— Jöjj velünk, élj nálunk O-szigeten! Ugye megengeded, uram? — kérdezte gyermek módjára zord férjeurától. Jáspis azonban csak ennyit mondott:
— Majd ha annyi tudást szereztem, hogy méltó leszek mestereimhez és a te dicséretedre is, hölgyem, akkor szíves örömest elmegyek, és még nagyobb örömmel állok a szolgálatodra.
Válasza mindenkinek tetszett, csak Kóbornak nem. Szóval csatlakozott ugyan a dicsérő szavakhoz, de a szíve mélyén másként érzett. Keserű irigységgel mondta magában: „Én jobban csináltam volna!” S attól kezdve az est minden vígsága elkomorult számára.
NEGYEDIK FEJEZET
Az árny elszabadul
Azon a tavaszon Kóbor nemigen látta sem Bükkönyt, sem Jáspist, mivel azok varázslók lévén, már a rendtudómesternél tanultak a Lappang-liget titkos rejtekén, ahová diák nem tehette be a lábát. Kóbor a Nagy Házban maradt, és a mesterektől az olyan varázslók által gyakorolt praktikákat tanulta, akik varázshatalommal rendelkeztek ugyan, de varázsbottal nem, tehát széltámasztást, idővetést, megidézést és megigézést, valamint a varázskovácsok, varázsművesek, krónikások, dalnokok, javasemberek és gyógyfüves doktorok tudós isméit. Éjszakánként, hálócellája magányában, lámpás vagy gyertya helyett lidércfénnyel világítva olvasgatta Kóbor az újabb rúnákat és az Éa rúnáit, melyek a főbb varázsigékben használatosak. Könnyedén elsajátította mindeme tanokat, s a diákok közt az a szóbeszéd járta, hogy ez meg ez a mester a gonti fiút tartotta a legélesebb eszű diáknak, aki Kútfőn valaha is tanult —, a pomatról pedig azt mesélték, hogy bizonyára elvarázsolt szellem, aki bölcsességeket suttog Kóbor fülébe, s még azt is mondták, hogy a főmágus hollója „leendő főmágus”-nak szólította Kóbort annak megérkezésekor. Társai többsége azonban — akár hitte, akár nem ezeket a történeteket, s függetlenül attól, hogy kedvelte vagy nem Kóbort — csodálattal adózott neki, és lelkesen követte, amikor — nagy ritkán — féktelen kedve elkapta, és élükre állva beszállt hancúrozásaikba a mind hosszabbra nyúló tavaszi alkonyatokon. Legnagyobbrészt azonban telve volt munkával, gőggel és indulattal, s elhúzódott tőlük, minthogy Bükköny távol volt, nem volt köztük egy barátja sem, s nem is óhajtotta, hogy legyen.
Tizenöt évesen túl fiatal volt még, hogy beleártsa magát a varázsbotot hordó mágusok vagy varázslók magasztos tudományába, de oly gyorsan elsajátította az összes szemfényvesztő mutatványt, hogy az elvarázsolómester, aki maga is ifjú ember volt, hamarosan külön kezdett vele foglalkozni s feltárni előtte az átváltoztatás igazi varázsigéit. Elmagyarázta, hogyan kell — ha valamit véglegesen mássá akarunk változtatni — azt újra meg újra a nevén szólítani, amíg csak a varázslat tart, és azt is elmondta, hogy minő hatással van ez az elvarázsolt valamit körülvevő dolgok nevére és mivoltára. Beszélt az átváltozás veszedelmeiről is, főként arról, amikor a varázsló más alakot ölt, s ezáltal ki van téve annak, hogy a saját varázslata fogva tartja. Az ifjú mester apránként, felbuzdulva tanítványa megbízható felfogóképességén, mind mélyebben avatta be őt e misztériumokba. Először csak egy, aztán még egy nagy erejű átalakító varázsigét tanított meg neki, s kezébe adta az Átváltozások Könyvét. S mindezt a főmágus tudta nélkül cselekedte, meggondolatlanul, de nem látott semmi rosszat benne. Kóbor most már a megidézőmesternél is végzett tanulmányokat, ám ő szigorú aggastyán volt, akit az általa oktatott komoly és nyomasztó tudományok igen rideggé tették. Káprázatkeltéssel nem foglalkozott, csak igazi mágiával, olyanfajta energiák keltésével, mint fény és hő, oly erővel, mint amely a mágnest vonzza, s olyanokkal, amelyeket súlynak, formának, színnek, hangnak nevezünk; valódi, roppant és mérhetetlen erőkkel tehát, amelyek a világegyetemet uralják, s amelyeket ember sem kimeríteni, sem az egyensúlyából kibillenteni nem képes. Az idővető és a tengertudor szelet és vizet befolyásoló mesterkedései már ismertek voltak diákjai előtt, de azt ő mutatta meg nekik, hogy az igazi varázsló miért csak szükség esetén használja ezeket a bűvös fogásokat. E földi erők megidézése ugyanis magának a földnek a megváltozását eredményezi, aminek azok alkotórészei.
