A Kútfő-hegy meredek oldalai feketén magasodtak előttük a holdkelte előtti nyári éjszakában. A hegy jelenléte, melyen oly sok csoda megesett már, súlyos teherként nehezedett reájuk. Ahogy haladtak fel a kaptatón, eszükbe jutott, mily mélyre nyúlnak a hegy gyökerei, mélyebbre a tenger tükrénél, le egészen a világ közepének ősi, titokzatos és fénytelen poklába. A keleti lejtőn megálltak. A hegygerinc fekete gyeptakarója fölött csillagok ragyogtak. Szellő se rezdült.
Kóbor néhány lépéssel feljebb kapaszkodott, el a többiektől, majd hátrafordulva csengő hangon megszólalt:
— Jáspis! Kinek a lelkét idézzem meg?
— Akiét akarod. Egy sem fog hallgatni rád! — Jáspisnak enyhén remegett a hangja, az indulattól talán. Kóbor halkan, gúnyosan megkérdezte:
— Csak nem félsz?
Ha válaszolt is Jáspis, Kóbor már nem figyelt reá. Nem is törődött már Jáspissal. Most, hogy a Kútfő-hegyen álltak, a harag és a gyűlölet elillant, s határtalan bizonyosság költözött beléje. Immár nem kell irigykednie senkire. Érezte, hogy ezen az éjjelen, eme sötét, elvarázsolt vidéken ereje oly mérhetetlen lett, mint még soha, mígnem úgy eltöltötte, hogy beleremegett, alig tudván uralkodni fölötte. Kóbor ráébredt, hogy Jáspis messze elmarad mögötte, lehet, hogy csak azért küldték, hogy őt ma este idevezesse, s nem vetélytárs, hanem pusztán kiszolgálója az ő sorsának. Lába alatt érezte a hegy mélyébe futó, sötétségbe vesző gyökereit, feje fölött látta a csillagok rideg, távoli tüzeit. Minden, ami azok közé esett, az ő szavára, az ő parancsára várt. Kóbor a világ középpontjában állt.
— Ne félj! — szólt mosolyogva. — Egy asszony lelkét hívom eléd. Egy asszonytól nincs mit tartanod. Habtündért fogom megidézni, az Angládok tetteinek szépséges úrnőjét.
— Hisz ő már ezer éve halott, csontjai messze, az Éa-tenger fenekén nyugszanak! Hátha sohasem volt ilyen asszony!
— Az esztendők, a távolságok tán számítanak a holtaknak? Az énekek tán hazudnak? — kérdezte Kóbor ugyanazzal az enyhe gúnnyal, aztán így folytatta: — A kezemet figyeljétek. — Majd elfordult a többiektől, és mozdulatlanná dermedt.
Lassú, ünnepélyes mozdulattal tárta szét karját, azzal az üdvözlő mozdulattal, mely a könyörgések elindítója. Aztán beszélni kezdett.
E megidéző rigmust jó két évvel ezelőtt olvasta Oromon könyvében, s azóta sem látta. Akkor sötétben silabizálta ki a rúnákat. A mostani sötétségben úgy érezte, mintha újra előtte feküdne az éjszakában az a lap. Ezúttal azonban meg is értette az olvasottakat, hangosan ejtve ki egymás után a szavakat, s látta az utalásokat is, hogy milyen hanglejtéssel, test- és kézmozdulattal kell az igézetet létrehozni.
A többi fiú némán, mozdulatlanul figyelt, míg enyhe borzongás nem járta át őket: hatni kezdett ugyanis az erőteljes varázs. Kóbor még mindig lágy hangja megváltozott, mélyebb zengésűvé vált, s szavait társai fel nem foghatták. Kóbor hirtelen elnémult. A réten süvöltő szélroham kerekedett. Kóbor éles kiáltással térdére rogyott, majd előreesett, mintha kitárt karjaival magához akarná ölelni a földet. Amikor pedig felemelkedett, valami sötét dolgot tartott kínlódva az ölében, oly súlyos valamit, hogy egész teste rángatózott az erőfeszítéstől, hogy lábra tudjon állni. A forró szél jajgatva cibálta a hegyoldal fekete füvét. Ha ragyogtak is a csillagok, azokat most egyikük sem látta.
Miután Kóbor elsuttogta, mormogta a bűvös igéket, hangosan és érthetően felkiáltott:
— Habtündér!
Aztán ismét:
— Hab tündér!
Majd harmadszor is:
— Habtündér!
