A kő vartyogó, károgó szörnyszüleményei kerengtek még egy ideig, aztán egymás után, esetlen szárnycsapásokkal visszavonultak a mocsárvidék fölé. Az Őserők nem jutnak át soha a tengeren, hozzá vannak láncolva egyetlen szigethez, egy bizonyos helyhez, barlanghoz, sziklához vagy forráshoz. A fekete csürhe visszalebegett hát a vártoronyba, hol a Terranon ura, Gonoroszk tán siránkozva, de lehet, hogy kacajjal fogadta őket. Kóbor azonban csak szállt egyre messzebb sólyomszárnyán, vad sólyomdühvel, akár a nyíl, akár a gondolat, megállíthatatlanul, kitartóan, keresztül a Rosszáni-tengeren kelet felé, a téli szélben, az éjszakán át.
Hallgatag Oromon megkésve tért meg Re Albi-i otthonába őszi vándorútjáról. Ahogy teltek-múltak az évek, még hallgatagabb, még magányosabb lett. Gont új nagyura egyetlen szót sem bírt belőle kicsikarni, pedig felkapaszkodott egészen a Sólyomfészekig, hogy egy, az Andrádok ellen kieszelt kalózhadjáratához a mágus segítségét kérje. Oromon, ki a hálójukon gubbasztó pókokkal társalgott, és látták őt udvariasan meghajolni fák előtt, egy árva szót sem szólt a sziget nagyurához, aki elégedetlenül távozott. Lehet, hogy Oromon lelkére is valami elégedetlenség, nyomasztó gondolat nehezedett, mert az egész nyarat és őszt egymagában töltötte fent a hegyekben, s csak most, a napforduló közeledtével tért meg hajlékába.
A visszatérését követő reggelen későn ébredt, s mivel megkívánt egy csésze iramfűteát, leballagott vízért a háza alatt, a hegyoldalban nem messze fakadó forráshoz. A forrás öblében csillogó kis víztükröt jégkéreg szegte körbe, a sziklákra tapadt száraz mohát pedig zúzmara lepte be. Már fényes nappal volt, de a nap csak egy óra múlva bukkant volna fel a hegy roppant háta fölött; Gont egész nyugati felére, a tengerparttól a gerincig homály, csönd és a téli reggel éles levegője telepedett. Ahogy ott állt a mágus a forrás szélén, szemét a lankás tájon, a kikötőn és a tenger szürkeségbe vesző távlatain legeltetve, a feje fölött verdeső szárnyak hangjára lett figyelmes. Feltekintett, s egyik karját felemelte. A jókora sólyom nagy szárnycsapkodással leereszkedett, s megült a csuklóján, mint valami betanított vadászsólyom, ám sem tépett szíj, sem szalag vagy csengettyű nem volt a nyakán. Karmai keményen belevágtak Oromon csuklójába; csíkos szárnya remegett, s kerek szeme, aranyfényű tekintete tompa volt, és zilált.
— Mi vagy, hírnök vagy maga a hír? — szólott szelíden Oromon a sólyomnak. — Gyere szépen velem… — Ahogy beszélt, beszélt, a madár ráemelte a szemét. Oromon egy pillanatra elhallgatott.
— Azt hiszem, én adtam neked nevet egykor — mondta, aztán a házához ballagott, s belépett a csuklójába kapaszkodó sólyommal. Odabent a kemence mellé ültette a madarat, s megkínálta vízzel, de az nem ivott. Erre Oromon igen halkan mormolni kezdett egy rigmust, inkább csak kézzel, mint szóval szövögetve a varázslat hálóját. Amikor végigmondta s létrehozta a varázst, halkan megszólalt: — Kóbor — de a padkán gubbasztó sólyomra oda se pillantott. Várt egy darabig, aztán hátrafordult, felállt, s odalépett a tűz előtt remegő, fásult tekintetű ifjúhoz.
Kóbor drága, csupa szőrme, selyem és ezüst külországi öltözéke mind össze volt szaggatva, s merev lett a sós tengervíztől, maga pedig csapzott hajjal, elesetten s görnyedten állt forradásos arcával.
Oromon lefejtette válláról a sáros hercegi palástot, bevezette a hálókuckóba, hol egykori tanítványa aludni szokott, majd lefektette a dikóra, s álmot bocsátva reá magára hagyta. Egy árva szót nem szólt hozzá, tudván, hogy most Kóbor az emberi beszédet fel sem fogná.