— A Kútfő fölé hívott eső Rosszánra aszályt hozhat — mondta —, s a Keleti-peremvidéken előidézett szélcsend nyugaton vihart és rombolást okozhat, ha nem tudod, miként bánj velük.
Az olyan mutatványokról, mint például a valódi dolgok és élő emberek elővarázsolása, a holtak szellemének feltámasztása vagy a Láthatatlan segítségül hívása, amelyek pedig egy megidézőmester tudásának és egy mágus hatalmának a csúcsát jelentik, alig tett említést a mester. Egyszer-másszor Kóbor megpróbálta rábírni, hogy beszéljen egy keveset az ilyen misztériumokról, de a mester hallgatásba burkolózott, s csak bámult rá hosszan és komoran, mígnem Kóbort szorongó érzés kerítette hatalmába, és elnémult.
Néha bizony akkor is rátört a szorongás Kóborra, amikor a megidézőmester amolyan enyhébb varázslatokat végeztetett vele. Voltak bizonyos rúnák a Tudós Könyv bizonyos oldalain, amelyek ismerősnek tűntek, de sehogyan sem tudott visszaemlékezni, melyik könyvben látta azokat. Voltak bizonyos rigmusok, amiket a megidéző varázsigékkel együtt kellett kimondani, de igen nehezére esett. Az ilyen szavak egy pillanatra minduntalan árnyakat juttattak az eszébe, sötét szobát, zárt ajtót és a szegletből feléje nyúló kísérteteket. Sietve söpörte félre az efféle gondolatokat és emlékeket, s olvasott tovább. A rettegésnek és borúnak eme pillanatai, győzködte magát Kóbor, tudatlanságának lehettek csupán szellemképei. Minél többet fog tudni, annál kevesebb oka lesz félni, míg végül varázslóként, ereje teljében, semmitől nem kell majd félnie, semmitől az égvilágon.
A nyár második havában újfent összegyűlt az egész iskola a Nagy Házban, hogy megüljék a Holdéj és a Hosszú Tánc ünnepét, amely, mivel a két alkalom azon az éven egybeesett, egyetlen, két éjszaka hosszat tartó ünnepség lett. Ily eseményre ötvenkét évente egyszer kerül sor. Az első éjjelen, az év legrövidebb teliholdas éjjelén, szünet nélkül szóltak a flóták kint a mezőkön. Alkány keskeny utcáit dobosok és fáklyások lepték el, s nótaszó áradt a Kútfői-öböl holdfényes víztükre fölé. Másnap pirkadatkor kútfői dalnokok rázendítettek Vandór-Akbé tetteinek hosszú énekére, mely elregéli Enyhely fehér tornyainak építését és Vándor-Akbénak az ősrégi Éa szigetéről tett utazásait keresztül az egész Szigetvilágon, míg el nem érkezett a világ végére, a Nyugati-peremvidéknek és a Nyílt-tertgernek is a legszélére, ahol összetalálkozott az Orm nevű sárkánnyal; csontjai, összezúzott vértje a sárkány csontjaival elvegyülve hevernek az elhagyatott Magador partjain, de Enyhely legmagasabb tornyára kitűzött pallosa ma is vörösen izzik a Legbenső-tengerbe lenyugvó alkonyi nap fényében. Az ének végeztével kezdetét vette a Hosszú Tánc. Polgárok, mesterek, diákok és földmívesek, férfiak és asszonyok mind együtt ropták a táncot Kútfő összes utcáján, le egész a tengerpartig a fülledt, poros homályban, dobszóra, sípok és furulyák hangjára. Csak táncoltak, bele egyenest a tenger vizébe a hold egy éjszaka óta kitelt tányérja alatt, s a muzsikát elnyomta a hullámtörők harsogása. Amint keleten megjelent a hajnal pírja, visszaballagtak mindnyájan a partra és az utcákra. A dobok elnémultak, csak a flóták éles hangja szólt halkan. Így ment ez aznap éjjel a Szigetvilág minden földdarabkáján: táncban és zenében egyesültek a tengerben szétszóródott szigetek.