Sem Bükköny, sem Jáspis nem került elő, s nem is kérdezősködött felőlük. Azok a fiúk, akiknek egykor a vezére volt, a tanulmányokban mind előrébb jártak már nála, mivelhogy ő hónapokat veszített, s azon a tavaszon meg nyáron nála fiatalabb diákokkal tanult. Nem is jeleskedett közöttük, ugyanis bármilyen varázsigét, még a legegyszerűbb látomáskeltő rigmust is botladozó nyelvvel dadogta el, s keze reszketett az erőlködéstől.
Ősszel ismét a Magányos Toronyba kellett hogy menjen, a névtanítómesternél deákoskodni. Az egykor rettegett feladatokat most örömmel végezte, hiszen kereste a csöndet meg a hosszas biflázással töltött órákat, melyek alatt varázslással nem foglalkoztak, s nem kellett tartania attól, hogy a benne még mindig jelen lévő gonoszt cselekvésre készteti.
A Toronyba indulása előtti éjszaka látogató lépett Kóbor cellájába, aki barna utazóköpönyeget viselt, és vasalt tölgyfa botot tartott a kezében. Kóbor a varázslóbot láttára felállt.
— Karvaly…
A hangra Kóbor feltekintett. Bükköny állt előtte, zömöken és magabiztosan, mint régen, sötét bőrű, becsületes ábrázata ugyan idősebbnek látszott, de a mosolya semmit sem változott. Vállán tarka foltos, csillogó szemű, apró állatka kucorgott.
— Nálam maradt, amíg beteg voltál, most meg fáj, hogy meg kell válnom tőle. De még jobban fáj tőled elválnom, Karvaly. Hazamegyek. Na, Mók, eredj az igazi gazdádhoz!
Bükköny megcirógatta a pomatot, és lerakta a padlóra. Az odament Kóbor szalmazsákjához, letelepedett rá, és levélre hasonlító, kis, reszelős barna nyelvével tisztogatni kezdte a bundáját. Bükköny felkacagott, de Kóbor nem bírt mosolyogni. Lehajolt, hogy elrejtse arcát, s a pomatot simogatta.
— Azt hittem, már el sem jössz hozzám, Bükköny — mondta.
Nem szemrehányásnak szánta, de Bükköny így felelt:
— Nem jöhettem. A gyógyfüvesmester megtiltotta; tél óta pedig a Ligetben voltam a mesterrel, bezárkóztam. Addig nem szabadulhattam, míg meg nem szolgáltam a varázslóbotot. Ide figyelj! Ha te is felszabadulsz, gyere a Keleti-peremvidékre. Várni foglak. Jó világ van arra a kis városokban, és a varázslókat szívesen fogadják.
— Szabad… — mormogta Kóbor, aztán vállrándítva mosolyogni próbált.
Bükköny figyelmesen nézett rá, nem egészen a régi, szokott módon, de nem kevesebb szeretettel, hanem talán inkább varázslósan. Szelíden mondta:
— Nem leszel örökké Kútfőhöz kötve.
— Hát… gondoltam, esetleg munkát vállalhatnék a mesternél a Toronyban, együtt olyanokkal, akik elveszett nevek után kutatnak könyvekben és a csillagok között, és akkor… ha már jót nem tehetek, legalább kárt nem okozok…
— Talán — bólintott Bükköny. — Én nem vagyok jós, de előtted nem termeket és könyveket sejtek, hanem messzi tengereket, tüzet okádó sárkányokat, városok tornyait és minden olyasmit, amit egy sólyom lát fentről a magasból.
— És mögöttem… mit látsz mögöttem? — kérdezte Kóbor, miközben felállt, s a fejük fölött, a kettejük között világító lidércfény a háta mögötti falra és a padlóra rajzolta az árnyékát. Aztán félrefordított fejjel, akadozva szólalt meg: — Beszélj hát, merre mégy, és mit fogsz csinálni.
— Hazamegyek, hogy viszontlássam fivéreimet meg a húgocskámat, akiről meséltem már neked. Apró gyermek volt, amikor eljöttem, most meg — mily különös belegondolni! — nemsokára sor kerül a névadási szertartására. Én meg elmegyek varázslónak valamelyik kisebb szigetre. Ó, maradnék én szívesen beszélgetni tevéled, de nem tehetem, a hajóm még az éjjel kifut, az áramlás pedig már meg is fordult. Karvaly, ha valaha keletre visz az utad, jöjj el hozzám. És ha valaha szükséged lesz rám, küldj értem, és szólíts a nevemen, úgy, hogy Esztariol.
Erre Kóbor felemelte sebhelyes arcát, s barátja szemébe nézett.
— Esztariol — mondta —, az én nevem Kóbor. Csöndesen búcsút vettek egymástól, azzal Bükköny megfordult, végigment a kövezett előcsarnokon, és elhagyta Kútfőt.
