A negyven evező a második nap estéjéig százötven mérföldnyire juttatta el a hajót Szerdtől a téli tengeren. Befutottak Eszk hatalmas szigetének keleti parti kikötőjébe, Arományba, mivel a keleti-tengeri kereskedőgályák a partvonalak mellett haladva mindig behúzódnak éjszakára egy kikötőbe, amikor csak tehetik. Kóbor kisétált a partra, minthogy még világos volt, s céltalanul, töprengve rótta a kikötőváros meredek utcáit.
Aromány súlyos kövekből és téglákból épült ódon város volt, körülvéve védőfallal Eszk sziget belsejének törvényeket nem tisztelő urai ellen; a dokkok menti áruraktárak inkább erődítménynek hatottak, a kereskedők házai pedig megerősített váraknak. Az utcákon kószáló Kóbor számára e masszív falak mégis fátylaknak látszottak, melyek mögött üres sötétség rejtezett; a mellette elhaladó, dolguk után siető polgárokat pedig nem is valóságos embereknek, hanem hangtalan szellemeknek látta. Amikor leszállt a nap, leballagott megint a rakpartra, de hiába piroslott előtte az alkonyi ég alja, hiába fújt az esti szél, számára a tenger is meg a föld is szürke és néma maradt.
— Merre tartasz, varázsló uram?
Valaki váratlanul megszólította hátulról. Kóbor megpillantott egy szürkébe öltözött férfit, akinél nehéz fabotot vett észre, amely mégsem varázslóbot volt. Az idegen elrejtette arcát csuklyájával a vörös fény elől, de Kóbor megérezte, amikor a láthatatlan szemek sugara összetalálkozott az övével. Visszahőkölt, s a maga tiszafa botját kettejük közé tartotta.
Az ember szelíden kérdezte:
— Csak nem félsz?
— Félek attól, ami hátulról követ.
— Nocsak! Hiszen én nem az árnyékod vagyok.
Kóbor hallgatott. Tudta, hogyne, hogy akármiféle is volt ez az ember, nem őtőle rettegett: nem volt az sem árny, sem kísértet, sem zombitféle teremtmény. A világra telepedett sűrű csönd és homály ellenére megőrzött még némi hangot s valódiságot. Akkor hátralökte csuklyáját. Alóla különös, barázdált, tar koponya s ráncos arc került elő. Bár hangja nem árulta el korát, öregembernek tűnt.
— Nem ismerlek téged — mondta a szürke ruhás ember —, de tán nem véletlenül hozott össze a sors minket. Hallottam egyszer egy történetet egy ifjúról, egy sebhelyes arcú ifjúról, aki legyőzte a sötétséget, s nagy hatalomra, sőt királyságra tett szert. Azt nem tudom, vajon rólad szól-e a történet, mégis elmondom neked: eredj a Terranon várába, ha kardra van szükséged árnyakkal harcolni. Egy tiszafa bottal nem sokra mégy.
Remény és bizalmatlanság dúlt Kóbor lelkében, hallván e beszédet. A varázslófélék hamar megtanulják, hogy a velük történő dolgok ritkán köszönhetők a véletlennek, akár jót, akár rosszat ígérnek.
— Melyik ország földjén áll a Terranon vára?
— Rosszán földjén.
E név hallatára, az emlékezet csalóka játékaként, Kóbor előtt felrémlett egy pillanatra egy zöld pázsiton álló fekete holló, mely oldalvást nézve rá csiszolt kőhöz hasonlatos szemével, beszélt hozzá; de a szavakat elfelejtette.
— Valahogy komoran hangzik ezen ország neve — szólt Kóbor egyre a szürke ruhás embert nézve, mind azt találgatva, miféle lehet. Volt valami a magatartásában, ami alacsonyabb rangú mágusra, sőt varázslóra utalt; s noha merészen viselkedett Kóborral, egész külsején valami furcsa levertség látszott, szinte mint egy beteg emberén vagy fogolyén vagy rabszolgáén.
— Te kútfői vagy — válaszolt amaz. — A kútfői varázslók komor névvel illetnek minden varázslást, ami más, mint az övék.
— Ki vagy te?
— Utazó, kereskedőágens Rosszánból; üzletet kötni vagyok itt — felelte a szürke ruhás. Minthogy többet nem kérdezett Kóbor, csöndesen jó éjszakát kívánt az ifjúnak, és elindult felfelé a rakpart fölötti keskeny, lépcsős utcán.
Kóbor megfordult. Tétovázott, vajon törődjék-e vagy ne ezzel a jellel, és nyugat felé tekintett. A vörös szín gyorsan kifakult a hegyeken és a szélborzolta hullámokon. Leszállt a szürke alkonyat, sarkában az éjszakával.