Az ölében tartott alaktalan feketeség kettéhasadt, megnyílt, s széttárt karjai közt halovány, pörgő fénygömb ragyogott fel, mely a földtől kinyújtott keze magasságáig ért, s tompán fénylő tojásdad alakot öltött. A fény tojásban egyszerre csak megmozdult valami, valami emberi forma: egy sudár asszony, ki a válla fölött tekintett hátra. Gyönyörűséges orcáján bánat és nagy-nagy rettegés tükröződött.
A szellem csak egy pillanatra villant föl. A fakó fénytojás Kóbor kezében kápráztatóvá változott. Egyre nőtt és terjedt, mint hasadék a föld és az éjszaka sötétjében vagy mint repedés a világ szövetén. Rajta vakító fényesség özönlött át. S ezen a tündöklő, formátlan lyukon fürgén átszökött valami felismerhetetlen és iszonytató fekete árny, s egyenesen Kóborra vetette magát.
Annak a valaminek a súlyától hátratántorodva Kóbor vérfagyasztó sikolyt hallatott. A Bükköny válláról figyelő kis pomat, e némának hitt állatka ugyancsak felvisított, és ugrott egyet támadólag.
Kóbor a földre zuhanva vergődött, viaskodott, miközben egyre tágult, szélesedett fölötte a világ sötétségén támadt rés. A leskelődő fiúk elmenekültek, Jáspis pedig lerogyott egészen, eltakarva szemét az irtóztató fényözönben. Egyedül Bükköny rohant barátja segítségére. Így csupán ő látta a Kóbornak nekirontó, annak húsába maró árnyalakot. Olyan volt, mint valami fekete szörnyeteg, nagyságra mint egy apró gyermek, de szemlátomást hol dagadt, hol zsugorodott; nem volt se feje, se arca, csak négy karmos mancsa, melyekkel tépte, marcangolta Kóbort. Bükköny az iszonyattól zokogva mégis kinyújtotta a kezét, hogy megpróbálja lerángatni azt a valamit Kóborról. Ám mielőtt megérinthette volna, megmerevedett, moccanni sem tudott.
Az elviselhetetlen fénysugár halványulni kezdett, s a világon tátongó repedés lassan összezárult. A közelben halkan, mintha lomb susogna, vagy szökőkút csobogna, beszéd hallatszott.
A csillagok megint felragyogtak, s a lankákon a kelő hold fénye ömlött szét. Az éjszaka rendje helyrezökkent. Visszaállt, megszilárdult a fény és a sötétség egyensúlya. Az árnyszörnyeteg eltűnt. Kóbor a hátán feküdt, karja most is kitárva, az üdvözlés és a könyörgés széles gesztusába dermedve. Arca vértől sötétlett, ingét hatalmas, fekete vérfoltok mocskolták be. A kis pomat reszketve kucorgott a vállánál, fölébe pedig egy aggastyán magasodott, kinek köpönyege sápadtan fénylett a holdsugárban. Nemmeziz volt, a főmágus.
Nemmeziz botjának ezüstös vége Kóbor melle fölött körözött. Egyszer finoman a szívéhez ért, egyszer az ajkaihoz, miközben Nemmeziz szavakat suttogott. Kóbor megrezzent, szája kinyílt, s levegő után kapott. Az öreg főmágus erre felemelte a botot, s maga mellé állítva, lehorgadt fejjel ránehezedett, mintha minden ereje elhagyta volna.
Bükköny végre felszabadult az igézet alól. Körülpillantva észrevette, hogy már mások, a megidéző- és az elvarázsolómester is ott vannak. Egy jelentősebb varázslat nem kerüli el az efféle emberek figyelmét, s szükség esetén igen hamar a helyszínre tudnak érni, bár a főmágusnál egyik sem volt fürgébb. Gyorsan segítségért küldtek, s az újonnan érkezettek egyik fele a főmágus mellé szegődött, a másik pedig, közöttük Bükköny is, Kóbort a gyógyfüvesmester termeibe cipelte.
A megidézőmester egész éjjel a Kútfő-hegyen maradt őrködni. A hegyoldalon, hol a világ szövetén repedés támadt, semmi sem moccant. Nem kúszott elő semmilyen árny a holdfényben, keresve-kutatva a nyílást, melyen át visszabújhatna a maga birodalmába. Elmenekült Nemmeziz elől, el a Kútfő szigetét védelmező s körülbástyázó erős varázsfalaktól, de immár bejutva e világba, elrejtőzött valamerre. Ha Kóbor aznap éjjel meghalna, az árny esetleg megkísérelné megtalálni a kaput, amit Kóbor nyitna, s követné őt a túlvilágra, vagy visszasurranna oda, ahonnan jött; a megidézőmester pedig épp erre várakozott a Kútfő-hegyen. Kóbor azonban élt.