— Hogyan, uram?
— Nos, pompás kis csónak ez. Nem hiányzik ennek semmije. De ha akarod, bocsáthatok rá egy megkötő varázslatot, ami segít, hogy épségben maradjon; vagy egy felkutató varázslatot, ami segít, hogy a tengerről hazataláljon.
Tétován beszélt Kóbor, nehogy a mesterember megbántódjon, de Tarpáni arca felragyogott.
— Uram, ezt a csónakot a fiacskámnak készítettem, s igen nagy szívességet tennél, ha lennél olyan jó, és ráolvasnád ezeket az igéket.
Mindjárt felszökkent a mólóra, hogy azon nyomban megszorítsa Kóbor kezét, s köszönetet mondjon neki.
Ezután gyakorta dolgozgattak együtt, Kóbor beleszőtte varázserejét Tarpáni keze munkájába, amikor az építette vagy javította a csónakokat, amiért cserébe Tarpáni csónaképítésre tanítgatta Kóbort, meg arra is, miként kell egy csónakkal varázslat segítsége nélkül bánni; Kútfőn ugyanis meglehetősen híján voltak a legegyszerűbb vitorlázási gyakorlatnak. Kóbor meg Tarpáni meg kicsi fia, Jóét, sűrűn kifutottak a csatornák meg a lagúnák vizére hol ezzel, hol azzal a csónakkal vitorlázni vagy evezni, míg Kóbor kifogástalan tengerésszé nem lett, s kapcsolatuk Tarpánival szilárd barátsággá vált.
Őszutó táján a csónaképítő kisfia megbetegedett. Anyja elhívatta a Teszk-szigeti vajákos asszonyt, ki a gyógyításban igen ügyes volt, s egy-két napig minden rendben lévőnek is tűnt. Aztán az egyik viharos éjszaka kellős közepén Tarpáni döngetett Kóbor ajtaján, s könyörgött, jöjjön, mentse meg gyermeke életét. Együtt rohantak le a csónakhoz, s zuhogó esőben, sötétségben eveztek lélekszakadva Tarpáni házához. Kóbor a szalmazsákon heverő gyermek mellett ott találta hallgatagon gubbasztó édesanyját meg a vajákos asszonyt, aki karingógyökérből füstöt gerjesztett, s kántálta a kórűző mondókát, leghatásosabb ráolvasását. De odasúgta Kóbornak:
— Varázsló uram, úgy nézem, ez a vörösláz, a gyermek belehal még ma éjjel.
Amikor Kóbor letérdelt, s kezét a gyermekre tette, ugyanazt állapította meg, és egy pillanatra visszahőkölt. Hosszú betegsége utolsó hónapjaiban a gyógyfüvesmester sok mindent tanított neki a vajákosmesterségből, ám az első és utolsó dolog, amit egy vajákosnak tudnia kötelező, az az, hogy gyógyítson sebet, kezeljen nyavalyákat, de a halálba induló lelket vissza ne tartsa.
Az anya észrevette mozdulatát, s megértette annak jelentését is, ezért kétségbeesésében hangos jajszóra fakadt. Tarpáni lehajolt melléje, úgy vigasztalta:
— Asszony, Karvaly úr meg fogja menteni. Ne sírj! Hisz itt van már. Segít, meglásd!
Hallván az anya jajkiáltását, látván az apa bizakodását, Kóbor nem is értette, hogy tudott ilyen csalódást okozni nekik. Kételkedni kezdett az ítéletében, és arra gondolt, tán megmenekülne a gyermek, ha a lázát el tudná mulasztani. Így szólt hát:
— Megteszem, ami tőlem telik, Tarpáni.
Megmosdatta a fiúcskát friss, hűvös esővízben, s rákezdett az egyik lázűző rigmusra. A varázslat nem hatott, nem akart megfoganni, s Kóbor hirtelen rájött, hogy a gyermek haldoklik a karjában.
Azon nyomban összeszedte minden erejét, magával mit sem törődve, s a maga lelkét a fiúcska lelke után küldte, hogy visszahozza szerettei közé. Elkiáltotta a gyermek nevét: — Jóét! — Úgy rémlett, valami gyönge válasz elérte belső hallását, ezért újból elkiáltotta a fiú nevét. Akkor megpillantotta az előtte igen messze, valami rengeteg nagy hegy fekete lejtőjén sebesen lefelé rohanó gyermeket. Körülötte végtelen csend uralkodott. A hegy fölött csillagokat vett észre Kóbor, amiket addig sohasem látott. A csillagképek elnevezéseit mégis ismerte: a Kéve, a Kapu, a Forgó meg a Fa. Ezek a csillagok sosem hunytak ki, sosem halványította el őket semmilyen pirkadat. Túl messzire követte a haldokló gyermeket.
