— Rosszánban a véletlen segített, nem az erőm — legyintett Kóbor, s megborzongott, ahogy emlékezetében felidéződött a Terranon várát betöltő nyomasztó, testet-lelket nyomorító hideg. — Ami meg a sárkányt illeti, hát tudtam a nevét. A rémnek, az árnynak viszont, ami a nyomomban van, nincsen neve!
— Mindennek van neve — szögezte le Oromon oly bizonyossággal, hogy Kóbor elő se mert hozakodni Nemsher főmágus szavaival, miszerint az efféle gonosz hatalmaknak, amilyent ő is előhívott, nincs nevük. Ámbátor a pendori sárkány felkínálta, hogy megmondja az árny nevét, Kóbor nemigen hitt neki, mint ahogy Cerrüsz ígéretében sem bízott, hogy a kőtől megtudhatná, amire oly nagyon vágyott.
— Ha van is neve az árnynak — szólalt meg Kóbor —, nem hiszem, hogy szépszerével elárulná nekem…
— Nem — felelte Oromon. — Te sem árultad el neki a nevedet. Mégis tudta. A rosszáni lápon a neveden szólított, a neveden, amit tőlem kaptál. Különös, igen különös…
Oromon újfent töprengésbe merült. Majd Kóbor kijelentette:
— Mester, én ide tanácsot kérni jöttem, nem menedéket lelni. Nem szándékozom az árnyat a nyakadra hozni, márpedig itt lesz hamarosan, ha maradok. Egyszer már elűzted eme szent helyről…
— Nem. Az csak az előjele volt, az árny árnyéka. Most már nem tudnám elkergetni. Csak te lennél arra képes.
— Hisz én tehetetlen vagyok vele szemben! Lenne bár egy hely… — Az óhaj befejezetlenül halt el az ajkán.
— Nincsen biztonságos hely — szólott Oromon szelíden. — Ne varázsold el magad többé, Kóbor. Az árny tönkre akarja tenni az igazi valódat. Majdnem célt is ért azzal, hogy sólyomlétbe kényszerített. Nem, nem tudom, merre kellene indulnod. Ám hogy mit kellene tenned, arra van egy elgondolásom, de nehezemre esik eléd tárnom.
Kóbor hallgatása az igazságot követelte, mire Oromon nagy nehezen kibökte:
— Vissza kell fordulnod.
— Forduljak vissza?
— Ha egyre csak futsz tovább, előre, bármerre mégy is, a vesztedbe s a gonosz karmaiba rohansz, mert az szabja meg neked az utat, az választ. Vedd át te a választást! Vedd üldözőbe te, mi téged üldöz! Vadássz te a vadászra!
Kóbor semmit sem felelt.
— Az Ár forrásában adtam neked nevet — szólt a mágus —, egy patakban, mely a hegyekből a tenger felé siet. Az ember mind arra törekszik, hogy megtudja, útja merre visz, ám addig meg nem tudja, míg vissza nem fordul, vissza nem tér a kezdetekhez, s azokat a lelkében nem hordozza. Ha nem akarja, hogy elragadja, elsodorja a patak árja, legyen ő az ár maga, a forrás is meg a tengerbe ömlő folyam is. Ím, visszatértél Gontra, vissza énhozzám, Kóbor. Akkor most fordulj hátra, kutasd mindenek eredetét, a kezdet kezdetét. Abban rejlik erőd s reménységed.
— Abban, mester? — kérdezte Kóbor rettegéssel teli hangon. — Miben?
Oromon nem felelt.
— Ha megfordulnék — érvelt Kóbor némi töprengés után —, ha, mint mondod, vadásza lennék a vadásznak, nem hinném, hogy sokáig tartana a vadászat. Az árny csak arra vár, hogy szemtől szembe kerüljön velem. Kétszer már megtörtént, s mindkétszer fölibém kerekedett.
— Harmadszor, meglásd, szerencséd lesz — felelte Oromon.
Kóbor fel-alá járkált a kemencétől az ajtóig, az ajtótól a kemencéig.
— Ha pedig teljesen eltiporna — győzködte Kóbor talán magát, talán Oromont —, akkor kisajátítaná minden tudásomat, erőmet, és a maga hasznára fordítaná. Most csak engem fenyeget, ám ha belém költözne, s a hatalmába kerítene, igen sok gonoszságot mívelne általam.
— Úgy van. Ha eltiporna.
— Ha viszont továbbrohanok, rám talál akkor is megint… S e rohanás fölemésztette már minden erőmet.
Kóbor járkált még egy darabig, majd hirtelen mesteréhez fordult, és letérdelt elébe.
— Ismertem nagy varázslókat, éltem a Bölcsek szigetén, de az igazi mesterem te vagy, Oromon. — Kóbor szavaiból szeretet és szomorkás hála áradt.
