A halász mogorva vénember volt. Tizenkét láb hosszú, zsindelypalánkolású ladikja oly megvetemedett és rozoga volt, mintha menten el akarna süllyedni, mégis jól megkérte az árát: oltalmazó ráolvasást egy évre a saját csónakjára, magára s a fiára. A gonti halászok semmitől nem félnek, még a varázslóktól sem, egyedül a tengertől.
Nagy becsben tartják a tengerészek oltalmazó rigmusát az északi Szigetvilágban, mely ugyan sohasem óvott meg egyetlen embert sem a szélvihartól vagy az irgalmatlan hullámveréstől, mégis — ha olyan ember vetette ki, aki ismerte a környező tengereket meg a csónak sajátosságait és gazdája hozzáértését — általánosságban nyújtott némi biztonságot a halásznak. Kóbor alaposan s becsülettel szőtte-fonta a varázslat szálait, egész álló éjszaka és másnap is munkálkodva rajta türelemmel s eltökélten, semmit sem hagyva ki, a szívét azonban egész idő alatt a rettegés vasmarka szorította, s sötét gondolatai a körül forogtak, hogyan fog az árny legközelebb megjelenni, hol és milyen hamar. Amire a varázslattal elkészült, s az megfogant, Kóbor egészen elfáradt. Azon az éjjelen a halász kunyhójában hált, egy bálnabélből készült függőágyban, s hajnalban felkelvén — szárított hering bűzét árasztva — lesietett az Északiránt-szirt alatti búvóöbölbe, hol új csónakja várta.
A kikötőhídnál a sima vízre tolta a csónakot, mire nyomban szivárogni kezdett a víz az eresztékeknél. Puhán, akár egy macska, Kóbor beszökkent a csónakba, s rögvest nekilátott az elgörbült palánkok és a korhadt faékek helyrehozásának szerszámokkal is meg varázsigékkel is, ahogy egykor Tarpánival Kishalomban. A falusiak csöndben köréje gyűltek, nem túlságosan közel, s lestek fürge kezét, meg hallgatták a mormolását. Ezt a munkát is ügyesen és türelemmel végezte, mígnem elkészülvén vele, a csónak ott állt megfoltozva, épen. Akkor az Oromontól kapott botját felállította árbocnak, ráolvasással jól megtámogatta, aztán egy erős fadarabot erősített rá keresztrúdnak. A szél szövőszékén négyszögű vitorlát szőtt bűvös szavaival, mely fehér volt, mint Gont hegycsúcsán a hó. Erre a szemüket meresztgető asszonyok irigyen sóhajtottak egy nagyot. Majd az árboc mellett állva Kóbor felébresztette a varázsszelet, mely lágyan fújdogálni kezdett. A csónak kifutott az öböl széles vizére, orrát a Páncél-szirteknek fordítva. Amikor az álmélkodó halászok meglátták a lyukas csónakot, mely felvont vitorlával, mint egy szárnyra kapó hattyú, siklott ki sebesen és kecsesen, üdvrivalgásban törtek ki, s kacagva topogtak a parti hideg szélben. Amikor pedig Kóbor egy pillanatra hátratekintett, látta, hogy a falusiak buzdítólag integetnek utána az Északiránt-szirt csipkézett gerincű, sötét tömbje alatt, mely mögött ott tornyosult a Gont-hegység a felhőkbe vesző havasaival.
Kóbor keresztülvágott az öblön, át a Páncél-szirtek között, s kivitorlázott a Gonti-tengerre, hol északnyugatnak fordult, Oránéától nyugatra tartva. Ment vissza a már megtett útvonalon, minden külön fontolgatás vagy haditerv nélkül. Annak pedig, hogy a sólyom röptét napokon és viharokon át Rosszántól követő árny letért-e vagy sem az útról, csak a jóisten volt a megmondhatója. Hacsak vissza nem kotródott végleg az álmok birodalmába, el nem kerülhette Kóbort, ki nyíltan jött elébe a nyílt tengeren át, hogy találkozzon vele.