Gyermekként Oromon, mint minden gyermek, úgy képzelte, mily nagyszerű játék lenne a mágia furfangja révén tetszőleges külsőt ölteni, emberét vagy állatét, fáét avagy felhőét, s ezerféle lénnyé válni. Varázslóként azonban megtanulta, mi az ára e veszélyes játszadozásnak: az ember könnyen elveszítheti önmagát, eljátssza az igazságot. Minél tovább marad valaki másnak az alakjában, annál nagyobb veszélynek teszi ki magát. Nincs varázslótanonc, aki ne ismerné az út-szigeti Mezsgyer varázslóról szóló mesét, ki igen szeretett medve alakban járni-kelni. Idővel oly gyakran tette ezt, hogy benne a medvetermészet elhatalmasodott, az emberi meg kihunyt, s mint medve, az erdőben kioltotta saját kicsi fia életét, amiért viszont elfogták és agyonverték. Ki tudja, a Legbenső-tengerben szökellő delfinek közül hány volt egykor ember, bölcs ember, ki örömét lelve a nyughatatlan hullámokban, elfeledte bölcsességét s nevét.
Kóbort a mérhetetlen elkeseredés s a heves düh késztette arra, hogy sólyommá változzék, s amikor Rosszánból útnak eredt, egyetlen dologgal törődött csak: hogy elmenekülhessen a kő és az árny elől, hogy maga mögött hagyhassa eme alattomos, zord vidéket, és hazajusson. A sólyom haragvó elszántságát a sajátjának érezte, azonosult vele, s repülni akarása a sólyom akarata is lett. Ekképpen siklott el az Angládok fölött, épp csak annyira érintve a földet, hogy vizet kortyoljon egy magányos erdei tavacskából, aztán kapott is szárnyra nyomban, a nyomában járó árny elől futva. Imigyen szelte át az Angládok Torkának nevezett nagy tengeri átjárót, s csak röpült, röpült tovább délkeletnek tartva, jobb felől Oránéa ködlő hegyeit, bal felől az Andrádok még halványan derengő vonulatait, maga előtt pedig csak a tenger tükrét látva, míg végül a messzi távolban egy mozdulatlannak látszó hullám emelkedett ki a tengerből, mely mind magasabbra tört: Gont fehér hegycsúcsa. Minthogy Kóbor sólyomszárnyakon tette meg e roppant utat nappalokon és éjszakákon át, sólyomszemmel tekintve a világra, ember voltát feledve már csak sólyomgondolatok foglalkoztatták: éhség, a szél és röptének iránya.
Biztosabb menedékre nem is lelhetett volna. Kútfőn is csak kevesen, Gonton meg végképp csak egyvalaki tudta őt emberré visszaváltoztatni.
Amikor felébredt, riadt volt, és néma. Oromon egy szóval sem zavarta, de adott neki húst meg vizet, és hagyta, hadd gubbasszon mogorván, mint valami elcsigázott, bizalmatlan nagy sólyom a tűz mellett. Ha jött az éjjel, Kóbor aludt. A harmadik reggelen odalépett a kemencénél üldögélő és a lángokat bámuló mágushoz, s megszólította:
— Mester…
— Hozott isten, fiam — felelte Oromon.
— Úgy tértem vissza hozzád, ahogyan elmentem: ostobán — fakadt ki rekedt, mély hangon az ifjú. A mágus elmosolyodott, aztán hellyel kínálta Kóbort a padka túloldalán, s nekilátott teát főzni.
Odakünn havazott, e télen először Gont alacsonyabban fekvő lankáin. Oromon jól behúzta az ablaktáblákat, de hallani lehetett a tetőre hulló súlyos, nedves hópelyheket meg az egész környéket beborító hótakaró mélységes csöndjét. Hosszan ücsörögtek ott a tűznél, s Kóbor beszámolt egykori mesterének, hogy s mint teltek az évek azóta, hogy Gontról eltávozott az Árny nevezetű hajó fedélzetén. Oromon nem zaklatta kérdésekkel, s amikor Kóbor befejezte, csak hallgatott sokáig, nyugodtan, tűnődve. Majd felállt, kenyeret, sajtot meg bort tett az asztalra, és falatozni kezdtek. Amint azzal is végeztek, és rendbe tették a szobát, Oromon ajka szóra nyílott.
— Minő iszonyú forradások vannak terajtad, fiam — jegyezte meg.
— Nincs erőm, hogy megbirkózzam a szörnnyel — felelte Kóbor.
Oromon megcsóválta a fejét, de nem szólt megint egy darabig. Nagy sokára megjegyezte:
— Különös. Volt elég erőd, hogy legyőzz egy varázslót a saját birodalmában, Rosszánban. Volt elég erőd, hogy ellenállj az asszonyi csábításnak, s hogy visszaverd az Őserők szolgahadának támadását. Pendorban pedig volt elég erőd, hogy merészen kiállj egy sárkány ellen.