Sápadt, mogorva rosszáni szolgák tárták ki az ajtókat, és álltak félre Kóbor és a várúrnő előtt. Úrnőjük bőre világos volt ugyan, de velük ellentétben ő jól beszélte az archik nyelvet, sőt Kóbornak úgy tűnt, némi gonti akcentussal. Később a nap folyamán Cerrüsz a Terranon ura, Gonoroszk elé vezette Kóbort. A hófehér hajú, csonttá aszott s megtört tekintetű Gonoroszk, ki asszonyánál háromszor idősebb volt, merev, hűvös udvariassággal köszöntötte Kóbort, kérve, hogy ameddig csak tetszik, legyen a vendége. Ezután nemigen maradt mondanivalója, nem kérdezősködött sem Kóbor útjáról, sem az őt idáig üldöző ellenségről; ezekről a dolgokról Cerrüsz sem tett említést.
Különösnek tűnt ugyan, de Kóbornak még különösebb volt maga a hely, s hogy miként került ő oda. Emlékezete sehogy sem akart kitisztulni. Nem látott világosan. Véletlen folytán került-e a várkastélyba, s e véletlen mögött mégis csupa szándékosság rejlett; ám lehet, hogy szándék vezérelte ide, amely mégis puszta véletlenségből következett be. Észak felé indult útnak: egy arományi idegen tanácsára jött ide segítséget kérni; rosszáni hajó várakozott reá; Szighor mutatta az utat. Mennyi volt mindebből az őt üldöző árny műve? Vagy lehet, hogy őt is meg az üldözőjét is valami más hatalom csalta ide, s míg ő az árnnyal a nyomában a csábítást követte, az a hatalom Szighort fordította az adott pillanatban fegyverként ellene? Így kell hogy legyen, mert — amint azt Cerrüsztől hallotta — a Terranon várába az árny nem juthatott be. Semmi jelét, fenyegető s lapuló közelségét nem érezte, amióta a toronyban felébredt. Hát akkor mi vonzotta ide? Hisz nem olyan hely volt ez, ahová véletlenül téved az ember; tompasága ellenére is belátta ezt. Más idegen nem lépett át ezeken a kapukon. A torony mindentől távol, közönyösen állt, háttal a legközelebbi város, Kuszám felé vivő útnak. A vártoronyba se be, se onnan ki nem lépett senki. Ablakai elhagyatott pusztaságra nyíltak.
Nap nap után bámult kifelé magányos toronyszobája ablakain Kóbor fásultan, csüggedten és fázva. Ott mindig hideg volt, a vastag padló, és faliszőnyegek, a prémmel dúsan díszített öltözékek és a terjedelmes márványkandallók ellenére is. A hideg csontig hatolt, átjárta a velejéig, s onnan semmi sem űzte ki. De Kóbor szívébe is hideg költözött, dermesztő szégyen, amitől nem bírt szabadulni, mert egyre csak az járt a fejében, hogy az ellenségével való összecsapásban legyőzetett, hogy megfutamodott. Lelki szemei előtt egybegyűlt Kútfő minden mestere, köztük a homlokát ráncoló Nemsher, a főmágus, s megjelent Nemmeziz, sőt a boszorkány is, aki az első varázsigét tanította neki: szemüket mindnyájan reája függesztették, s Kóbor tudta, hogy kudarcot vallott, reményeiket nem váltotta valóra. Mentegetőzött: „Ha nem futottam volna el, az árny a hatalmába kerített volna. Már magába olvasztotta Szighor minden erejét meg az enyémnek is egy részét, nem tudtam szembeszállni vele: tudta a nevemet. El kellett rohannom. Egy zombittá változott varázsló iszonyatosan gonosz és pusztító hatalommá válhat. El kellett rohannom!” Választ azonban a lelkét fürkészők egyikétől sem kapott. Csak bámult kifelé egyre az ablakon a szakadatlan hóesésbe, az alant elnyúló sivár vidékre, s a bensőjét mindinkább tompa hideg árasztotta el, míg szinte nem is érzett már egyebet, mint kimerültséget.
Napokig tartott, mire kilábalt a mélységes elkeseredésből. Amikor mégis lejött a szobájából, hallgatag volt, és tartózkodó. A várúrnő szépsége zavarba ejtette, s eme gazdag, fényűző, fegyelmezett rendű és különös várkastélyban vérbeli suta kecskepásztornak érezte magát.
Ha egyedül kívánt lenni, magára hagyták, ha meg belefáradt már kínzó gondolataiba s hogy figyelje a hulló hópelyheket, sűrűn felkereste Cerrüszt, s valamelyik boltíves, faliszőnyegekkel borított teremben lejjebb a toronyban, kandallófénynél társalkodtak. A vártorony úrnőjéből hiányzott a vidámság, nevetni soha, bár mosolyogni gyakran látta; szinte egyetlen mosolyával képes volt enyhülést hozni Kóbornak. Mellette kezdett megfeledkezni szégyenéről, engedett a merevsége. Nemsokára naponta találkoztak, s hosszan, csöndesen, el-elgondolkodva beszélgettek — kissé elhúzódva a szolgálóktól, akik mindig körülvették Cerrüszt — vagy a kandallónál, vagy a magas falú szobák ablakainál.
