ÖTÖDIK FEJEZET
A pendori sárkány
Kútfőtől nyugatra két hatalmas ország, Eszk és Smarág között fekszik Kilencven-sziget seregnyi földdarabja. A legközelebb Kútfőhöz Szerd található, a legtávolabb meg Szipik, amely szinte már a Pelági-tengerhez tartozik s hogy a számuk valóban kilencven-e, eldöntetlen kérdés marad örökre, ugyanis ha csak az édesvizű forrással bírókat nézzük, úgy hetven szigetet számlálhatunk meg, ha pedig minden szikla-szirtet, akkor százig is elmehetünk, s még akkor sincs vége, a tenger szintje meg amúgy is folyton váltakozik. A szigetecskék között keskeny csatornák húzódnak, melyekben a Legbenső-tenger enyhén emelkedő és süllyedő tengermozgása uralkodik, dagálykor három együtt álló szigetet mutatva ottan, hol apálykor csak egy van. Az árapály mindeme veszélyei ellenére minden gyermek, ki már járni tud, jól bánik az evezővel s kicsiny csónakjával is, az asszonyok áteveznek a szomszédokhoz egy csésze iramfűteára, a házaló árusok meg az evezőjük ritmusára kántálva kínálják portékáikat. Minden út a sós vízen vezet, melyen akadályt csak a szorosokon át, háztól házig kifeszített hálók jelentenek, azokkal fogják a csigóknak nevezett apró halat, melynek olajából Kilencven-sziget gazdagsága fakad. Híd csak kevés van, nagyváros meg egy sincs. Mindenik sziget zsúfolásig van majorokkal meg halászkunyhókkal, melyek tíz-húsz szigetecske alkotta városszövetségekbe tömörültek valahányan. Ilyen volt Kishalom is, a legnyugatibb városszövetség, mely nem a Legbenső-tenger felé, hanem ki, a sivár óceán felé nézett, a Szigetvilág eme elhagyatott csücske felé, ahol már csak Pendor szigete fekszik, sárkányok prédájaként, mögötte pedig a Nyugati-peremvidék kietlen vizei.
A városszövetség házat adományozott új varázslójának. Ott állt zöldellő árpamezők közepében a hegyoldalban, s a nyugati széltől füzökfa-ligetecske óvta, mely épp virágoktól piroslott. Ajtajából szalmatetőkre, ligetekre s kertekre lehetett látni, meg a többi sziget háztetőire, mezőire s hegyeire, közöttük pedig meg-megvillant a tenger összes kanyargózó csatornája. Szegényes házacska volt, döngölt földpadlóval, bár annál jobb, mint amelyikben Kóbor született. Kishalom szigetgazdája, aki hódolattal állt a Kútfőről jött varázsló előtt, bocsánatot kért a lak szerény mivoltáért.
— Itt nincsen kő, amiből építkezhetnénk — szólalt meg valaki.
— Nem vagyunk mi vagyonosak, bár azért nem éhezünk — tette hozzá egy másik.
A harmadik meg azt mondta:
— Legalább száraz lesz, uram, a zsúpfedelet én magam húztam fel.
Kóbornak egyre ment, milyen házat kap. Őszinte köszönetet mondott a városszövetség elöljáróinak, mire azok mind a tizennyolcan, mindenik a maga ladikjában, hazatért a maga szigetére, hogy elmondja a halászoknak meg az asszonyoknak, minő különös, komor ifjú lett új varázslójuk, ki keveset beszélt, de nyíltan s nem rátartian.
Kóbor első tisztsége nem sok okot adhatott a büszkeségre. A Kútfőn tanult varázslók általában nagyvárosokba vagy kastélyokba kerültek, nagyurak szolgálatába, akik őket nagy becsben tartották. Ezeknek a kishalmi halászoknak rendesen egy boszorkány vagy egy alacsony rangú varázsló is elegendő lett volna, hogy ráolvasson a halászhálókra meg az új csónakokra, vagy hogy a maguk vagy állataik nyavalyáit gyógyítgassa. Csakhogy az utóbbi években a pendori vén sárkány fiakat hozott a világra: úgy mondták, kilenc sárkány tanyázik most a pendori tengerurak várának romjai között, föl-le vonszolva pikkelyes hasukat a márványlépcsőkön s a bedőlt kapukon át. Ha felnőnek, s éhük felébred e puszta szigeten, előbb-utóbb kirepülnek étek után nézni. Már láttak is négyet repülni Eszk délnyugati partjai felett, noha le nem csaptak, de igen kémlelték a birkanyájakat. Egy sárkány étvágya lassan támad fel, de nehezen csillapodik. A kishalmi szigetgazda ezért üzent Kútfőre, hogy küldenének olyan varázslót, ki megvédi népüket a nyugati horizontról fenyegető veszedelemtől, s félelmüket a főmágus igencsak indokoltnak találta.
