Az orvosi cellában ágyba fektették, s a gyógyfüvesmester ellátta Kóbor arcán, torkán és vállán esett sebeit. Mély, tépett és borzalmas sebeket kapott. Fekete vére nem akart sehogy sem elállni, egyre bugyogott kifelé, nem segített se varázsige, se pókhálóba bugyolált vackorlevél. Kóbor némán és öntudatlan hevert, lázban égve, akár egy fadarab a lassú tűzben, és semmilyen varázslat nem bírta az őt emésztő lángokat eloltani.
Nem messze tőle, a fedetlen udvarban, hol a szökőkút játszott, feküdt a főmágus, ugyancsak mozdulatlan, dermedten, akár a jég. Egyedül a szeme élt, nézte a holdfénytől megvilágított vízcsöppek pergését, a falevelek rebbenését. A körülötte ácsorgók se ráolvasással, se gyógyítással nem próbálkoztak. Hébe-hóba egymás között duruzsoltak, aztán megint urukra fordították tekintetüket. Nemmeziz nyugodtan feküdt, sasorra, magas homloka és ősz üstöke a holdvilágnál egészen csontszínűnek tetszett. A kormányozhatatlanná vált varázslat megfékezésére és az árny elűzésére minden hatalmát bevetette, ami viszont testi erejét fölemésztette. Haldoklott. Ám egy nagy mágus, aki életében jó néhányszor megjárta már a halál birodalmának meredek és kopár lejtőit, nem hétköznapi módon távozik az élők sorából, nem vakon, hanem magabiztosan, ismervén az utat. Amikor Nemmeziz feltekintett a fa lombján át, a mellette lévők nem tudták, vajon a pirkadattal elhalványuló csillagokat nézi-e a nyári égbolton, vagy azokat a másikakat, melyek sohasem hunynak ki a hajnalt még nem látott hegyek fölött.
A rosszáni holló, harminc éven át hű társa, eltűnt. Senki sem látta merre, hová.
— Előtte repül az úton — vélte a rendtudómester, miközben virrasztottak.
Meleg és derült nappalt ígért a virradat. A Nagy Házat és Alkány utcáit csend ülte meg. Pisszenés sem hallatszott, mígnem úgy délfelé vasharangok kondultak meg a Dalnok Tornyában, éktelen zúgást csapva.
A rákövetkező napon a kilenc kútfői mester összegyűlt valahol a Lappang-liget sötét rejtekén. Még ott is kilenc, csendből szőtt falat vontak maguk köré, hogy senki emberfia vagy semmilyen hatalom őket megzavarni vagy kihallgatni ne tudja, mialatt ők Óceánföld összes mágusa közül kiválasztják azt, aki az új főmágus lészen. Választásuk az út-szigeti Nemsherre esett. Azon nyomban érte küldtek egy hajót át a Legbenső-tengeren Út-szigetre, hogy elhozza Kútfőre a főmágust. A tatban ott állt a szélvigyázómester, aki varázsszéllel duzzasztotta fel a vitorlákat, mire a hajó sebesen eltávolodott a parttól, s útra kelt.
Mindezekről az eseményekről Kóbor mit sem tudott. E forró nyárban négy héten keresztül feküdt süketen, vakon és némán, bár időnként, mint valami állat, felmordult vagy rikoltott. Végre aztán, a gyógyfüvesmester türelmes mesterkedéseinek köszönhetően, sebei kezdtek összeforrni, s a láza is elmúlt. Lassacskán — olybá tűnt — a hallása visszatért,de hang nem hagyta el egyszer sem az ajkát. Egy derűs őszi napon a gyógyfüvesmester kitárta Kóbor szobájában az ablaktáblákat. Az óta a kútfő-hegyi éjszaka óta csak sötétségben volt része. Most pillantott meg először nappali világosságot, sugárzó napfényt. Kóbor kezébe temette forradásos arcát, és sírva fakadt.
A tél beköszöntekor még mindig csak akadozó nyelvvel tudott beszélni, s a gyógyfüvesmester továbbra is az orvosi cellában tartva igyekezett fokozatosan visszaadni neki testi és szellemi erejét. Már kora tavasz volt, amikor doktora végre eleresztette, s egyenest Nemsher főmágushoz küldte Kóbort, hogy hűségesküjét megtegye. Nem tudta ugyanis ezt a kötelességét a többiekkel együtt teljesíteni, amikor Nemsher Kút-főre érkezett.
Társai közül egyet sem engedtek betegsége hónapjai alatt a közelébe, s most a mellette elhaladók egy része egymást kérdezgette: „Ki ez?” Régebben Kóbor könnyed volt, rugalmas és izmos. Most fájdalomtól megtörten, tétován lépegetett, föl se emelve a fejét, hiszen arca bal oldalát fehér forradások csúfították el. Elkerülte azokat is, akik ismerték, meg azokat is, akik nem, ment egyenesen a szökőkutas kertbe. Oda, ahol hajdan Nemmezizt várta, most Nemsher várakozott reá.
