Kimerültebb volt annál, semhogy elcsüggedjék, így csak tompán felnyögött, és állt döbbenten a botjára dőlve sok-sok percen át. Majd eltökélten balra fordult, úgy legalább a hátába kapta a szelet, és lebotorkált a magas homokdombról, hogy keressen magának valami mélyedést a hajladozó, zúzmarás tengeri fűben, ahol meghúzhatja magát. Amint magasra tartotta a botot, hogy maga elé lásson, a lidércfény megvilágította kör legeslegvégén szeme megakadt valami tompa, csillogó dolgon: egy esőáztatta gerendafalon.
Kunyhó lehetett, vagy valami akol, apró és rozoga, mintha gyermek építette volna. Kóbor megkocogtatta botjával az alacsony ajtót, ám az zárva maradt. Erre Kóbor belökte, és majd kétrét hajolva belépett a kalyibába. Ott bévül nem tudott fölegyenesedni. A tűzhelyen izzó zsarátnok égett, amelynek halovány fényében megpillantott Kóbor egy hosszú fehér hajú embert, ki eszelős félelemmel kucorgott a szemközti fal tövében, meg egy másikat — hogy férfi avagy asszony, azt nem látta —, ki a padlóról, egy rongykupac mögül pislogott kifele.
— Nem bántlak titeket — motyogta Kóbor.
Azok semmit sem feleltek. Kóbor hol egyikre, hol másikra nézett. Szemük kimeredt a rémülettől. Amikor letette a botját, a rongyok közt heverő alak nyöszörögve kuporodott össze. Kóbor levetette víztől és jégtől súlyos köpenyét, majd egészen levetkezve a tűz mellé guggolt.
— Adjatok valamit, amivel betakarózhatok — szólt. Hangja nyers volt, hiszen alig bírt beszélni a vacogástól meg a leküzdhetetlen remegéstől. Az öregek egyike sem méltatta válaszra. Erre Kóbor kinyújtotta a kezét, és a rongyokból álló vacokból kihúzott egy kecskeprémet — az lehetett legalábbis évekkel ezelőtt —, mely csupa fekete zsírral lepett cafattá lett mostanra. A vacokban rejtőző ember nyögdécselt félelmében, de Kóbor oda se figyelt. Szárazra dörgölte magát, aztán suttogva megkérdezte:
— Van valami harapnivalótok? Szítsd föl a tüzet, öreg. Nyomorult helyzetemben tértem be hozzátok, nektek semmi rosszat nem akarok.
A vénember meg se moccant, a félelemtől bénán bámult Kóborra.
— Érted, amit mondok? Beszélsz-e archikul? — Kóbor várt egy kicsit, aztán hozzátette: — Kargád?
Erre a szóra az öreg bólintott egyet, egyetlenegyet, akár egy bánatos, kopott bábu, amit madzagon rángatnak. Mivelhogy karg nyelven Kóbor ezt az egy szót tudta, beszélgetésüknek ezzel vége is szakadt. Az egyik falnál talált egy rakás fát, azzal felélesztette a tüzet ő maga, utána pedig jelbeszéddel vizet kért, mert a tengervíztől, amit nyelt, rosszul érezte magát, s erősen szomjazott. Az öreg félénken egy jókora kagylóhéjra mutatott, amiben ivóvíz volt, aztán a tűz felé tolt egy másik kagylót, ami meg szárított füstölt halszeleteket tartalmazott. Azonmód, keresztbe vetett lábbal a tűz mellett Kóbor ivott, majd evett egy keveset, s amikor valamicskét kezdett bele az erő és a józan ész visszatérni, azon kezdett töprengeni, vajon hová keveredhetett. Még a varázsszél sem sodorhatta a kargádok földjének a közelébe. Ez a csöpp sziget a Peremvidéken lehet már, Gonttól keletre, de Karego-Áttól még nyugatra. Különösnek tűnt, hogy egy ilyen aprócska, elhagyatott helyen, egy puszta homokpadon emberek élnek, talán száműzöttek, de túlságosan elgyötört volt, hogy sokat törje a fejét ezen akkor.
Köpönyegét a tűz felé fordítgatta. Az ezüstös pellevetszőr gyorsan száradt, s amint a bélés legalább át-melegedett, ha nem is lett még száraz, Kóbor belebújt, és ledőlt a tűzhely elé.
— Eredjetek aludni, szerencsétlenek — szólt oda hallgatag vendéglátóinak, azzal letette fejét a döngölt homokra, és elaludt.