Ha már találkozniuk kellett, a tengeren vélte Kóbor a legalkalmasabbnak. Hogy miért, abban nem volt egészen bizonyos, de egy újabb szárazföldi párviadalra Kóbor rettegéssel gondolt. A tengerből fergetegek és szörnyek törnek elő, de gonosz erők sohasem, hatalmuk a szárazföldre terjed csak ki. A sötétség országában viszont, hol egykor járt Kóbor, nincs se tenger, se rohanó folyó vagy forrás. A halál birodalmának a földje száraz csak igazán. Noha Kóbor félte a tengert minden veszedelmével s az évszak zord időjárásával egyetemben, most e veszélyek s a nagy víz kiszámíthatatlan szeszélyei neki védelmet, esélyt jelentettek. Amikor pedig, gondolta, szembekerül majd a könnyelműsége folytán megnyíló szakadék peremén az árnnyal, talán sikerül végül megragadnia, amikor az is őt, és lerántania magával — akár a saját halála árán is — a tenger mélységes fenekére, ahonnan, mint mondják, már nincs visszatérés. Így legalább a maga halálával együtt elpusztul a gonosz is, amit ő keltett életre.
A háborgó, csapkodó hullámok felett hatalmas, lobogó gyászfátylak gyanánt felhők kergették egymást. Kóbor most nem varázsszéllel, hanem közönséges széllel sodortatta magát, mely hevesen fújt északnyugat felöl; egy-egy sűrűn elsuttogott szavára újra és újra kifeszült a varázslatból szőtt vitorla, amely magától a szélbe fordult. E nélkül a bűvös fogás nélkül nem tudta volna irányban tartani a törékeny kis csónakot ilyen vadul táncoló hullámokon. Kóbor csak ment, ment előre, s éles szemmel mindenfelé tekingetett. A halász felesége adott neki útravalóul két cipót meg egy korsó vizet, s amikor pár óra elteltével először pillantotta meg a Gont és az Oránéa között fekvő egyetlen szigetet, a Komord-zátonyt, evett is, ivott is, és hálával gondolt a csöndes gonti asszonyra, ki ellátta elemózsiával. Aztán továbbvitorlázott az alig kivehető földdarabka mellett, még nyugatabbra lavírozva a nyirkos, permetező esőben, mely a szárazföld felett szitáló hó formájában hullott volna le. Mély csönd vette körül, amit csak a csónak apró nyikkanásai meg a hullámok könnyed paskolása tört meg a csónak orra alatt. Se hajó, se madár nem haladt el mellette. E mozdulatlanságban csak a tenger hömpölygött szüntelen, s a felhők gomolyogtak, felhők, melyek — emlékezett vissza tompán — akkor is kavarogtak körülötte, amikor mint sólyom suhant keletnek ugyanezen az útvonalon, amelyen most nyugatnak tartott; ugyanúgy tekintett le akkor a szürke vízre, mint most fel a szürke égre.
Bármerre nézett, semmit sem látott. Akkor felállt, dideregve, a párás ürességbe meredéstől s kémleléstől kimerülten.
— Gyere hát — mormogta —, gyere hát, mire vársz, te árny?
Nem jött válasz, nem rezdült semmilyen sötét alak a homályba vesző sötét hullámok felett. Mégis érezte, egyre határozottabban, hogy a kísértet már egészen közel járhatott, vakon tapogatózva hűlő nyomában. Akkor hirtelen felkiáltott:
— Itt vagyok én, Kóbor, a Karvaly, megidézlek hát, árny!
A csónak nyikorgott, a hullámok locsogtak, s a szél sustorgott kissé a fehér vitorla alatt. Teltek-múltak a percek. Kóbor egyre csak várt, fél kézzel a tiszafa árbocba kapaszkodva, s bámult a permetező jeges esőbe, mely nyugatról csapkodott lomha foszlányokban a hullámok felett. A percek tovább peregtek. S akkor messze elöl az esőfüggöny alatt meglátta a közeledő árnyat.
A rosszáni evezős, Szighor testén már túladott, s nem mint zombit üldözte őt viharokon s tengereken át. Nem viselte azt a rémalakot sem, amelyben a Kútfő-hegyen és álmaiban megjelent. Mégis volt valamiféle alakja, még így napvilágnál is. A Kóbor utáni hajszában s a lápvidéki összecsapásuk alatt magába szívott s olvasztott némi erőt Kóborból. Lehetséges, hogy azzal, hogy fényes nappal hangosan szólította, valamiféle külsőt, képmást testált, vagyis kényszerített rá Kóbor. Valóban, az alakja emberére emlékeztetett, bár árny lévén, árnyékot nem vetett. Így közeledett az Angládok Torka felől Gont irányába a tétován imbolygó, halvány figura, míg a hullámokon botorkálva maga alatt a szelet vigyázta; a hideg esőcseppek áthatoltak rajta.