— Nem.
— Felelni fog!
— Nincs mit kérdeznem tőle.
— Lehet, hogy elárulja — unszolta lágy hangján Cerrüsz —, hogyan győzd le ellenségedet.
Kóbor némán állt.
— Te félsz a kőtől? — hitetlenkedett Cerrüsz, s Kóbor rábólintott:
— Igen.
A varázslatba és kőbe ágyazott üreg dermesztő csöndjében s egy szál gyertya fényénél Cerrüsz újra Kóborra tekintett.
— Karvaly — mondta csillogó szemmel —, nem igaz, hogy félsz.
— Márpedig nem szólítom meg a szellemet — jelentette ki Kóbor egyenesen Cerrüsz szemébe nézve, higgadt merészséggel. — Úrnőm, ezt a szellemet bezárták egy kőbe, a követ pedig varázskapcsok, titkos zárak, bűvös lakatok és erődfalak hármas gyűrűje mögé temették egy isten háta mögötti pusztaságon, s nem az értéke miatt, hanem mert szörnyűmód veszedelmes. Nem tudhatom, mennyit árulták el neked róla, amikor idejöttél. De te fiatal vagy, gyengéd szívű, soha ne érj hozzá ehhez a kőhöz, pillantást se vess rá. Nagy bajt hozhat rád.
— Már megérintettem. Szóltam hozzá, és hallottam a hangját. Engem nem bánt.
Cerrüsz megfordult, s az ajtókon, folyosókon át kilépkedtek a torony főlépcsőjét megvilágító fáklyafénybe, ahol az asszony eloltotta a gyertyáját. Néhány szóval búcsút vettek egymástól, s elváltak.
Aznap éjjel Kóbor keveset aludt. És nem az árny gondolatára riadt fel minduntalan, azt majdhogynem teljesen kiszorította fejében a kőnek, a vártorony alapkövének folyton-folyvást visszatérő képe, valamint Cerrüsz feléje forduló arcának a gyertyafénytől felemás, fény-árnyékos látványa. Újra és újra magán érezte Cerrüsz tekintetét, s mind azon töprengett, vajon miféle érzelmet tükröztek azok a szemek, amikor visszautasította, hogy megérintse a követ: megvetést-e vagy megbántódást. Amikor nagy nehezen nyugovóra tért, a selyemtakarók mint a jég, sütötték a bőrét, s amikor fel-felriadt a sötétben, nyomban a kő és Cerrüsz szemei merültek fel előtte.
Másnap a szürke márványfalú, boltíves teremben, amit most a lenyugvó nap fénye ragyogott be, talált rá a vár úrnőjére, ott, hol gyakran töltötte a délutánt játék vagy a szövőszék mellett, szolgálóival körülvéve. Kóbor elé állt.
— Úrnőm, megbántottalak. Igazán sajnálom.
— Ó, nem — szólt Cerrüsz tűnődve —, nem… — Elküldte szolgálóit, s amikor magukra maradtak, így szólt Kóborhoz: — Vendégem, barátom, te igen tisztán látó vagy, de talán nem veszel észre mindent. Gonton és Kútfőn jeles varázstudományokat oktatnak, de mindegyik válfaját nem tanítják. Rosszán, a Hollók Földje, nem archik tartomány, a mágusok nem uralják, nem sokat tudnak róla. Itt megtörténnek olyan események is, aminőkről a déli tanítómesterek még csak nem is hallottak, s előfordulnak olyan dolgok is, amiknek a neve sem szerepel a névtanítók lajstromain. Az ember fél az ismeretlentől. Neked azonban nincs mitől félned a Terranon várában. Egy nálad gyöngébbnek lenne rá oka, igen. De neked soha! Neked veled született hatalmad van: képes vagy parancsolni a lepecsételt szoba szellemének. Tudom jól. Ez okból is kerültél te ide most.
— Nem értem.
— Az uram, Gonoroszk, nem volt egészen őszinte hozzád. Én őszinte leszek. Jöjj, ülj ide mellém.
Kóbor helyet foglalt mellette a mély, párnázott ab-lakpárkányon. Az alkonyi nap laposan küldte sugarait át az ablakon, elárasztva őket meleget nem adó ragyogásával alant, az árnyékba boruló lápon a megmaradt tegnap éjjeli hó fakófehér leplet vont a tájra.
