Rohant, de a zombit egy lépéssel mögötte üldözte, megelőzni nem tudván ugyan, de le nem maradt soha. Kóbor egyszer sem pillantott hátra. Futott, futott, keresztül e hatalmas, sötétbe borult tájon, ahol elrejtőzni sem tudott sehova. Egyszer megint a nevén szólította érdes, süvítő hangján a zombit, de bár varázserejétől megfosztotta Kóbort, a testi ereje fölött nem volt hatalma, nem tudta megállítani. Kóbor rohant tovább.
Az éjszaka mind sűrűbb lett az üldöző s az üldözött körül, s a hó is kersztbe fújt Kóbor előtt az ösvényen, hogy az orráig se látott. Szeme majd kiugrott vére lüktetésétől, torka égett minden lélegzetvételtől, nem is futott már, csak bukdácsolt, támolygott előre; mégis úgy tűnt, csüggedetlen üldözője képtelen őt beérni, pedig a sarkában volt mindig. Suttogni, motyogni kezdett Kóbornak, szólongatta, s Kóbor rádöbbent, egész életében visszhangzott ez a suttogás a fülében, a hallás küszöbén éppen, de most jól hallotta, s érezte, arra kényszeríti, hogy engedjen, adja meg magát, álljon meg. Mégis erőlködött, kínlódva küszködte magát fölfelé egy hosszú, homályba vesző emelkedőn. Rémlett, mintha fényt látott volna valahol maga előtt, s hangot hallott volna vagy elölről, vagy valahonnan fölülről, amely egyre hívta: „Jöjj! Jöjj!”
Megpróbált felelni, de nem jött ki hang a torkán. A halvány fény megerősödött, egy közvetlen előtte álló kapun áradt kifelé. A falak nem látszottak, de a kapu igen. A küszöbön Kóbor megtorpant, ám erre a zombit megragadta a köpenyét, s a derekához nyúlva igyekezett őt hátulról átnyalábolni. Utolsó csepp erejével Kóbor átalvetette magát a tompán fénylő kapun. Még megpróbált hátranyúlni, hogy bezárja a zombit orra előtt, de a lába megroggyant alatta. Megtántorodott. Nyúlt, hogy megtámaszkodjék, de akkor vakító fény vágott a szemébe. Érezte, hogy esik, érezte, hogy esés közben valami elkapja, de végsőkig elkínzott tudatára ráborult a sötétség.
HETEDIK FEJEZET
A sólyom röpte
Kóbor felébredt, s hosszú ideig csupán arra gondolt, hogy milyen jóleső érzés felébredni, hiszen nem is remélte, hogy még valaha felébred, s eltöprengett, micsoda boldogság világosságot látni maga körül, megszokott, mindent elborító, nappali fényességet. Úgy érezte, mintha lebegne ebben a fényben, vagy egészen selymes hullámokon ringatózna egy csónakban. Végül rájött, hogy ágyban fekszik, de olyanban, aminőben még soha életében. Ezt az ágyat négy hosszú, faragott láb tartotta, a széles, selyem derékalj pehellyel volt töltve, ettől érezte úgy, mintha lebegne, s az egész ágy fölött bíborszín baldachin feszült, hogy a huzattól óvja. Kétfelől a függönyök félre voltak kötözve, s Kóbor kitekinthetett egy kőfalú s kőpadlójú szobára.
Három hosszú ablak nyílott a barna és kopár lápra, melyen itt-ott hófolt virított a gyenge téli napsütésben. Szobája nagyon magasan lehetett, mert messzire ellátott a szem a tájék felett.
Ahogy felült az ágyban, díszes, atlaszselyem pihepaplan siklott le róla, s észrevette, hogy rá meg selyeminget s ezüstös köntöst húztak, akárcsak egy uraságra. Az ágy melletti széken szattyánbőr csizma és pellevetprémmel szegett köpönyeg várakozott reá. Kóbor csöndben, kábán üldögélt egy darabig, mintha igézet alatt állna, aztán felemelkedett, botja után nyúlva. De a botját nem találta.