Kóbor hirtelen elszánta magát, és a rakpart mentén sietve odalépkedett egy halászhoz, aki a hálóit hajtogatta éppen ladikja fenekébe, s megszólította:
— Tudsz-e olyan hajót itt a kikötőben, amely észak felé, Szemelbe vagy az Angládokra indul?
— Az a rosszáni hosszú gálya amott ni, lehet, hogy megáll az Angládokon.
Ugyanolyan sietve Kóbor odament ahozz a hatalmas gályához, amire a halász mutatott. Hatvanevezős hosszú gálya volt, nyúlánk, akár egy kígyó, ívelt, magasra törő orrát faragás és lótukagyló héjából berakás díszítette, evezőrésfedelei pedig vörösre voltak festve, s rajtuk feketével rúnajel állt. Masszív, gyors hajónak látszott, melyen minden a helyén volt, s a legénység is a fedélzeten tartózkodott. Kóbor megkereste a kapitányt, s megkérdezte, elvinné-e Rosszánba.
— Fizetni tudsz?
— Értek valamit a szélhez.
— Idővető vagyok magam is. Semmid sincsen? Semmi pénzed?
Kishalomban a szigetgazdák a nekik legbecsesebbel, csontérmékkel fizettek Kóbornak, amilyeneket a Szigetvilág kereskedői használnak; Kóbor csak tízet akart elvenni, bár többet is adtak volna neki. Ezeket ajánlotta most föl a rosszáninak, de az megrázta a fejét.
— Mi nem ilyen érméket használunk. Ha nem tudsz fizetni, nincs számodra hely a hajómon.
— Erős karokra nincs szükséged? Eveztem már gályán.
— Hát, két embernek híjával vagyunk. Na, eredj, ülj a padodra! — intett a kapitány, s többet nem is törődött vele.
Így hát botját és könyvekkel teli iszákját Kóbor bedugta az evezőspad alá, s tíz keserves téli napra ennek az északi hajónak lett az evezőse. Hajnalban kifutottak Arományból, s aznap Kóbor azt hitte, ezt a munkát sosem szokja meg. Bal karja ügyetlen volt kissé a vállán lévő régi sebek miatt, s hiába evezett annyit a kishalmi csatornákon, nem erősödött meg annyira, hogy bírta volna a hosszú gályaevezővel való irgalmatlan, véget érni nem akaró kínlódást a dob ritmusára. Egy-egy menet két vagy három órát tartott, akkor a váltás került sorra, de a pihenőidő csak arra volt elég, hogy Kóbor izmai megmerevedjenek, s már ülhetett is vissza az evezőhöz. A második nap még keservesebb volt; de aztán hozzákeményedett a munkához, s attól kezdve elég jól elboldogult.
A legénység közt nem volt olyan barátságos, pajkos kapcsolat, mint ami az Árny fedélzetén volt, amikor először ment Kútfőre. Az andrádoki és a gonti hajók legénységei társak a kereskedésben, közös haszonra dolgoznak, a rosszáni kereskedők viszont rabszolgákat, szökött rabokat vagy felfogadott embereket ültetnek az evezőkhöz, s apró aranyérmékkel fizetik ki őket. Az arany komoly dolog Rosszánban. De nem a kebelbaráti viszony forrása ott sem, mint ahogy a sárkányok közt sem, melyek ugyancsak nagyra értékelik. Minthogy ennek a legénységnek a fele rabszolgákból állt, akiket munkára kényszerítettek, a hajó tisztjei rabszolgahajcsárok voltak, s igen kíméletlenek. Korbácsukkal sosem húztak olyan evezősök hátára, kik fizetségért vagy a hajóútért dolgoztak; de nemigen várható barátkozás az olyan legénységtől, ahol az egyik korbácsot kap, a másik meg nem. Kóbor társai alig szóltak egymáshoz, őhozzá még kevesebbet. Többségük rosszáni volt, s nem a Szigetvilág archik nyelvét beszélték, hanem valamilyen sajátos tájszólást. Morcos emberek voltak, arcuk sápadt, fekete bajuszuk lelógó, s a hajuk sima. Kóbort Kelubnak, vörösnek hívták maguk között. Bár tudták, hogy varázsló, tiszteletet nem mutattak iránta, inkább valami gyanakvó rosszindulatot, s ő maga sem volt olyan állapotban, hogy barátkozni lett volna kedve. Még ott a padon ülve is, beletörve az evezés erőltetett ritmusába, egy sivár, szürke tengeren rohanó hajó hatvan evezősének egyikeként, kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát. Amikor éjszakára lehorgonyoztak ismeretlen kikötőkben, s köpönyegébe burkolózott, hogy aludjon, a kimerültségtől minduntalan kizökkent az álomból, felriadt; rémisztő álmaira ébren nem bírt visszaemlékezni, bár úgy érezte, ott ólálkodnak a hajó meg az emberek körül, ezért aztán nem bízott egyikükben sem.