A vár vénséges ura túlnyomórészt a saját lakrészében tartózkodott, s csak reggelente jött elő, hogy a kastély behavazott belső udvarain járkáljon fel s alá, akár egy agg varázsló az egész éjszakán át tartó bűbájoskodás után. Amikor csatlakozott Kóborhoz meg Cerrüszhöz a vacsoraasztalnál, szótalan üldögélt, csak néha pillantott fel fiatal feleségére szúrós és sóvár tekintettel. Ilyenkor megesett a szíve Kóbornak az asszonyon, aki olyan volt, mint egy ketrecbe zárt fehér szarvas vagy egy szárnyaszegett fehér madár vagy mint ezüstgyűrű egy vénség ujján. Csupán Gonoroszk kincseinek volt egyik darabja. Amikor a várúr eltávozott, Kóbor Cerrüsz mellett maradt, s igyekezett felvidítani őt magányában, akárcsak őt az asszony.
— Miféle drágakő az, amiről e vártorony a nevét kapta? — kérdezte Kóbor egyszer, amikor magukra maradtak üres aranytányérjaik és aranyserlegeik mellett a barlang módjára kongó, gyertyafényes ebédlőteremben.
— Nem hallottál róla? Pedig nevezetes kő.
— Nem. Csak azt tudom, hogy a rosszáni nagyuraknak híres kincstáraik vannak.
— Ó, ez a drágakő minden mást túlragyog. Gyere, megmutatom, ha akarod.
Cerrüsz csúfolódó s merész tekintettel mosolygott, bár mintha meg is riadt volna kissé attól, amit mondott, aztán kivezette az ifjút a teremből, át a torony aljában futó keskeny folyosókon s le a föld alá búvó lépcsőkön egy csukott ajtóhoz, amit Kóbor azelőtt nem látott. Cerrüsz ezüstkulcsot illesztett a zárba, s miközben elfordította, olyan mosollyal nézett Kóborra, mintha csábítani akarná, hogy csak menjen utána. Az ajtó mögött volt egy rövid átjáró, aztán egy második ajtó, amit Cerrüsz egy aranykulccsal nyitott ki, a mögött pedig egy harmadik ajtó, amit az egyik főbb feloldó varázsigével tárt ki. Az utolsó ajtó mögött gyertyája fénye egy apró, tömlöcnek látszó szobát világított meg: üres és sötét üreget, amelynek durva kőből volt a padlója, a falai és a mennyezete.
— Látod? — kérdezte Cerrüsz.
Ahogy Kóbor körbepillantott a szobában, varázslószeme nyomban megakadt a padló egyik kövén. Durva volt, és nyirkos, akár a többi, súlyos és formátlan burkolókő, de ő megérezte az abból áradó erőt, mintha csak szólott volna hozzá. Elakadt a lélegzete, s egy pillanatra rosszullét tört rá. A torony alapköve előtt állt. Ez volt a középpont, és hideget, kegyetlen hideget lehelt magából soha semmi nem tudná felmelegíteni e kis szobát. Ősrégi holmi volt e kőtömb: börtöne egy rég múlt időkből származó gonosz szellemnek. Kóbor se igennel, se nemmel nem felelt Cerrüsznek, csak állt dermedten, mire az gyors, kíváncsi pillantást vetve Kóborra, a kőre mutatott.
— Az a Terranon. Nem furcsállod, hogy egy ilyen értékes drágakövet a legmélyebb kincseskamránkba zártunk?
Kóbor még most sem felelt, csak állt szótlanul, gyanakvóan. Hátha csak próbára teszi a vár úrnője, de aztán úgy vélte, Cerrüsznek fogalma sincs a kő mivoltáról, ha ily könnyedén beszél róla. Nem tudott eleget felőle, hogy féljen tőle.
— Beszélj, mi mindenre képes — felelte végül.
— Azelőttről származik, hogy Tritán kiemelte a világ szigeteit a Nyílt-tengerből. Akkor keletkezett, amikor maga a világ is létrejött, s fenn is marad, míg a világ világ. Az idő számára nem létezik. Ha a kezedet reá teszed, és kérdezel tőle valamit, válaszolni fog, attól függően, mily erő lakozik tebenned. Megszólal, ha tudod a módját, miként hallgasd. Beszélni fog múltról, jelenről, jövőről. Megmondta a te jöveteledet is, jóval azelőtt, hogy lábad e földre tetted volna. Kérdezz hát tőle valamit!