— Sértetlenséget. A te sértetlenségedet. Esküdj meg, hogy sose repülsz Pendortól keletre, akkor én is megesküszöm, hogy nem bántalak.
A sárkány torkából olyasféle morajlás hallatszott, mint valami távoli, lezúduló kőgörgeteg robaja a hegyek között. Háromágú nyelvén lángok táncoltak. Felágaskodott még magasabbra, kiemelkedve a romok közül.
— Sértetlenséget ajánlasz nekem?! Fenyegetsz?! Mivel?
— A neveddel, Jővüd.
Kóbornak megremegett a hangja, ahogy a nevet kimondta, de tisztán és hangosan ejtette. Hallatára a vén sárkány megdermedt minden ízében. Eltelt egy perc, el a másik, s akkor Kóbor lélekvesztőjében állva elmosolyodott. A tétet s az életét egyetlen sejtelemre tette föl, amely a sárkányokról Kútfőn tanult ismeretekben gyökerezett. Megsejtette, hogy ez a pendori sárkány ugyanaz volt, mint amely feldúlta Rosszán nyugati felét Habtündér és Mórred napjaiban, s amelyet egy nevek terén járatos varázsló, Tel űzött el Rosszánról. A sejtés beigazolódott.
— Egyenrangúak vagyunk, Jővüd. Neked ott az erőd, nekem itt a neved. Áll az alku?
A sárkány még most sem válaszolt.
Időtlen idők óta heverészett már ezen a szigeten a porral, téglákkal és csontokkal elkeveredett aranyozott mellvértek és smaragdok között; szemmel tartotta fekete sárkányivadékait melyek az omladozó házak között játszadoztak, vagy a sziklákról szárnyaikat próbálgatták, és rengeteget szunyókált a napon háborítatlanul. Eljárt felette az idő. Igen nehezére esett most megmozdulni, szembenézni e máguspalántával, e törékeny ellenséggel, akinek a varázslóbotja elől Jővüd, a vén sárkány meghátrált.
Kiválaszthatsz kilenc drágakövet a kincseim közül — szólalt meg végre a sárkány, s hangja sisteregve, szűkölve tört hosszú pofájából elő. — A legszebbeket. Válassz! Aztán eredj!
— Nem kellenek a köveid, Jővüd.
— Hová tűnt az emberek kapzsisága? Hajdan, északon, szerették a csillogó ékköveket… Tudom már, mi kell neked, varázsló. Én szintén felkínálhatom neked a sértetlenséget, mert tudom, mi menthet meg téged. Tudom, egyedül mi menthet meg. Nyomodban az iszonyat jár. Megmondom a nevét.
Kóbor szíve nagyot dobbant, s mozdulatlanul, akár a sárkány, megmarkolta a botját. Egy pillanatig hirtelen támadt, riadt reménnyel küzdött magában.
Nem azért jött, hogy a maga életéért alkudozzék. Egyszer, csak egyetlenegyszer kerekedhet a sárkány fölébe. Félresöpörte hát a reményt, s tette, mi kötelessége. — Nem ezt kérem, Jővüd.
Miközben a sárkány nevét mondta, úgy érezte, mintha finom, vékony szíjjal a nyakánál fogva tartaná feszesen az óriási lényt. Szinte égette a sárkány szeméből sütő ősi embergyűlölet; látta acélos karmait, melyek akkorák voltak, mint egy ember karja, látta kőkemény bőrét meg a torkában fortyogó pusztító tüzet, a szíj azonban mindegyre feszesebb és feszesebb lett.
Kóbor megint felkiáltott:
— Jővüd! Esküdj a nevedre, hogy se te, se a fiaid nem teszik be a lábukat soha a Szigetvilágba!
Erős lángok lövelltek ki hirtelen, harsogva a sárkány torkából, ahogy megszólalt:
— Esküszöm a nevemre!
Utána csend borult a szigetre, s Jővüd lehajtotta hatalmas fejét.
Mire ismét felemelte s szétnézett, a varázsló már messze járt, vitorlája fehér pötty volt csak keleten a hullámok fölött, s igyekezett a belső tengerek termékeny, ékes szigetei felé. Haragjában akkor a pendori vén sárkány felszökött, hányta-vetette magát, szétdúlta a várát, s szárnyával, mely az omladozó várost teljes szélességében átérte, csapkodott, verdesett. Az esküje azonban kötötte, és sem akkor, sem soha nem röpült el a Szigetvilágba.