— Nincs azon a helyen se jólét, se hírnév, se gazdagság, se veszély, remélem — mondta a főmágus Kóbornak azon a napon, amikor varázslóvá avatta. — Elmégy-e hát?
— Elmegyek — bólintott Kóbor s nem csupán engedelmességből. Az óta a kútfő-hegyi éjszaka óta minden törekvése a hírnév és a hivalkodás ellen fordult, ugyanolyan mértékben, mint ahogy egykor minden vágya volt. Még most is kételkedett az erejében, és rettegett attól, hogy próbára tegye. A sárkányok híre mégis kíváncsiságot ébresztett benne. Gonton hosszú évszázadok óta nem voltak sárkányok, és Kútfőn sem látták sárkánynak sohasem nyomát, sem varázslat révén létrejött alakját, így azután ott is pusztán a regékben s dalokban éltek, megénekelt, de sosem látott lényekként. Kóbor minden tőle telhetőt megtanult a sárkányokról, de egész más olvasni róluk, s megint más találkozni velük. A nagyszerű alkalom ím előállt, s ő lelkesen válaszolta:
— Elmegyek.
Nemsher főmágus bólintott, de a tekintete komor volt.
— Áruld el — szólott végül —, félsz-e itt hagyni Kútfőt, vagy mindenáron menni akarsz?
— Ezt is, azt is, uram.
Nemsher megint csak bólintott.
— Nem tudom, helyesen teszem-e, hogy elküldlek innen a biztonságból — mondta egészen halkan. — Nem látom, milyen út áll előtted. Sűrű homály fedi. Pedig ott északon van valami hatalom, amely a vesztedre tör, de hogy miféle és merre, s hogy a múltadban avagy a jövődben, meg nem tudnám mondani: átláthatatlan rejtély. Amikor a kishalmiak elém járultak, én azonnal terád gondoltam; félreeső, biztonságos helynek tűnik, ahol elég időd lesz erőt gyűjteni. Bár nem tudom, van-e számodra biztonságos hely, vagy hogy utad merre vezet. Nem akarlak kivetni téged a sötétségbe…
A virágzó fák alatt megbúvó házacska kellően derűsnek tűnt Kóbornak elejétől fogva. Ott éldegélt, s gyakran fürkészte a nyugati égboltot, varázslófülét pikkelyes szárnyak suhogására hegyezve. Sárkánynak mégsem volt semmi nyoma. Kóbor halászgatott hát a cölöpgátjáról, és a kertecskéjét gondozgatta. Egész napokat foglalkozott a Kútfőről hozott tudós könyvek egyetlen lapjával, sorával vagy szavával, kint üldögélve a füzökfák alatt a nyári napsütésben, a pomat pedig ott szunyókált mellette, vagy elvonult egérvadászatra a csalitos, százszorszépekkel teli erdőkbe. Kóbor mint javasember és idővető szolgálta Kishalom népét, amikor csak kérték. Meg sem fordult a fejében, hogy varázsló létére szégyenkezzék ily egyszerű feladatok elvégzése miatt, hiszen boszorkányinas korában ezeknél is nyomorultabbakat kellett orvosolnia. A falusiak azonban ritkán fordultak hozzá, félelemmel vegyes tisztelettel viseltettek iránta, részben mert a Bölcsek szigetéről való varázsló volt, részben meg hallgatag természete és forradásos arca miatt. Nem csoda, hogy fiatal kora ellenére az emberek zavarban voltak a jelenlétében.
Mindezek ellenére mégis barátra akadt, egy csónakkészítőre, aki a keleti szomszéd szigeten lakott. Úgy hívták, Tarpáni. Először annak mólójánál találkoztak, amikor Kóbor megállt, hogy lássa, miként állítja be a fészkébe egy kis csónak árbocát. Az ember széles mosollyal tekintett fel a varázslóra, és megszólította.
— Íme, kis híján kész egy hónapig tartó munkám. Neked csak egy szavadba kerülne, s egy pillanat alatt meglenne, nem igaz, uram?
— Úgy van — ismerte el Kóbor —, csakhogy nyomban el is süllyedne a következő pillanatban, ha nem tartanám fenn a varázslatokat. De ha akarod… — Kóbor elhallgatott.