Saját szavai nyomán világosodott meg előtte, hogyan csalták, csábították őt valójában ide, rettegését használva korbácsként ellene, s hogy ha megkaparintották volna, milyen sors várt volna reája. Kimentették az árny karmai közül, igen, mert addig nem akarták átengedni az árnynak, míg a kő rabszolgájává nem lészen. Amint akaratát a kő megbénította volna, az árnyat beeresztették volna a falak mögé, hisz a zombit jobb rabszolga az embernél. Ha csak egyszer is megérintette vagy megszólította volna a követ, végleg elveszett volna. Mégis, ahogyan az árny sem volt képes őt egészen utolérni s lecsapni reá, a kő sem bírt el igazán vele. Már majdnem megadta magát, de nem teljesen. Ellenállt. S az ellenálló lelket nem egykönnyen tudja a gonosz megkaparintani.
Kettéhasadt énje egyik fele megadta magát, a másik ellenállt, úgy tekintett hol Cerrüszre, hol a közelebb lépő Gonoroszkra.
— Megmondtam neked — szólott tompa hangján Terranon ura az asszonyához —, hogy kicsúszik a markodból Karvaly. Eszes zsiványok a te gonti varázslóid. De zsivány vagy te is, gonti asszony, azt képzelted, becsaphatsz mind a kettőnket, leigázhatsz engem is, őt is a szépségeddel, hogy aztán magad vedd hasznát a beszélő kőnek. De én vagyok a Terranon ura, én, s neked, hűtlen asszony, ez jár: Ekávrö ai ölwántár… — Elhangzott egy átváltoztató varázsige, s Gonoroszk felemelte hosszú kezét, hogy az összegörnyedő asszonyt valami förtelemmé, disznóvá, kutyává vagy undorító szipirtyóvá varázsolja. Ám Kóbor odalépett a várúrhoz, s puszta kezével, egyetlen kurta szót kiáltva, rávágott annak kezére. S bár nem volt botja sem, s idegen, gonosz földön, sötét erők birodalmában tartózkodott, mégis az ő akarata győzedelmeskedett. Gonoroszk mozdulatlanná vált, s Cerrüszre meredő fátyolos tekintetére rádermedt a gyűlölet.
— Gyere — szólt Cerrüsz remegő hangon —, gyere, Karvaly, gyorsan, míg meg nem idézi a kő szolgáit…
Szinte válaszképpen morajlás futott végig a vártornyon, a kőfalakon és kőpadlókon, afféle tompa rázkódás, rengés, mintha a föld szólalt volna meg.
Cerrüsz megragadta Kóbor kezét, és futni kezdtek által folyosókon, termeken, le a hosszú csigalépcsőkön. Lejutottak a várudvarra, melynek szennyes, letaposott havát még megvilágította a nap utolsó, ezüstös sugara. Három mogorva s gyanakvó tekintetű várbéli szolga állta útjukat, mintha gazdájuk elleni összeesküvést tételeztek volna fel kettejükről.
— Sötétedik, úrnőm — szólt az egyik.
— Most nem lovagolhat ki — mondta a másik.
— Félre az utamból, hitvány férgek! — kiáltotta Cerrüsz sziszegő rosszáni nyelven. A szolgák a földre roskadtak, vonaglottak, egyikük felordított.
— A kapu felé kell mennünk, nincs más kiút. Te látod-e, Karvaly? Meg tudod találni?
Rángatta Kóbor kezét, de az tétovázott.
— Miféle varázslatot bocsátottál rájuk?
— Forró ólmot eresztettem a csontjaikba, hadd pusztuljanak bele. Gyorsan, ha mondom, mert mindjárt ránk uszítja a kő szolgáit, én meg nem tudom megtalálni a kaput! Erős varázslat van rajta! Gyorsan!
Kóbor nem értette Cerrüszt, hiszen ő ugyanolyan jól látta a bűvös kaput, mint a vár kőből épült árkádsorát, melyen keresztül az odalátszott. Átvezette hát Cerrüszt alatta, majd át az előudvar érintetlen haván, s miután elmormolt egy nyitó varázsigét, kiléptek a bűvös fal kapuján.