HATODIK FEJEZET
Az üldözött
Alighogy Pendor a tenger pereme alá süllyedt, Kóbor szívébe ismét visszatért az árnytól való félelem, ahogy kelet felé nézett. Nyomasztó érzés volt a sárkányok jelentette kézzelfogható veszedelem után ezzel a megfoghatatlan, vigasztalan irtózattal szembesülni. Elállította a varázsszelet, s a rendes széllel vitorlázott tovább, nem kívánta már a sebességet. Nem volt határozott terve, hogy eztán mihez kezdjen. Futnia kell, mondta a sárkány, de merre? Gondolta, Kútfőre, ott legalább oltalmat talál, s esetleg tanácsot a bölcsektől. Először azonban még egyszer el kellett mennie Kishalomra, beszámolni a történtekről a szigetgazdáknak. Amikor híre ment, hogy visszatért, öt nappal elindulása után, a városszövetség népének jó a fele a szigetgazdákkal együtt özönlött csónakon vagy futva, hogy Kóbor köré gyűlve bámulja s hallgassa őt. Kóbor elmesélte a történteket, valaki azonban megszólalt.
— De ki látta e mesébe illő tettet, hogy kiirtotta s elriasztotta a sárkányokat? Hátha…
— Hallgass! — förmedt rá az emberre a fő szigetgazda, mert tudta, akárcsak a többség, hogy bár nemegyszer körmönfont módon fogalmazza meg egy varázsló az igazságot, sőt van, hogy be sem vallja, de ha egyszer kimondja, az úgy is van. Hiszen ez a mestersége. A nép igen csodálkozott, aztán mikor megértette, hogy a rettegés ideje elmúlt, kezdett végre örvendezni. Szorosan körülvette ifjú varázslóját, s kérlelte, mesélné el újra, hogy s mint történt. Majd még többen jöttek a környező szigetekről, azoknak megint el kellett hogy beszélje az eseményeket. Leszállt az alkony, mire abbahagyhatta Kóbor. A nép már betéve tudta, nálánál is jobban. A falusi dalnokok egy régi dallamba foglalva már énekelték is Karvaly tetteit. Örömtüzek gyúltak nemcsak Kishalom szigetein, hanem a déli és keleti városszövetségekben is. Halászok kurjongatták a hírt csónaktól csónakig, szigetről szigetre. Megtört a Gonosz hatalma, soha többé nem jönnek sárkányok Pendorról Kishalomra!
Az az éjszaka, az az egyetlen éjszaka örömteli volt Kóbor számára. Nem férhetett hozzá semmilyen árny a hálaadó tüzek ragyogásán át, melyek ott lobogtak minden hegy tetején, minden sziget partján, sem a körötte karikázó, dicsőségét zengő, kacagó táncosok gyűrűjén át, kik fáklyáikat lengették, s a sűrűn hulló, tündöklő szikrákat felkapta a hűvös őszi szél.
Másnap Tarpáni jött elébe, és így szólt hozzá:
— Nem tudtam, hogy ily nagy a hatalmad, uram. — Félelem csendült a hangjából, merthogy barátként merte kezelni Kóbort, de volt benne szemrehányás is. Hiába pusztított el sárkányokat, ha egy kisgyermek életét nem tudta megmenteni. Újult erővel tört föl Kóbor lelkében a szorongás s a türelmetlenség, amely Pendorra űzte, s amely most Kishalomról is továbbkergette. A következő nap, noha szívesen marasztalták, hogy töltse ott élete hátralevő részét dicsőségben s megbecsülésben, Kóbor mégis elhagyta a hegyen álló házát, semmi mást nem víve magával, csak könyveit, botját meg pomatját a vállán.
Egy kis csónakon távozott két fiatal kishalmi halász társaságában, akik abban a megtiszteltetésben akartak részesülni, hogy az evezősei lehettek. Ahogy haladtak előre a Kilencven-sziget bárkákkal zsúfolt keleti csatornáin, el a víz fölé hajló ablakok és erkélyek alatt Nesh rakpartjai, Dromgun esőáztatta legelői s Géap bűzös olajraktárai mellett, tettének híre mindig megelőzte Kóbort. Az emberek a Karvaly tetteinek dallamát fütyülték, ahogy elsiklottak előttük, s versengtek azért, hogy kinél töltse az éjszakát, s elmesélje sárkánykalandját. Amikor megérkezett végre Szerd szigetére, a hajóskapitány, akit Kóbor megkért, hogy vigye át Kútfőre, meghajolt, úgy válaszolt.
— Nagy öröm énnekem, varázsló uram, s megtiszteltetés a hajómnak!