Az új főmágus, éppúgy, mint a régi, fehér palástot viselt; Nemsher azonban, mint az út-szigetiek és a keleti-peremvidékiek többsége, sötét bőrű volt, és sűrű szemöldöke alól sötét tekintettel méregette Kóbort.
Kóbor térdet hajtott előtte, s hűséget, engedelmességet fogadott. Nemsher egy ideig semmit sem válaszolt.
— Tudom, mit tettél — szólalt meg végre —, de nem tudom, milyen ember vagy. Nem tudom elfogadni a hűségesküdet.
Kóbor felemelkedett, de meg kellett kapaszkodnia a szökőkút mellett álló fácska törzsében, hogy el ne essék. Még most is komoly nehézséget okozott neki a beszéd.
— El kell hagynom Kútfőt, uram?
— El akarsz menni innen?
— Nem.
— Mit akarsz hát?
— Maradni, tanulni. Legyőzni… a gonoszt…
— Maga Nemmeziz sem volt képes erre… Nem, nem eresztlek el Kútfőről. Semmi más oltalmad nincsen, csak a mesterek hatalma és azok a védőkorlátok, melyek távol tartják szigetünktől a gonosz teremtményeit. Ha most elmégy, az a pokolfajzat, amit e világra szabadítottál, menten rád talál, beléd költözik, és a birtokába vesz. Nem leszel többé ember, hanem egy zombit, amely báb módjára engedelmeskedik e szörnyeteg szellemnek, amit szabadjára eresztettél. Itt kell maradnod mindaddig, amíg elegendő erőt és bölcsességet nem gyűjtesz, hogy magadat megvédd tőle, ha arra sor kerül. Még most is vár rád. Egészen bizonyos, hogy vár rád. Láttad-e az óta az éjszaka óta?
— Álmaimban igen, uram. — Kis hallgatás után Kóbor tovább folytatta, fájdalommal, szégyenkezve: — Nem tudom, Nemsher uram, mi volt az… az, ami a varázslattól megjelent, és nekem rontott…
— Én sem tudom. Nincs neve. Benned óriási, természet adta erő rejlik, ám ezt az erőt te helytelenül alkalmaztad, olyan varázslatot idézve elő, amely fölött nem volt hatalmad, nem is gyanítottad, miképpen hat ez az igézet a fény és a sötétség, az élet és a halál, a jó és a rossz egyensúlyára. Ráadásul a büszkeséged és a gyűlölködésed sarkallt eme tettre. Csoda-e hát, hogy a vesztedbe rohantál? Feltámasztottál halottaiból egy lelket, s vele együtt egy túlvilági hatalmat is előcsalogattál. Megjelent hívatlanul valahonnan, ahol nevek sincsenek. Sátánfajzat, mely általad gonosz cselekedetekre készül. Az erő, amivel előhívtad, hatalmat ad neki fölötted: össze vagytok kötve. Az árnyékod lett, gőgödnek és tudatlanságodnak az árnyéka. S egy árnynak lehet-e neve?
Kóbor összetörten, elkínzottan állt. Végül megszólalt:
— Bárcsak meghaltam volna.
— Ki vagy te, hogy ítélkezz ebben, te, akiért Nemmeziz az életét adta?… Itt biztonságban vagy. Itt laksz majd, és folytatod a tanulmányaidat. Azt mondták, okos fiú vagy. Eredj, foglalkozz a dolgoddal. Ügyes légy. Mindössze ennyi a teendőd.
Azzal Nemsher véget vetett a beszélgetésnek, és hirtelen eltűnt, amint a mágusok szoktak. A szökőkút táncolt a napfényben, s Kóbor elnézte egy darabig, hallgatta a csobogását, s közben Nemmezizre gondolt. Egykor ebben az udvarban úgy érezte, hogy általa a napsugár szól. Csakhogy a sötétség is kimondott egy szót, aminek nem lett volna szabad elhangzania.
Kóbor kifordult az udvarból, s a déli toronybeli régi szobájába ment, amit üresen hagytak számára. Ott is maradt, egymagában. Amikor a vacsorára hívó harang megkondult, lement, de a Hosszú Asztalnál a többiek alig tudtak egy-két szót kicsikarni belőle vagy azt elérni, hogy pillantását rájuk emelje, még az őt legszívélyesebben üdvözlőkre sem nézett. Így aztán néhány nap múlva teljesen egyedül maradt. A magány volt minden vágya, mert félt, hogy akaratlanul is valami gonoszat találna mondani vagy cselekedni.