Kóbor tehát hátat fordított a Kilencven-szigetnek —, ám alighogy hajójuk kifutott Szerd belső kikötőjéből, s vitorlát bontott, kelet felől erős szélroham tört rájuk. Érthetetlen volt, mivel a téli égbolt tisztán kéklett, s aznap reggel hosszan tartó csöndes idő ígérkezett. Szerdtől harminc mérföldre volt Kútfő, vitorláztak hát tovább, a szél meg mind csak erősödött, s ők mégis vitorláztak tovább. A kis hajó, mint a Legbenső-tengeren majd minden kereskedőhajó, fel volt szerelve hosszvitorlával, amivel ellenszélben is lehet vitorlázni, s a kapitány rátermett tengerész volt, büszke a tudományára. Lavírozva — hol északnak, hol délnek — küzdöttek magukat tovább kelet felé. Eső s fellegek követték a szelet, mely minduntalan irányt változtatott, és rohamra indult, de oly vadul, hogy komoly veszélytől, a hajó átfordulásától lehetett tartani.
— Karvaly uram — szólította meg a kapitány az ifjút, aki rangban vele egyenlőnek számított a taton, bár csekélyke méltóságot lehetett csak megőrizni ilyen esőben és szélben, amikor szánalmasan csapzottan álltak átázott köpönyegükben. — Karvaly uram, nem intéznél esetleg pár szót ehhez a szélhez?
— Milyen közel vagyunk Kútfőhöz?
— A feleúton már túljutottunk. De ez alatt az utóbbi óra alatt semmit sem mentünk előre, uram.
Kóbor szólt a szélnek. Meg is csappant valamelyest az ereje, s kis ideig szépen haladtak előre. Ám akkor hirtelen süvöltő széllökések érkeztek dél felől, melyek ismét csak vissza, nyugat felé sodorták őket. A felhők egymásra torlódtak, kavarogtak az égen, s a hajó kapitánya éktelen haragra gerjedt.
— Ez az átkozott szélvihar minden utat nyomban elvág előlünk! Uram, ezen a bolond időn csak a varázsszél segít át minket!
Kóbor elkomorult erre, de a hajó s a legénysége veszélybe került miatta, ezért felgerjesztette a varázsszelet. A hajó nyomban szelni kezdte a hullámokat egyenest kelet felé, mire a kapitány megint felvidult. Azonban fokozatosan, bár Kóbor fenntartotta a varázslatot, a varázsszél ellankadt, mind erőtlenebb lett, mígnem a hajó egy pillanatra látszólag megült a hullámok tetején, ernyedt vitorlával a tomboló fergeteg kellős közepén. Aztán a vitorlarúd, akár egy mennykőcsapás, átvágódott, a hajó megpördült, s mint egy megriadt macska, nagyot szökkenve megindult nyugatnak.
Kóbor egy támoszlopba kapaszkodott, mert a hajó majdnem az oldalán feküdt, s elkiáltotta magát:
— Vissza Szerdbe, kapitány!
A kapitány szitkozódott, és azt kiáltotta vissza:
— Egy varázslóval a fedélzeten visszaforduljak, én, a kereskedőhajók legjobb kapitánya, életem legpompásabb hajójával?!
Majd amikor a hajó ismét pördült egyet, mintha örvény kapta volna el a hajógerincet, s a kapitány is belecsimpaszkodott egy gerendába, hogy a fedélzetről le ne essen, Kóbor azt mondta neki:
— Tégy le engem Szerd szigetén, te meg menj, amerre jónak látod. A szél nem a te hajód ellen fúj, hanem énellenem.
— Ellened, egy kútfői varázsló ellen?
— Sosem hallottál a kútfői szélről, kapitány?
— Dehogynem, az tartja távol a gonosz erőket a Bölcsek szigetétől, de mi közöd van neked, ki sárkányokat zabolázol, ahhoz?
— Az rám és az árnyékomra tartozik — felelte kurtán Kóbor, ahogy az varázslóhoz illik; aztán már nem is beszélt többet, míg sebesen, egyenletes szélben és a mindinkább felszakadozó felhők alatt visszafelé, Szerd szigetére tartottak.
Nehéz szívvel s riadt lélekkel bandukolt fel a szerdi rakpartról. A téli nappalok rövidebbek lettek, s hamar leszállt az alkony. Az alkony közeledtével mindig erősödött Kóbor nyugtalansága, most minden utcasarok új fenyegetést jelentett számára, s úgy kellett erőt vennie magán, hogy hátra ne tekingessen folyton, jön-e valami utána. Betért Szerd Tengerészházába, ahol utazók és kereskedők együtt eddegéltek jóízűen a városszövetség kontójára, s megalhattak a hosszú gerendaépületben: a Legbenső-tenger gazdag szigetein imigyen fogadják a vendégeket.
