Most első alkalommal sikerült az átkelést és visszatérést ép bőrrel megúsznia, amire nyitott szemmel csak egy varázsló képes, de kockázat nélkül megtenni még a legnagyobb mágus sem tudja. Csakhogy mélységes bánatra s aggodalomra érkezett vissza. Bánkódást barátja, Tarpáni miatt érzett, aggodalmat pedig maga miatt. Értette már, miért félt a főmágus attól, hogy őt elbocsássa, s hogy mi árnyékolta be s homályosította el még a mágus jövőbe látó jóstekintetét is. Ugyanis maga a sötétség, a névtelen, nem e világi lény volt, mi őrá várakozott, az árny, amit ő szabadított el, ami általa keletkezett. E kísértet az élet és a halál mezsgyéjén várta őt hosszú éveken át, míg végül rá is talált. Eztán egyre a nyomában lesz, hogy mindenáron a közelébe férkőzhessen, hogy erejétől megfossza, az életét magába habzsolja, s a testébe költözzék.
Nem sokkal ezután megjelent álmában a lény, mint fej és arc nélküli medve, mely a házfalakon túl matatott, a bejáratot keresve. Ilyesmit nem is álmodott azóta, hogy az árny okozta sebei begyógyultak. Amikor felriadt, fázott, és gyengének érezte magát, s arcán meg vállán húzódtak, fájtak a forradások.
Keserves idő vette kezdetét. Amikor álmában előjött vagy egyáltalán csak eszébe jutott az árny, ugyanaz a jeges rémület töltötte eclass="underline" ereje, józan esze elhagyta, tompaság és ájulás környékezte. Saját gyávasága feldühítette, de azzal nem ment semmire. Kutatott valamiféle oltalom után, de semmit sem talált. Az árny nem volt sem húsból-vérből való, sem élőlény, sem kísértet, nem volt neve, s nem volt más létezése, csak maga az a borzalmas erő, amit ő, Kóbor hívott életre, s amely a napfény világának minden törvényén kívül esett. Mindössze annyit tudott róla, hogy hozzá van bilincselődve, s minekutána az ő teremtménye, a maga akaratát rajta keresztül próbálja meg érvényesíteni. De hogy milyen alakban — saját, valóságos alakja eddig nem lévén —, hogyan és mikor, azt Kóbor nem is sejtette.
Ami bűvös védőfalat csak tudott, azzal körülbástyázta otthonát s a szigetet, ahol lakott. Az effajta varázskorlátokat azonban minduntalan meg kellett újítania, s Kóbor hamarosan felismerte, hogy ha minden erejét e falak emelésére fordítja, akkor nem tud hasznára lenni a szigetlakóknak. Mihez is kezdene így, két tűz között, ha Pendorból egy sárkány felbukkanna?
Megint álmodott, ám ezúttal az árny bévül volt, a házában, az ajtó mellől nyúlt feléje a sötétben, érthetetlen szavakat suttogva. Kóbor rémülten riadt fel, s a lidércfénnyel körbepásztázta a csöpp ház minden zegét-zugát, de az árnyat nem találta. Aztán fát tett a még izzó parázsra, s a tűz fénye mellett üldögélve hallgatta a szalmatető meg a csupasz, nagy fákat cibáló őszi szél vijjogását. Sokáig töprengett. Az egykori düh felébredt a szívében. Nem tűri tovább ezt a tehetetlen várakozást, az őrző és védekező varázsigék hasztalan mormolását e kis sziget csapdájába esve! Csakhogy nem futamodhatott meg ilyen egyszerűen, nem rúghatta fel a szigetlakókkal kötött egyezséget, védtelenül a sárkány elé vetve őket, mely bármelyik percben támadhatott. Egyetlen választása maradt.
Másnap reggel lement Kishalom nagy kikötőjébe a halászok közé, s a fő szigetgazdát ott találva ezt mondta neki:
— El kell hagynom ezt a helyet. Veszélyben vagyok, s tirátok nézve is veszélyt jelentek. Mennem kell. Kérlek hát, add meg az engedélyt, hadd menjek el Pendorra a sárkányokkal leszámolni, hogy elvégezhessem a feladatot, amivel nektek tartozom, s akkor szabadon távozhatok. Vagy ha kudarcot vallok, kudarcot vallanék akkor is, ha ők jönnének ide, s ezt jobb most megtudni, mint később.
A szigetgazda egészen elképedve bámult rája.
— Karvaly úr — nyögte —, kilenc sárkány vár odaki!
