Minthogy nappal félig vak volt, s merthogy Kóbor maga hívta, Kóbor előbb észrevette, mint az őt. Felismerte volna akármennyi árny közül is, ahogy az is őt akármennyi halandó közül.
A téli tenger rémisztő elhagyatottságában csak állt Kóbor, és nézte a rettegett lényt. A szél látszólag odébb fújta a csónaktól, és a felcsapó hullámok is akadályozták a látást, mégis egyre közelebb tűnt hozzá. Kóbor nem tudta kivenni, hogy mozog-é vagy nem az árny. S akkor az megpillantotta végre őt. Kóbor szívét iszony és rémület szorította össze a gondolatra, hogy az árny jeges, halálos érintésére lelke mily sötét szenvedések árán távozik majd el, de várt mégis, nem mozdult. Majd hirtelen nagyot rikkantva feltámasztotta a varázsszelet, amely nyomban nekifeszült a fehér vitorlának úgy, hogy a csónak egyenest vágtázni kezdett a szürke hullámokon neki a szélben lefelé ereszkedő árnynak.
A mélységes csöndben a lebegő kísértet megfordult, és futásnak eredt.
Széllel szemben haladt, északnak. Széllel szemben követte Kóbor csónakja is: mágia az árny irama ellen, a zivatar meg mindkettejük ellen. Az ifjú úgy buzdította kurjongatva a csónakot, a vitorlát, a szelet meg a hullámokat, akár a vadász a kopóit, amikor farkas iszkol előttük ugrásnyira, s olyan heves széllel dagasztotta varázslatból szőtt vitorláját, amitől minden vászonból való vitorla menten felhasadt volna, de amitől vihar sodorta tajtékként száguldó csónakja mindjobban beérte a menekülő kísértetet.
Az árny azonban irányt változtatott, félkörben el-kanyarodott, s egyszerre sokkal elmosódottabbnak, ritkásabbnak látszott, nem is embernek, inkább széllel sodródó füstgomolynak tűnt, majd nekilódult a hátulról fújó orkánnal, mintha Gontnak tartana.
Kézzel és varázsigével Kóbor visszafordította a csónakot, amely felszökkenve, akár egy delfin, bukdácsolni kezdett a hirtelen fordulótól. Nyargalt az árny után, még gyorsabban, mint azelőtt, de az egyre halványabb lett. Kóbor hátát és a bal orcáját hóval keveredő ólmos eső püfölte, úgyhogy száz yardnál alig látott előbbre. Nemsokára, hogy a fergeteg erősebb lett, az árny egészen elveszett a szeme elől. Kóbor mégis oly biztosan követte a nyomát, mintha vadcsapás lett volna hóban, nem egy látomás a víz felett. Bár a szél már jó irányból fújt, a varázsszelet még hagyta, hadd feszítse, süvítve a vitorlát, amitől viszont sisteregve fröccsent a tajték szerteszét a csónak lekerekített orra alól, feneke meg nagyokat csattant a hullámok hátán.
Hosszú-hosszú ideje folyt már a végzetes, sebes hajsza üldöző és üldözött között, miközben gyorsan esteledett. Kóbor tudta, hogy ekkora iram mellett az eltelt órák alatt Gonttól délre kerülhetett, Lápos és Szikla-rév irányában száguldva, de az is lehet, hogy e szigeteken túl már kint a Peremvidék végtelen vizein járt. Nem tudta biztosan. Nem is gondolt vele. Vadász volt most, nyomkövető, a rettenet pedig futott előle.
