egy hatalmas füzökfa alá, s ahogy köpönyegébe burkolózva leheveredett, eszébe jutott hajdani mestere, Oromon, ki talán most is oda van őszi vándorútján a gonti hegyormokon, s éjszakai menedéke falait a hulló zápor, fedelét meg kopasz gallyak adják. Kóbor erre elmosolyodott, ugyanis Oromonra gondolva mindenkor megvigasztalódott. Békés szívvel merült álomba az eső surrogásával teli nyirkos sötétségben. Pirkadatkor felébredt, s fölemelte a fejét. Az eső elállt, s akkor megpillantott egy aprócska, összegömbölyödve szunyókáló jószágot, mely melegre vágyva köpönyege redői közé kuporodott. Kóbor ezt látva elcsodálkozott, hiszen ritka, különleges állatka volt, egy pomat.
A pomatok a Szigetvilág négy déli szigetén élnek csak, Kútfőn, Lepcén, Dondyn és Gázlóron. Kicsinyek, gömbölydedek, pofácskájuk széles, szőrük sötétbarna vagy tarka, s szemük nagy és fényes. Félelmetes fogaik s ingerlékeny természetük az oka, hogy nem lehet őket házhoz szoktatni. Se nem visít, se nem nyifog, egyáltalán nem ad semmilyen hangot. Kóbor megsimogatta, mire a pomat felébredt, ásított, kis barna nyelvét s fogait láttatva, de félelmet nem tanúsított.
— Pomat — mondta neki Kóbor, aztán emlékezvén az ezernyi állatnévre, amit a Toronyban tanult, megszólította az ősnyelvi, igazi nevén: — Mók! Akarsz-e velem tartani?
A pomat rácsücsült Kóbor tenyerére, és tisztogatni kezdte a bundáját.
Kóbor feltette a vállára, a kámzsája ráncai közé, s attól kezdve ott utazott. Napközben hébe-hóba leszökkent a földre, eliramodott a fák közé, de mindig visszatért Kóborhoz, egyszer egy erdei egérrel, amit fogott. Kóbor felkacagott, és biztatta a pomatot, hogy egye már meg az egeret, mert neki sietős, lévén aznap este a napforduló ünnepe. A párás szürkületben megérkezvén a Kútfő-hegy mellé, Kóbor ragyogó lidércfényeket látott táncolni a Nagy Ház fölött az esőben, majd amikor belépett a tüzek fényeitől világos csarnokba, mesterei és diáktársai siettek az üdvözlésére.
Olybá tűnt ez a megérkezés Kóbor számára, mintha hazatért volna, ő, akinek eddig nem volt otthona, ahová visszatérhetett volna. Boldogan látta viszont az ismerős arcokat, de a legboldogabb akkor volt, amikor észrevette Bükkönyt, ki sötét arcából virító széles mosollyal igyekezett feléje. Kóbor nem is tudta, hogy barátja ennyire hiányzott neki ez alatt az év alatt. Bükkönyt ez év őszén varázslóvá avatták, nem volt már tanítvány, de ez nem jelentett korlátot kettejük között. Azonnal társalgásba merültek, s Kóbor úgy érezte, most egy óra alatt többet beszélt, mint a Magányos Toronyban töltött egész hosszú éven át.
A pomat még mindig Kóbor vállán lovagolt, befészkelve magát a csuklya ráncába, akkor is, amikor helyet foglaltak az ünnepi vacsorára felállított hosszú asztaloknál a Közös Csarnokban. Bükköny elálmélkodott a kis jószágon, ám amikor egyszer feléje nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, az rávicsorította éles fogait. Bükköny felnevetett.
— Az a szóbeszéd járja, hogy akit egy állat a bizalmába fogad, ahhoz a kövekben és forrásokban lakozó őserők emberi hangon szólanak.
— Azt mondják, a legtöbb gonti varázslónak van szelídített vadállata — szólalt meg Jáspis, aki Bükköny másik felén ült. — Nemmeziz urunknak is van hollója, és énekekből tudjuk, hogy a bárka-szigeti Vörös Mágus egy vaddisznót tartott aranyláncon. De olyat még nem hallottam, hogy egy varázsló patkányt tartson a csuklyájában!
Ezen mindenki kacagott, és Kóbor is velük. Vidám éjszaka volt, és Kóbor örült, hogy részese lehet e meghittségnek s vigasságnak, s ünnepet ülhet társaival. Azonban mint minden szó, amit Jáspis valaha is intézett hozzá, ez a tréfa is tovább feszítette a húrt.
Azon az éjjelen O-sziget ura — maga is nagy hírű varázsló — az iskola vendége volt. A főmágusnak volt a tanítványa, s olykor-olykor visszatért Kútfőre a Téli Ünnepség vagy a Hosszú Tánc idején, nyáron. Vele volt hölgye is, karcsú és ifjú, tündöklő, akár a csiszolt réz, fekete haját opálok ékítették. Ritkán történt, hogy asszony tartózkodott a Nagy Ház termeiben, és az idősebb mesterek némelyike a szeme sarkából, rosszallóan méregette. A fiatalabbak azonban rajongó tekintettel bámulták.
— Egy ilyenért káprázatos varázslatokra lennék képes… — mondta Bükköny sóhajtva Kóbornak, és nagyot nevetett.
— Hisz csak egy asszony — felelte Kóbor.
— Habtündér hercegnő is csak asszony volt — folytatta Bükköny —, mégis őmiatta lett egész Anglád pusztaság, Enyhely hős mágusa halott, és Soléa szigetét elnyelte a tenger.
— Mesebeszéd — felelte Kóbor. Hanem aztán ő is szemlélni kezdte O-sziget úrnőjét, s azon töprengett, vajon valóban olyan végzetes szépség-e, amilyenről a regék szólanak.
A dalnokmester elénekelte az Ifjú király tetteit, majd mindnyájan belekezdtek a Téli Énekbe. Aztán, amikor egy kis szünet állt be, még mielőtt mindnyájan felálltak volna az asztaltól, Jáspis felemelkedett, és odament a kandallóhoz legközelebb lévő asztalhoz, ahol a főmágus meg a vendégek meg a mesterek foglaltak helyet, és megszólította O-sziget úrnőjét. Jáspis nem volt már gyermek, hanem magas, karcsú és jóvágású ifjú; palástja ezüstcsattal volt összefogva a nyakán, ugyanis ez éven őt is varázslóvá avatták, aminek a csat volt a bizonysága. Az úrnő elmosolyodott Jáspis beszédén, s az opálok ragyogó fénnyel tündököltek fekete hajában. Majd miután a mesterek jóindulatuk jeléül beleegyezően bólintottak, Jáspis látványos varázstrükköt produkált az úrnő elébe. Intésére fehér fa pattant ki a kőpadlóból. Ágaival egészen a tetőgerendáig nyújtózkodott, s minden ágán, minden gallyacskáján egy aranyalma csillogott, akár a napkorong, ugyanis ez az Életfa volt. Egyszer csak egy fehér madár röppent föl az ágak közül, farka akár a hulló hóesés, s röptétől az aranyalmák elhalványultak, majd mint egy-egy csöpp kristály, magvakká változtak. A magok záporeső módjára hullottak le a fáról, s akkor hirtelen édes illat áradt szét a teremben, mialatt a fa ringva, hajladozva rózsapiros leveleket és sziporkázó csillagoknak tűnő virágokat hajtott. Majd a káprázat szertefoszlott. O-sziget úrnője elragadtatva felkiáltott, s elismerése jeléül szép fejével biccentett az ifjú boszorkánymester felé.