A fióksárkány nem válaszolt. Fajtájához képest nem számított nagynak, talán egy negyvenevezős hajóhossznyi lehetett, és keskeny volt, akár egy hernyó, hiába nyúlott hártyaszerű, fekete szárnya oly szélesre ki. Sem teljes nagyságát, sem sárkányhoz méltó hangját és ravaszságát nem érte még el. Mint a nyíl, egyenesen nekirepült a kis, ringatózó csónakban ülő Kóbornak, kitátva hosszú, éles fogú állkapcsát, úgyhogy Kóbornak csak annyit kellett tennie, hogy egy gyors varázslattal megbénította a szárnyát meg a lábát, az meg belezuhant a tengerbe, akár egy darab kő, a szürke hullámok pedig összecsaptak fölötte.
Most két másik, az előbbihez hasonló sárkány emelkedett föl a legmagasabb torony mellől. Akárcsak a legelső, ezek is egyenesen Kóbornak tartottak, de ő emezekkel is elbánt, lehajította és vízbe fullasztotta mindkettőt, s még csak a varázslóbotját sem emelintette meg.
Kis idő elteltével újabb három sárkány rontott elő a szigetről. Egyikük sokkalta nagyobb volt, torkából lángot okádott. Kettő éktelen szárnycsattogtatással támadott, a harmadik viszont igen sebesen Kóbor mögé került, hogy tüzes leheletével eméssze el a csónakjával együtt. Megkötő varázslattal nem bírt volna el Kóbor mind a hárommal, ugyanis kettő északról, egy meg délről jött. Abban a minutumban, hogy felmérte a helyzetet, Kóbor egy lélegzetvételnyi idő alatt sárkánnyá változott, s felröppent a csónakjából.
Kiterjesztette széles szárnyait, kimeresztette karmait, és a kettőre gyilkos tűzzel szemből sújtott le, majd az ugyancsak tűzzel felfegyverkezett harmadik felé fordult. A szürke hullámok felett, a levegőégben estek egymásnak, összeakaszkodtak, ütötték, vágták egymást, míg a szájukból kilövellő lángok vörösre nem festették a körülöttük gomolygó füstöt. Kóbor hirtelen felszökkent, a másik utána. Feleúton a sárkány-Kóbor szárnyát feltartva megtorpant, s lecsapott, akár a sólyom, rávetve magát a másikra, kimeresztett karmait pedig belevágva annak nyakába és horpaszába. Kavarogtak a fekete szárnyak, s fekete sárkányvér hullott nehéz csöppekben bele a tengerbe. A pendori sárkány megfutamodott, s alacsonyan, nyomorultan szállt vissza a szigetre, ahol elrejtőzött, megbújva a lerombolt város valamelyik kútjában vagy üregében.
Kóbor nyomban visszaváltozott, és elfoglalta a helyét újra a csónakban, mert rettentő veszélyes volt a szükségesnél hosszabb ideig a sárkányalakot viselni. A keze sárkányvértől feketéllett, a haja is megperzselődött, de ezzel most nem törődött. Addig várt csupán, míg lélegzetét visszanyerte, aztán elkiáltotta magát:
— Hatot már láttam, ötöt levágtam, de én kilencről tudok! Kifelé, pondrók!
Hosszú ideig semmi mozgást, semmi hangot nem tapasztalt a szigeten Kóbor, csak a hullámok harsogása hallatszott a partról. Aztán egyszer csak ráeszmélt Kóbor, hogy a legmagasabb torony alakja megváltozott, kitüremkedett az egyik oldalon, mintha kart növesztett volna. Tartott a sárkányok mágiájától, merthogy az öregje igencsak járatos és fondorlatos művelője volt mind az emberi, mind a nem emberi bűvös praktikáknak. Egy pillanattal később megértette, hogy nem a sárkány, hanem a saját szeme űzött tréfát vele. Amit ő a torony darabjának vélt, az a pendori sárkány válla volt, amint hatalmas testét kinyújtóztatva lassan feltápászkodott.
Amikor egészen talpra állt, háromágú nyelvét öltögető pikkelyes feje s tarajos nyaka az omladozó torony fölé magasodott, s karmos mellső lábai alant, a város düledező, romos szélén pihentek. Szürkésfekete pikkelyei kőtörmeléknek tűntek a nappali fényben. Szikkadt volt, akár egy agár, s hatalmas, akár egy hegy. Kóbor áhítattal nézte. Semmilyen ének, semmilyen monda nem készíthette föl kellően az elmét eme látványra. Majdnem belenézett a sárkány szemébe, ami veszélyes lett volna, hisz a sárkány nézése az embert megbabonázza. Kóbor elkapta a szemét a rámeredő olajzöld tekintet elől, s maga elé tartotta a botját, amely most inkább szálkára vagy pálcikára hasonlított.