Jobb keze égett, pedig a tenyerét s ujjait bekenték gyógyírral, s be is kötözték. A sebei lüktettek, s egész testében fájdalmat érzett.
Megint mozdulatlanul állt egy darabig. Majd nem hangosan, nem is reménykedve, suttogni kezdett:
— Mók… Mók… — De a kis hűséges, félénk jószágnak, néma társának, mely egykor visszavezérelte őt a halál birodalmából, nyoma veszett. Vele volt-e még a múlt éjszakai rohanás alatt? Egyáltalán tegnap éjjel volt-e vagy sok-sok éjszakával ezelőtt? Nem tudta. Emlékezetében minden összezavarodott, elhomályosult: a zombit, az izzó bot, a futás, a suttogás, a kapu. Nem bírta tisztán felidézni a történteket még most sem. Még egyszer elsuttogta kedvence nevét, de választ már nem is remélt, s könnyek futották el a szemét.
Valahol messze kis harangocska szólt, majd közvetlenül az ajtó előtt hallatszott finom csilingelés. Feltárult az ajtó, és belépett egy asszony.
— Isten hozott, Karvaly — mondta mosolyogva. Fiatal volt, és sudár, ruhája csupa ezüst és fehér, s fekete zuhatagként leomló fürtjeire ezüstös háló borult fátyolként.
Kóbor mereven meghajolt.
— Látom, nem emlékszel reám.
— Emlékeznem kellene, úrnőm?
Hozzá hasonlatos gyönyörűséges asszonyt életében csak egyetlenegyszer látott: O-sziget úrnőjét, aki a napforduló ünnepén urával Kútfőn tartózkodott. Ő tündöklő volt, s karcsú, mint a gyertya lángja, emez viszont olyan, mint az újhold hófehér sarlója.
— Gondoltam, hogy nem fogsz — felelte mosolyogva az asszony. — Ha feledékeny vagy is, azért mint régi barátot köszöntlek itt téged.
— Miféle hely ez? — kérdezte Kóbor még most is mereven és akadozó nyelvvel. Nehezen préselte ki a szavakat magából, s nehezére esett a tekintetét elfordítania az asszonyról. Szokatlan volt a hercegi öltözék, amit viselt, ismeretlen volt a kövezet, amin állt, s idegen volt még a levegő is; ő maga sem volt az, aki annak előtte.
— Ezt a vártornyot a Terranon várának hívják. Az én uram, Gonoroszk e vidék fejedelme, a Kákvány-mocsaraktól egészen a Rosz-hegységig, s az ő birtokában van a Terranonnak nevezett drágakő. Engem itt Rosszánban Cerrüsznek hívnak, ami az itteniek nyelvén ezüstöt jelent. Téged pedig tudom, hogy Karvalynak neveznek, s a Bölcsek szigetén tanult varázsló vagy.
Kóbor letekintett égett tenyerére, s így felelt:
— Nem tudom, mi vagyok. Volt erőm valaha. Elvesztettem, úgy hiszem.
— Nem! Nem vesztetted el! Vissza fog térni, meglásd, tízszeresen! Itt biztonságban vagy, barátom, attól, mi idáig kergetett. Hatalmas falak veszik körül ezt a tornyot, s nemcsak kőből valók. Itt megpihenhetsz, erőre kapsz újra. Roppant erőket gyűjthetsz itt magadba, s botod is lesz, amely nem hamvad el a markodban. Jöjj most velem, megmutatom neked a kastélyunkat.
Oly kedvesen beszélt, hogy Kóbor alig értette, mit mondott, csupán hangja édes csengésétől egészen elbódult. Követte az asszonyt.
Kóbor szobája valóban fent volt a toronyban, mely mint hegyes agyar emelkedett ki a csúcson. A márvány csigalépcsőn Kóbor megindult lefelé Cerrüsz nyomában, által díszes szobákon és termeken, s elhaladt boltíves ablakok mellett, melyeken át északi, déli, keleti és nyugati irányban rálátott a napfényben fürdő téli égboltig nyúló lakatlan, fátlan és egyhangú lápvilágra. Csak messze északon meredeztek kis fehér hegyormok a kék ég alján, dél felé pedig a tenger csillogása sejlett.