Amint erre rádöbbent, egyedül találta magát a sötét hegyoldalban. Nehéz volt visszafordulni, rettenetesen nehéz.
Lassan hátrafordult mégis. Egyik lábát kínlódva felemelte, s megindult az emelkedőn, most a másik lábát tolva előre. Lépésről lépésre haladt, a puszta akaraterejével. S minden lépés keservesebb volt, mint az előző.
A csillagok meg se rezdültek. Szél nem fújt a szikkadt, meredek kaptatón. A sötétség irdatlan nagy birodalmában ő volt az egyetlen, vonszolódva kapaszkodó mozgó pont. A hegytetőre érve Kóbor alacsony kőfalat vett észre. A falon túl pedig, vele szemben, valami árnyék állott.
Nem volt annak sem emberi, sem állati körvonala. Alaktalan volt, alig kivehető, de valamit suttogott, habár suttogása szavakat nem tartalmazott. Az a valami feléje nyújtózkodott az élet oldaláról, míg Kóbor a halál féltekéjén ácsorgott.
Két választása volt: vagy leereszkedik a hegyoldalon a holtak sivár országába s fénytelen városaikba, vagy átlép a falon, vissza az életbe, ahol a formátlan, gonosz árny egyenesen őreá várt.
Szellembotja ott volt a kezében, amit hirtelen magasra emelt. Ettől a mozdulattól az erő visszatért beléje. Amint nekirugaszkodott, hogy az alacsony kőfalon általvesse magát, egyenesen neki az árnynak, botja egyszerre fehéren felizzott, vakító fényt bocsátva ki magából a homályba. Kóbor elugrott, érezte, hogy esik, aztán már semmit sem látott.
Tarpáni, a felesége meg a javasasszony a következőket látta: az ifjú varázsló a rigmus közepén elnémult, s egy darabig rezzenetlen tartotta a gyermeket a karjában. Majd miután finoman lefektette a kis Joétot a szalmazsákra, kiegyenesedett, s botjával a kezében állt szótlan. Egyszer csak magasra tartotta a botját, ami olyan fehér tüzű lángra lobbant, mintha villámot tartott volna a markában, s a kunyhó egész bensőjét rendkívüli, éles ragyogás árasztotta el egy pillanatra. Amikor káprázó szemük kitisztult, meglátták a földpadlóra zuhant ifjút az ágy mellett, melyen holtan feküdt a gyermek.
Tarpáni azt hitte, hogy a varázslóból is elszállt a lélek. Felesége zokogott, ő maga pedig egészen meg volt rémülve. A javasasszony azonban tudott egyet s mást hallomásból a mágiáról meg arról, hogyan távozik egy igazi varázsló ezen árnyékvilágból, ezért gondoskodott róla, hogy a hideg és élettelennek látszó Kóborral ne halottként, hanem beteg vagy delejes álomba esett emberként bánjanak. Hazavitték tehát, s otthagytak egy öregasszonyt, hogy figyelje, vajon álmából felébred-e, vagy örök álom borul reá.
Az aprócska pomat a gerendák között rejtezett, mint mindig, ha a házba idegen lépett. Mindaddig ott kucorgott, amíg az eső a házfalakat csapdosta, s ahogy telt-múlt az éjszaka, a kialudt tűz mellett bóbiskolni kezdett a vénasszony. A pomat akkor lesurrant, s odament az ágyán mereven és mozdulatlanul fekvő Kóborhoz. Reszelős, levélszerű barna nyelvével nyalogatni kezdte gazdája kezét és csuklóját, hosszan és türelmesen. A fejéhez kuporodva megnyalogatta a homlokát és forradásos orcáját meg lágyan lehunyt szemeit is. Erre a finom érintésre Kóbor igen lassan, de feltámadt. Felébredt, azt sem tudva, hol van, mint került oda, s hogy mi az a halványszürke derengés körülötte, ami pedig a világra köszöntő új napnak volt a fénye. A pomat eztán Kóbor vállához húzódott, mint szokta, s elaludt.
Később, amikor Kóbor visszagondolt eme éjszakára, tudta, hogy ha akkor senki sem érinti meg, amint ott lelkevesztetten hevert, és senki sem kísérli meg őt valamiképpen visszahívni, örökre elkárhozott volna. Megmenekülését pusztán az oktalan állat ösztönös bölcsességének köszönhette, mely sebesült társát nyalogatással vigasztalja, s e bölcsességben Kóbor olyasféle, a maga hatalmával rokon vonást látott, amely ugyanolyan mélységeket rejtett, mint a mágia maga. Azontúl bölcsnek csak olyan embert tartott, ki a többi élő teremtménytől — akár képes szólani, akár nem — magát el nem szigetelte, s további életében hosszú időn át igyekezett szemlélődve megtanulni, amit csak lehetett, az állatok tekintetéből, a madarak röptéből s a fák méltóságteljes taglejtéseiből.