Kóbor csak álldogált mozdulatlanul egy darabig, úgy, mint amikor valaki nagy újságot hall, s időbe telik, míg felfogja. Bükköny rendkívüli ajándékot adott neki: elárulta az igazi nevét.
Senki más nem ismeri egy ember igazi nevét, csak ő maga és a névadója. Lehet, hogy hosszas latolgatás után felfedi a fivére, az asszonya vagy a barátja előtt, de azok a kevesek sem használhatják soha illetéktelen személy füle hallatára. Mások előtt ők is, akár mindenki más, a hétköznapi nevén, a becenevén szólíthatják, mint például Karvaly vagy Bükköny vagy Oromon, aminek a jelentése „fenyőtoboz”. Ha a közönséges halandók eltitkolják igazi nevüket a néhány szeretett, feltétlen bizalmasaikon kívül mindenki más elől, annál inkább így kell a varázslóféléknek tenniük, lévén sokkal veszélyesebb, no meg nagyobb veszélyeknek kitett emberek. Aki ismeri valakinek a nevét, az felelős annak az életéért. Kóbort ezzel, akinek megdőlt a magába vetett hite, Bükköny olyasmivel ajándékozta meg, amit csak egy barát adhat: a rendületlen, rendíthetetlen bizalmával.
Kóbor letelepedett a vackára, s hagyta a feje fölött kihunyni a lidércfényglóriát, mely halovány mocsárgázfoszlányt hagyott maga után. Simogatta a pomatot, amely kényelmesen elnyújtózva szendergett a térdén, mintha egész életében csak ott szunyókált volna. A Nagy Ház elcsöndesedett. Kóbornak eszébe jutott, hogy e napon, ezen az estén került sor az ő beavatására, melyen Oromontól megkapta a nevét. Azóta négy év telt el. Emlékezett rá, mily jéghideg volt a hegyi patak, melyen mezítelenül s névtelenül átlábalt. Elmélázott az Ár folyó csillogó vizű sekélyeseiről, melyekben gyakorta úszkált, meg a faluról, Tízégerről, mely a meredek hegyoldalakat borító kiterjedt erdőségek szélén állt, maga előtt látta a kelő nap ferdén vetődő sugarait a poros falusi utcán át, a fújtató pufogásától táncoló lángokat a kovács olvasztókemencéjében téli délutánokon meg a boszorkány sötét, illatokkal teli kunyhóját, ahol a levegő füsttől volt terhes, és varázslatok lengték át. Hosszú ideje nem gondolt már ezekre. Most, hogy tizenhét esztendős lett, visszatért az emlékezete. Megrohanták kurta, megtört életének, az eltelt esztendőknek és a látott vidékeknek emlékei, s újra egységes egésszé lettek. Végre megint tudta már, e hosszú, keserves és elvesztegetett idő után, hogy kicsoda és hol van.
Azt azonban, hogy az eljövendő években hová, merre visz az útja, nem tudta; félt, nem is akarta tudni.
Másnap reggel útnak indult által a szigeten, vállán a pomattal, mint hajdan. Ez alkalommal három napba telt, nem kettőbe, hogy elbandukoljon a Magányos Toronyig, s a végsőkig kimerült, mire megpillantotta a Tornyot az északi partfok tajtékot köpködő, fortyogó hullámai fölött. Bévül ugyanaz a sötétség és hideg fogadta, ahogy az emlékezetében élt, s Kurremkarmerruk magas trónján ülve rótta, rótta a nevek hosszú sorait. Feltekintett Kóborra, s minden üdvözlő szó nélkül, mintha Kóbor el sem ment volna, így szólt:
— Eredj, feküdj le. Aki fáradt, az buta. Holnap felütheted majd a Teremtők Kötelességeinek Könyvét, s nekifoghatsz a nevek tanulásának.
A tél végén visszatért a Nagy Házba. Akkor varázslóvá avatták, s Nemsher főmágus ez alkalommal elfogadta a hűségesküjét. Attól kezdve a magas tudományokat és bűvös ismereteket tanulmányozta, a káprázatkeltéstől az igazi mágia művelésén át elsajátítva mindazt, amit ahhoz kellett tudnia, hogy varázslóbotját megszolgálja. Ahogy teltek-múltak a hónapok, a varázsigék kimondásakor a nyelvét bénító görcs feloldódott, s kézügyessége visszatért, de tanulásban nem volt többé olyan gyors, mint egykor, túl hosszú, túl kemény leckét kapott félelemből, fájdalomból. Bűvös mozdulatait azonban semmilyen baljós előjel vagy nehézség nem kísérte, akkor sem, amikor a főbb előteremtő és átváltoztató varázslatokat űzte, pedig azok a legveszedelmesebbek. Néha-néha eltöprengett azon, vajon a miatta felbukkanó árny erejét vesztette-e, vagy esetleg valamiképpen elmenekült e világból, ugyanis álmaiban már egyszer sem kísértette. Szíve mélyén azonban tudta, hiábavaló ábrándot kerget.