Cerrüsz egészen szelíd hangon folytatta:
— Gonoroszk a Terranon ura és örököse, de nem tudja hasznát venni a kőnek, nem tudja egészen alávetni a maga akaratának. Erre én sem vagyok képes, sem egyedül, sem vele együtt. Egyikünk sem bír ekkora tudással és hatalommal. De te igen.
— Honnan tudod ezt?
— Magától a kőtől! Hisz említettem már, hogy megjövendölte az érkezésedet. Ismeri a gazdáját. A te eljöveteledre várt. Már akkor is téged várt, amikor még meg sem születtél, az egyetlen halandót, akit urának tekint. Azt, akinek a Terranon válaszol, akinek a parancsát teljesíti, hatalommal ruházza fel a saját sorsa felett: erőt ád neki, amivel legyőz minden ellenséget, halandót vagy másvilágbélit, s jövőbe látó képességet, tudást, gazdagságot, hatalmat és varázslói talentumot, mely előtt a főmágus is fejet hajt! Mindez a tiéd lesz, vagy amennyit ebből magadnak akarsz, csak kérdezz!
Cerrüsz megint Kóborra emelte különös, csillogó szemét, s átható tekintetétől Kóbort borzongás járta át. A várúrnő arca valahogy félelmet tükrözött, mintha segítségért esedezne, de büszkesége nem engedné kérni. Kóbor megzavarodott. Beszéd közben Cerrüsz a kezét Kóboréra tette: érintése puha, kacsója keskeny és halovány volt Kóbor sötét és erős kezén. Kóbor könyörögve kérte:
— Cerrüsz! Nincs énnekem olyan hatalmam, mint képzeled! Aminek egykor a birtokában voltam, magamtól eldobtam. Rajtad nem segíthetek, hasznodra nem lehetek. Jól tudom, a világ Őserőivel ember nem rendelkezhet. Nem valók a mi kezünkbe, csak végromlásba döntenének minket. Gonosz eszközök gonosz célra vezetnek. E helyre nem csalogatott, hanem hajszolt, kényszerített az a hatalom, amely a vesztemre tör. Nem segíthetek neked.
— Megesik, hogy ki a hatalmát magától elveti, sokkalta nagyobbat kap érte cserébe — felelte Cerrüsz mosolyogva, mintha gyermekesnek tartaná Kóbor félelmeit. — Lehetséges, hogy én jobban tudom, mi hozott téged ide. Nem szólított-e meg egy ember Aromány utcáin? Hírnök volt ő, a Terranon futárja. Egykor maga is varázsló volt, de elhajította botját, s egy minden mágusnál nagyobb hatalom szolgálatába állt. Te pedig eljöttél Rosszánba, s a mocsárban fabotoddal szegültél szembe az árnnyal; kis híján nem sikerült megmentenünk téged, mert üldöződ ravaszabb, mint képzeltük, s erődet már jócskán megcsapolta… Árnnyal csak árny tud küzdeni. Sötétségen csak sötétség tud győzelmet aratni. Figyelj, Karvaly! Mire van szükséged ahhoz, hogy az árnynak, mely falainkon túl terád vár, fölébe kerekedj?
— Amire szükségem van, tán sosem tudom meg: a nevét.
— A Terranon, amely ismer minden születést és el múlást, minden lényt a halál előtt és után, meg nem születetteket és halhatatlanokat e világon és a másvilágon, majd fölfedi előtted a nevét.
— S mi lesz az ára?
— Nem lesz ára. Higgyél nekem, a kő engedelmeskedni fog neked, a rabszolgád lesz.
Kóbor megtörten, elgyötörten hallgatott. Cerrüsz mind a két kezével tartotta az övét, s egyenesen a szemébe nézett. A nap a látóhatárt elhomályosító ködfüggöny mögé bújt, s a levegő is sűrűbb lett, de Cerrüsz arca csak úgy sugárzott a büszkeségtől s a diadaltól, látván Kóbor akaraterejét megrendülni. Lágyan suttogta:
— Hatalmasabb leszel minden halandónál, király az emberek között. Uralkodni fogsz, s én veled uralkodom…
Kóbor hirtelen felpattant, s előrelépve megpillantotta — közvetlen az ajtó mellett, a szoba hosszú falának hajlata mögött — a Terranon urát, ki enyhe mosollyal ajkán ott állt s hallgatózott.
Kóbor szeméről lehullott a hályog, feje is kitisztult. Letekintett Cerrüszre.
— A fény — szakadt ki belőle —, a fény az, mi legyőzi a sötétséget.