— Helyes — bólintott Oromon. — Megértetted hát. Jobb később, mint soha. Várj csak, leszel te még valamikor az én mesterem. — Azzal felállt, lobogó tüzet szított a kemencében, rátett egy kanna vizet forrni, aztán báránybőr kabátját magára terítve így szólt:
— Megyek, utánanézek a kecskéknek. Figyeld a kannát, fiam.
Amikor porhóval lepetten, kecskebőr csizmájáról topogva verve le a havat ismét belépett a házba, kezében hosszú, durván faragott tiszafa rudat tartott. Végig a rövid délutánon át s vacsora után is újra mécses fénye mellett ült és dolgozott a rúdon késsel, dörzskővel és varázserővel. Számtalanszor végigsimította, mintha azt keresné, van-é göcsört s hiba még rajta. Munka közben nemegyszer dúdolgatott is. Kóbor még mindig elcsigázottan hallgatta, s hogy az álmosság reátelepedett, gyermeknek hitte magát megint a tízégeri javasasszony kunyhójában, havas éjjelen a tűzfénytől sejtelmes homályban, a gyógyfüvek illatától s füsttől terhes levegőben, s gondolatai az álmok birodalmában kergetőztek, miközben hallgatta a hosszan elnyúló, lágy dallamokat, varázsrigmusokat és a messzi múltban, távoli szigeteken, a sötétség erőivel szembeszálló — győztes avagy vesztes — hősök tetteiről szóló énekeket.
— Tessék — szólalt meg Oromon, és átnyújtotta a kész botot. — A főmágus tiszafából valót adott. Jól választott, én is ahhoz tartottam magam. Nagy íjnak szántam ugyan a rudat, de jobb lesz így. Jó éjt, fiam.
Minthogy Kóbor nem talált szavakat illően megköszönni, befordult a hálókuckóba, Oromon pedig csak nézett utána, s halkan, hogy Kóbor meg ne hallja, így szólt:
— Én ifjú sólyommadaram, kívánom, szárnyalj s győzedelmeskedj!
A hűvös hajnallal ébredő Oromon Kóbort nem találta a házban, ki varázsló módra csak üzenetet hagyott hátra a kemencepadkán ezüstösen fénylő rúnajelekkel, melyek — miközben Oromon olvasta őket — fokozatosan halványultak: „Mester, vadászatra indultam.”
NYOLCADIK FEJEZET
Vadászat
A napkelte előtti zimankós homályban Kóbor nekivágott a Re Albiból kivezető útnak, s déltájban el is jutott Gonti Kapuba. Oromon adott ugyan neki tisztességes gonti nadrágot, inget meg bőrből és vászonból való öltözetet a rosszáni cicoma helyett, Kóbor azonban e téli vándorútra pellevetprémmel bélelt, úrias köpönyeget öltött. Imigyen, köpönyegben s üres kézzel — mindössze fekete botja társaságában, mely akkora volt, mint önnön termete — érkezett a városkapuhoz, hol a faragott sárkányoknak támaszkodó strázsák az első pillantásra felismerték benne a varázslót. Félrevonták lándzsáikat, és szó nélkül beeresztették, s csak bámultak távolodó alakja után, ahogy az utcát rótta.
A rakparton és a Tengerészek Házában hajók után kérdezősködött, indulnak-e északnak vagy nyugatnak az Angládok, az Andrádok vagy Oránéa felé. Mindenhol azt a választ kapta, hogy nincs hajó, mely most, ily közel a napfordulóhoz kifutna Gont kikötőjéből, a tengerészcéhben pedig azt mondták, hogy ilyen megbízhatatlan időben még a halászcsónakok sem dugják ki az orrukat a Páncél-szirteken túlra.
A céhházban ebéddel kínálták; ritka eset, ha egy varázslónak kérnie kell étket. Elüldögélt egy darabig az ottani parti halászok, hajóácsok és idővetők között, élvezettel hallgatva vontatott, döcögős társalgásukat s dörmögős gonti beszédjüket. Erős vágy ébredt benne, hogy itt maradjon Gonton, hogy túl legyen minden ördögi kalandon, hogy elfeledjen minden erőszakot és iszonyt, s hogy békében éljen, mint bárki más, drága szülőföldje jól ismert tájékán. Vágyni erre vágyott, de akarni mást akart. Nem maradt sokáig a céh házában, de még a városban sem, miután megtudta, hogy a kikötőt egyetlen hajó sem hagyja el. Útnak indult hát az öböl mentén a parton, míg el nem érte a várostól északra fekvő első csepp falut, ahol a halászok közt tudakolózva talált egyet, akinek volt eladó csónakja.