— Nyolc még fióksárkány, azt mondják.
— De a vén…
— Mondtam, el kell mennem innét. Engedj, kérlek, hadd szabadítsalak meg mielőbb a sárkányátoktól titeket.
— Ahogy akarod, uram — felelte búsan a szigetgazda. Mind, akik e beszélgetést hallgatták, esztelen merészségnek, könnyelműségnek tartották ifjú varázslójuk szándékát, s bánatos képpel figyelték távolodó alakját, nem remélve, hogy valaha is hallanak felőle. Egyesek arra célozgattak, talán vissza akar hajózni Eszknél a Legbenső-tengerre, cserbenhagyva őket; mások, közöttük Tarpáni is, úgy vélték, varázslójuk megháborodott, s a vesztébe rohan.
Négy emberöltőn át minden hajó messze elkerülte Pendor szigetének partjait. Mágus sohasem járt arra, hogy megverekedjék a sárkánnyal, mivel a sziget járatlan tengeri út mentén feküdt, s lakóit — kalózokat, rabszolga-kereskedőket és háborús uszítókat — Óceán-föld délnyugati fertályának minden népe gyűlölte. Ez okból kifolyólag senki sem próbálta Pendor nagyurát megbosszulni, miután nyugatról a sárkány váratlanul lecsapott, s őt alattvalóival együtt, amint a várban épp lakomáztak, a torkából kilövellő lángokkal elborította, a város sikoltozó népét pedig a tengerbe hajtotta. Pendor — bosszulatlanul — a sárkányé lett, az elpusztultak csontjaival, a várakkal és kincsekkel egyetemben, amiket a pálni és eszki partok rég halott hercegeitől rabolt el.
Mindezt jól tudta Kóbor, sőt amióta Kishalomra érkezett, emlékezetében megőrizte s fontolgatta mindazt, amit a sárkányokról valaha is megtudott. Kis csónakját nyugat felé kormányozva — nem evezővel s nem is a Tarpánitól tanult tengerészismeretekkel, hanem varázsló módjára, varázsszéllel dagasztva a vitorlát, a csónak orrát és gerincét pedig ráolvasással tartva helyes irányban — Kóbor figyelt, mikor pillantja meg az elnéptelenedett szigetet a tenger karimáján. Sebesen akart haladni, ezért használta a varázsszelet, mivelhogy sokkal inkább rettegett attól, ami mögötte, mint ami előtte volt. Ám a nap előrehaladtával türelmetlensége a félelemből egyfajta szilaj lelkesültségbe fordult. Ezt a veszélyt legalább a saját akaratából kereste; s minél közelebb került hozzá, annál biztosabb volt benne, hogy legalább arra az időre, arra az egy órára — lehet, a halála előtt — szabad lesz. Az árny nem meri majd követni őt egy sárkány torkába. Alatta fehér tarajos hullámok vágtáztak a szürke tengeren, felette szürke fellegek sodródtak a vad északi szélben. Kóbor nyugatnak tartott a sebes varázsszél segítségével, s nemsokára feltűntek a szemhatáron Pendor sziklái, a város néptelen utcái és a kiégett, omladozó várfalak is.
A kikötő, egy sekély, félhold alakú öböl bejáratánál Kóbor abbahagyta a szélgerjesztést, s kis csónakja ringatózva megállapodott a hullámokon. Akkor megszólította a sárkányt:
— Pendor bitorlója, gyere elő, védd a birodalmad! Hangját szinte elnyelte a hamu borította partokat ostromló törőhullámok harsogása; a sárkányok hallása azonban kiváló. Egyikük, mint valami hatalmas, vékony szárnyú, tarajos hátú fekete denevér, tüstént felszállt a város egyik berogyott tetejű épületéről, körözve rárepült az északi szélre, és Kóbor felé közeledett. E népe számára mitikus lény láttára megdobbant Kóbor szíve, felkacagott, és így kiáltott:
— Eredj, mondd meg a vén sárkánynak, te szárnyas pondró, hogy bújjon elő!
Ez ugyanis az egyik fiatal sárkány volt, amely egy évekkel ezelőtt itt járt nyugati-perem vidéki anyasárkány tojásából kelt ki; az anyasárkányok, mint mondják, jókora bőrhéjú tojásokat raknak, s ez is otthagyott egy fészekalja tojást a vár egyik napos, szétdúlt szobájában, majd elrepülvén, Pendor vén sárkányára bízta fiait, melyek mint kártékony gyíkok tekeregtek elő a tojásokból.