Akkor hirtelen feltűnt az árny egy pillanatra, nem messzire tőle. A viharos erejű havas esőt szakadozott foszlányokban özönlő, mindinkább sűrűsödő köd váltotta föl. E didergető párán át pillantotta meg az árnyat, mely tőle kissé jobbra suhant. A szélnek és a vitorlának szóval parancsolva félrekapta a kormányrudat, és rohant tovább, de szinte már vakon, találomra; a köd egyre tömörebb lett, örvénylett, cafatokká szakadozott, hol a varázsszél bele-belemart, majd e fénynek, szemnek áthatolhatatlan, egybefüggő szürkeség egészen beburkolta az apró csónakot. Alighogy Kóbor kiejtette egy eloszlató rigmus első varázsigéjét, előbukkant az árny megint, még mindig jobb felől, de sokkal közelebb, és egészen lassan ment. A köd áthatolt arctalan, sejtelmes fején, amely bár ember formájú volt, de torz és imbolygó, mint amilyen az árnyék szokott lenni. Kóbor megint megeresztette a csónakját, azt hívén, beérte ellenségét, ám az abban a minutumban eltűnt, a csónak alja viszont valamihez hozzáért: nekicsapódott egy sziklás zátonynak, amit a gomolygó köd elrejtett Kóbor szeme elől. Kóbor majdnem kizuhant, de még megkapaszkodott a botárbocban, mielőtt a következő ütközés bekövetkezett volna. Egy hatalmas hullám a hátára kapta a kis csónakot, s úgy kihajította egy sziklára, hogy összeroppant, akár egy csigaház.
Erős és pompás volt a bot, amelyet Oromon faragott. Nem tört ripityára, ott úszott a víz színén, akár egy száraz fadarab. Kóbor akkor is markolta, amikor a törőhullámok visszafelé áramlottak a parttól, a mély vízbe sodorva őt, s így — a következő hullámig — megmenekült attól, hogy összezúzza magát a sziklákon. A sós víztől vakon és fuldokolva próbálta a fejét a víz fölött tartani és a tenger roppant szívóerejével szembeszállni. A szikláktól valamivel odébb homokos fövenyt pillantott meg nem is egyszer, ahogy a következő emelkedő bukóhullámmal viaskodva úszni igyekezett. Minden erejével s a bot segítségével küzdött, hogy partot érjen, de nem jutott közelebb. A ki-be áramló hullámverés ide-oda rángatta, akár egy rongyot, a mély tenger hidege pedig gyorsan elszívta testének melegét, míg annyira el nem gémberedett, hogy a karját nem bírta már megmozdítani se. Elveszítette a szeme elől a sziklákat is meg a partot is, nem tudva azt se már, hová, merre tart. Csak a hömpölygő hullámokat érezte maga körül s maga alatt, melyek ellepték, megvakították, fojtogatták, s elnyeléssel fenyegették.
Egy a ködből előgördülő hullám azonban addig sodorta, görgette maga előtt, míg ki nem vetette, akár egy uszadékfát, a parti fövényre.
Kóbor elnyúlt a homokon. Még mindig markolta mind a két kezével a tiszafa botot. Kisebb hullámok meg-meglökdösték, hátha vissza tudnák őt a partról szippantani, s közben hol szétvált, hol összezáródott fölötte a köd, majd havas eső kezdett reá szemerkélni.
Hosszú idő elteltével Kóbor megmozdult. Feltápászkodott, s négykézláb megindult kúszva fel a parton, el a víz szélétől. Fekete éjszaka lett, de suttogott valamit a botnak, mire halvány lidércfény kezdett körülötte imbolyogni. Annak világossága mellett küszködte magát tovább előre, apránként, fel a homokdűnék felé. Oly elgyötört, összetört és dermedt volt, hogy ez a kúszás a nedves homokon a tenger bömbölésétől, zúgásától hangos éjszakában jobban megviselte, mint bármi más eddig életében. Időnként úgy tűnt. neki, mintha a víz meg a szél harsogása egészen elhalt volna, a homok a tenyere alatt pedig porrá vált volna, s a hátán érezte a rideg csillagok merev tekintetét; de fejét leszegve kúszott tovább, míg kis idő múlva meg nem hallotta a saját zihálását, s megérezte, hogy a cudar szél az arcába csapja a hideg esőcseppeket.
A mozgástól nagy sokára kezdtek kissé felmelegedni a tagjai, s miután felkapaszkodott a dűnék közé, hol a viharos széllökések nem tépázták már oly nagyon, sikerült lábra állnia. Még erősebb fényt csalt ki a botjából, merthogy feneketlen sötétség borult a világra, majd megindult a botjára támaszkodva, botladozva, meg-megállva, s megtett úgy fél mérföldet a szárazon. Akkor azonban az egyik dűne tetején ismét meghallotta a tenger fölerősödő morajlását, de nem maga mögött, hanem maga előtt: a dűnék túloldala megint csak a tengerig lejtett. Nem sziget volt ez, ahová vetődött, hanem csak egy sziklapad, egy árva homokzátony az óceán közepén.