A vacsorájából Kóbor meghagyott egy darab húst, s később a tűz mellett előcsalogatta a pomatot a csuklyája ráncából, ahol az egész nap lapult, s becézgetve igyekezett rávenni, hogy egyék, így suttogva neki:
— Kicsi Mók, csendes Mók… — De az sehogy sem akart enni, bebújt a zsebébe. Ebből meg saját bús nyugtalanságából s a ház sarkait kitöltő sötétségnek a puszta látványából megértette Kóbor, hogy az árny nem volt már messze.
Errefelé senki sem ismerte őt. Távoli szigetekről való utazók voltak, akik nem hallották a Karvaly tetteiről szóló éneket. Senki sem szólt hozzá. Kóbor kiválasztott végül egy fekhelyet, leheveredett, de egész éjjel nem jött álom a szemére a körülötte alvó idegenek között. Egész éjjel azon töprengett, hogy s mint határozzon, tervezgette, merre menjen, mihez kezdjen, de minden szándékát, minden tervét keresztülhúzta egy végzetes balsejtelem. Minden lehetséges utat elzárt előle az árny. Egyedül Kútfő lett volna biztonságos, de oda nem juthatott be, a veszedelmes szigetet erős, ősi varázslatok áthatolhatatlan hálója sáncolta el előle. Hogy a kútfői szél feltámadt ellene, azt bizonyította, a nyomát követő rém immár egészen a sarkában kell hogy legyen.
E rémség testetlen volt, birodalmában, ahonnan jött, nem volt se fény, se tér, se idő, napfényben semmit sem látott. Bizonyára úgy tapogatózott utána napokon és tengereken át e napvilágban, s látható alakot csak álomban és sötétségben öltött. Alaktalan lényén eleddig nem csillant meg napfény; Sarog tetteiben így szól erről az ének: „A földet s a tengert mind a hajnalhasadás szüli, árnyékból gyúrva nekik alakot s a sötétség birodalmába űzve az álmot.” De ha egyszer utoléri az árny Kóbort, elrabolhatja tőle minden erejét, megfoszthatja testét annak súlyától, utolsó csöpp melegétől, életének utolsó szikrájától s akaratától, mely addig mozgatta.
Minden lehetséges irányban ezt a végzetet látta Kóbor maga előtt. S tudta, könnyen ármány áldozatául is eshet, hiszen a mindinkább közeledő árny — ereje növekedvén — bírhat immár oly erővel, hogy gonosz hatalmakat vagy gonosz embereket használhat fel őellene: csalóka látomással vagy más hangján szólva félrevezetheti. Majdnem biztosra vette, hogy ma éjjel, a Tengerészház hálótermének valamelyik sarkában, valamelyik emberben ott lapul a sötét lény, megvetve a lábát valamelyik sötét lélek mélyén, s csak vár, lesben állva, e pillanatban is Kóbor erőtlenségéből, bizonytalanságából és félelméből táplálkozva.
Elviselhetetlen volt. Kóbor úgy döntött, a véletlenre bízza magát, elfut, amerre a vakszerencse viszi. A hajnal első borzongató érintésére fölkelt, s lesietett a kihunyó csillagok alatt Szerd rakpartjára, elhatározva, hogy felszáll az első hajóra, amely hajlandó őt innen elvinni. Egy gálya épp csigóhalolajat rakodott; úgy volt, hogy napkeltekor fut ki, az enyhelyi Nagy Kapuba indult. Kóbor engedélyt kért a kapitányától, hogy velük tarthasson. A varázslóbot a legtöbb hajón felér az útlevéllel s fizetséggel. Szívesen fölvették a fedélzetre, s egy órán belül fel is szedték a horgonyt. Kóbor fellélegzett, amikor a negyven hosszú evező végre megemelkedett, s fülének becses muzsika volt a dob ütemes pergése.
Azt azonban még nem tudta, mihez kezd majd Enyhelyen, vagy onnan merre fut tovább. Észak éppúgy megteszi, mint bármelyik másik irány. Maga is északi volt; lehet, hogy talál egy hajót, amely Enyhelyről Gontra juttatja, s viszontláthatja Oromont. Vagy esetleg olyan hajóra száll, amely elviszi a messzi peremvidékekre, hogy az árny elveszítse a nyomát, s ne tudja üldözni tovább. Az efféle kétes kimenetelű ötleteken kívül semmi más terv nem fogant meg a fejében, nem látott egyetlen határozott kiutat sem. Annyit tudott csak, hogy menekülnie kell…