Cerrüsz külseje megváltozott, amint kikerültek a Terranon várának ezüstös félhomályából. Szépségét nem tompította a láp rideg derengése, de melléje valami ádáz boszorkányos jelleg társult —, s Kóbor végre felismerte Re Albi nagyurának s a rosszáni varázslónőnek a lányát, ki sok-sok évvel ezelőtt az Oromon háza mögötti zöld réteken évődött vele, s aki rávette, hogy olvassa el azt a rigmust, amely az árnyat szabadon engedte. De nem sokat gondolt vele, minden érzékével azonnal és éberen kémlelt körül, ellenségét, az árnyat keresve, amely őt várta valahol a mágikus erejű falak innenső oldalán. Lehetséges, hogy zombit még most is, Szighor porhüvelyébe bújva, de lehet, hogy a sűrűsödő sötétségben rejtőzködik, várva, hogy reá vethesse magát, s az ő élő húsába itassa alaktalan valóját. Kóbor érezte, hogy közel jár, de látni nem látta. Fürkésző szeme azonban észrevett néhány lépésnyire a kaputól egy apró, sötét valamit, amit a hó félig betemetett. Lehajolt, aztán lágyan fölemelte a két tenyerében. A pomat volt, selymes, rövid szőre csatakos a vértől, s kicsiny teste könnyű, merev és hideg.
— Változz át! Változz át, jönnek! — sikította Cerrüsz megragadva Kóbor karját, s a torony felé mutogatott, mely mint hosszú, fehér agyar magaslott mögöttük a szürkületben. A talpazata táján rések támadtak, melyekből fekete teremtmények kúsztak elő, s hosszú szárnyukat csattogtatva lassú csapásokkal, körözve felemelkedtek, s a falakon át a hegyoldalon védtelenül álló Kóbor és Cerrüsz felé igyekeztek. Az a rázkódó morajlás, amit a várban hallottak, mind hangosabb lett, s talpuk alatt a föld nyögni, rengeni kezdett.
Kóbor rettentő haragra gerjedt, szívét heves gyűlölet töltötte el minden kegyetlen s ördögi mesterkedés ellen, mely őt tévútra vezette, csapdába csalta, s halálra üldözte.
— Változz át! — sikoltotta neki Cerrüsz, aki egy lihegve elhadart varázsigével szürke sirállyá zsugorodott s elrepült. Kóbor azonban lehajolt, és letépett egy szál hóból kimeredő, száraz és vékony vadfüvet a halott pomat mellől. Magasra emelte a fűszálat, s beszélni kezdett hozzá Igazi Nyelven, amire az megnyúlt, megvastagodott, s amint az utolsó szó elhangzott, Kóbor jókora varázslóbotot tartott a kezében. Még nem lángolt pusztító, vörös tűzzel, amikor a Terranon várából előrajzott fekete, szárnyas szörnyetegek lecsaptak rá, s ő kaszabolni kezdte őket, csak a fehéren izzó varázstűzig hevült, mely nem éget, csak a sötétséget űzi el.
A kő szolgái újra támadtak. E rücskös szörnyetegeket, melyek még a madarakat, sárkányokat és az embert megelőző korokban éltek, rég elfeledte napjaink világa, de a kő ősi, gonosz és sohasem feledő hatalma új életre keltette őket. Nekirontottak Kóbornak, le-lecsaptak rá. Érezte a körülötte kavargó pengeéles karmok suhintását, s dögletes bűzüktől rosszullét környékezte. Vadul védekezett, vagdalkozott, s a dühéből meg egy szál vadfűből összekovácsolt botjával visszaverte seregüket. Hirtelen mind felemelkedett, mint dögről elrebbenő hollók, s hangtalanul, csapkodó szárnyakkal elhúztak abba az irányba, amerre Cerrüsz szürke sirály alakjában repült. Rengeteg szárnyukkal lomhának tűntek, de sebesen szálltak, egy-egy csapással hosszan lendülve előre a levegőben. Egyetlen sirály sem bírhatja sokáig a versenyt e roppant sebességgel.
Akkor hirtelen, mint egykor Kútfőn, Kóbor magára öltötte egy nagy sólyom alakját; nem a karvalyét, amelyről elnevezték, hanem a vándorsólyomét, mely röpül, mint a nyíl, sebes, mint a gondolat. Erős, hegyes, csíkos szárnyán röpült, röpült, üldözőbe véve üldözőit. A levegő elsötétült, s a felhők között csillagok tűntek elő. Messze az égen a fekete, zilált falka mind egy pontban tülekedett egymás hegyén-hátán. A fekete, kavargó kupac mögött ott nyújtózott a tenger a nap utolsó, sápadtszürke fényében. A sólyom-Kóbor sebesen és egyenesen a kő teremtményei közé vetette magát, de azok szerteszét rebbentek, akár a vízcsöppek egy kavics csobbanásakor. A prédájukat azonban elkapták. Egyiknek vér tapadt a csőrére, a másiknak fehér toll ragadt a karmai közé, s mögöttük nyoma sem volt sirálynak a halovány tenger fölött.
Aztán megint nekirontottak Kóbornak ormótlan, sebes kő gyanánt, éles csőrük tátva. Ő pedig, fordulva még egyet fölöttük, kieresztette haragvó sólyomvijjogását, aztán nekilódult, keresztülsuhanva Rosszán lapos partjai és a hullámtörők felett a nyílt tenger irányába.