— Nyolc fiam volt, te apró varázsló — szólott a sárkány rideg, zengő hangon. — Öt meghalt, egy haldoklik. Elég! Nem lesz tiéd a kincsem, hiába ölted meg őket!
— Nem kell a kincsed.
Sárga füst tört elő süvítve a sárkány orrlikaibóclass="underline" így nevetett.
— Miért nem szállsz partra, aprócska varázsló, nézd meg legalább! Megéri!
— Nem, sárkány.
A sárkányok a széllel és tűzzel lévén rokonságban, nem szívesen küzdenek a tenger felett. Eddigelé ebben rejlett Kóbor fölénye, amit meg is tartott, ám a keskeny tengervízsáv közte meg a hatalmas, szürke karmok között már nem jelentett túlontúl nagy fölényt. Nem volt könnyű a figyelő, zöld szemekbe nem belenézni.
— Nagyon ifjú varázsló vagy te — jegyezte meg a sárkány. — Nem tudtam, hogy az emberek ilyen ifjan az erejük birtokába jutnak.
A sárkány, akárcsak Kóbor, az ősnyelvet használta, hiszen ma is ezt a nyelvet beszélik. Az ősnyelv az embert igazmondásra kényszeríti, a sárkányoknál azonban nem így van. Ez az ő saját nyelvük, amelyen hazudni is tudnak, csalárd módon elferdítve az igaz szavak jelentését s olyan tükörszavak útvesztőjébe csalva az óvatlan hallgatót, melyek mind igazságnak tűnnek fel, ám sehova se vezetnek. Gyakran figyelmeztették erre Kóbort, ezért aztán bizalmatlanul hallgatta a sárkány beszédét, minden kétkedésre készen. De a szavak egyértelműen, tisztán csengtek.
— Te apró varázsló, a segítségemet jöttél kérni?
— Nem, sárkány.
— Pedig én tudnék neked segítséget nyújtani. Hamarosan szükséged lesz rá az ellen, ami a sötétben üldöz téged.
Kóbor elképedt.
— Mi az, ami a nyomodban van? Áruld el a nevét.
— Bár tudnám… — Kóbor elharapta a mondat végét. Sárga füst gomolygott elő a sárkány orrlikaiból, melyek mint két kerek tűzkatlan, ültek hosszú fején.
— Ha tudnád a nevét, talán le is tudnád győzni, aprócska varázsló. Talán ha közelről látnám, meg tudnám mondani, minek hívják. Márpedig közel jön, ha te a szigetem körül járkálsz. Jön az mindenhová, ahová te. Ám ha nem akarod, hogy utolérjen, akkor futnod kell, folyton-folyvást futnod előle. És mégis követni fog. Akarod tudni a nevét?
Kóbor most is csak hallgatott. Nem bírt rájönni, honnan szerzett tudomást a sárkány az általa elszabadított árnyról. S honnan tudná meg a nevét? A főmágus azt mondta, az árnynak nincs neve. A sárkányok azonban sajátos bölcsességgel rendelkeznek; régibb faj az övék az embernél. Kevesen tudják kitalálni, mit és honnan tud egy sárkány, s eme keveseket sárkányvitézeknek hívták. Kóbor azonban egy dologban bizonyos volt: noha feltehetően a sárkány igazat szólt, s valószínűleg meg is tudná fejteni az árnylény mibenlétét s nevét, ezáltal hatalmat adván fölötte Kóbornak, akkor is — hiába mond igazat — csakis a maga érdekében cselekszik.
— Ritkaság — szólalt meg végre Kóbor —, hogy sárkány akarjon embernek szívességet tenni.
— Az viszont teljesen megszokott — felelt a sárkány —, hogy a macska eljátszik az egérrel, mielőtt megöli.
— Csakhogy én nem azért jöttem ide, hogy játsszak, vagy hogy énvelem játsszanak. Alkut akarok kötni veled.
Mint egy éles kard, de annál ötször hosszabb, vágódott fel a sárkány farka ívben, akár a skorpióé, páncélbőrű háta fölé, magasabbra a toronynál is.
— Nem szoktam alkudozni — felelte szárazon. — Elveszem, ami kell. Ugyan mit kínálsz nekem, amit nem tudnék elvenni tőled, ha akarom?