Három éjszakát töltött a névtelen szigeten, ugyanis az első reggelen, amikor felébredt, sajgott minden porcikája, és lázas beteg lett. Úgy hevert ott a kalyibában a tűz előtt, akár egy darab partra vetett fa egész nap és egész éjszaka. A következő reggelen még mindig dermedtek voltak a tagjai, de már kezdett gyógyulni. Újra magára öltötte sótól megkérgesedett ruháját, mivel nem volt elegendő víz, hogy kimossa, aztán kibotorkált az ólmos színű, szeles reggelbe, hogy körülnézzen, az árny fondorlata ugyan hová vetette.
A sziklás homokpad legszélesebb szakasza úgy egy mérföld lehetett, a hossza meg annál valamicskét több, s körös-körül zátonyok meg szirtek szegélyezték. Rajta se fa, se bokor nem nőtt, egyedül csak a hajladozó tengeri fű. A kalyiba egy dűnék közti hajlatban állt, ott éldegélt árván a tenger rideg, mérhetetlen magányában az öregember meg asszonya. A kunyhó uszadékfa pallókból és gallyakból volt építve, vagyis inkább összetákolva. A víz egy részben sós, részben édesvizű forrásból csörgedezett a viskó megett; az ételük hal volt, meg kagyló, szárított vagy friss, meg hólyagmoszat. A rongyos prémek a kunyhóban meg a csonttűkből és horgokból álló silány szerszámaik és a horgászzsinórnak meg a tűzcsiholáshoz használt inak nem kecskéktől származtak, ahogy Kóbor először gondolta, hanem foltos fókáktól; valóban, olyasfajta sziget volt, ahová a fókák kicsinyeiket járnak felnevelni nyaranta. De más nem is igen látogatott e helyre. Az öregek nem azért féltek Kóbortól, mert szellemnek hitték, vagy mert varázsló volt, hanem mert ember volt. Elfeledték, hogy rajtuk kívül mások is éltek a világon.
A vénember konok félelme nem akart enyhülni. Amikor úgy vélte, hogy Kóbor annyira közel ment hozzá, hogy akár meg is érinthette volna, rögvest odébb bicegett, s loboncos, piszkos ősz bozontja alól összevont szemöldökkel méregette Kóbort. Eleinte az öregasszony is nyöszörögve bújt a rongyai közé, ha Kóbor csupán megmoccant, ám miközben lázasan fekve a sötét kunyhóban el-elszunnyadt, észrevette, hogy az anyóka felguggolt, és különös, tompa, sóvár tekintettel bámulta, majd kisvártatva ivóvizet hozott neki. Ám amint Kóbor felült, hogy elvegye tőle, úgy megrémült, hogy elejtette a kagylóhéjat, a víz kidőlt, ő pedig zokogva a szemét dörgölte hosszú, szürkésfehér hajával.
Később mégis figyelemmel kísérte Kóbort, ahogy a parton munkálkodott, új csónakot igyekezvén össze-eszkábálni a régi megmaradt deszkáiból meg uszadék-fából, amit a víz a partra mosott; szerszámnak csak az öreg durva kőbaltáját használta s hozzá megkötő varázslatot. Nem is csónakfoltozás volt ez, még csak nem is csónaképítés, hiszen nem volt hozzá alkalmas fája elég, s amire szüksége volt, azt puszta varázserővel pótolta. Az anyó figyelmét mégsem csodás ténykedése, hanem maga Kóbor kötötte le, őt fürkészte szüntelen ugyanazzal a mohó tekintettel. Kis idő múltán elment valahová, de hamarosan visszatért, kezében ajándékkaclass="underline" egy marékra való éti kagylót gyűjtött a parti kavicsok között. Kóbor elfogyasztotta, ahogy a néne átnyújtotta, úgy vizesen és nyersen, és meg is köszönte. Ettől az anyóka látszólag felbátorodott, és kihozott a kalyibából valami rongyba tekert batyut. Félénken, egyre Kóbor arcát lesve, kibontotta, és eléje tartotta, hogy megnézze.
A batyu sófoltos, megsárgult, apró gyöngyöktől merev selyembrokát ruhácskát tartalmazott. Kóbor felismerte a gyöngyök alkotta mintát a csöpp réklin: a Kargád Birodalom Istenfivéreit jelölő két nyilat, fölöttük a királyi koronával.
A ráncos, szurtos, fókabőrből hevenyészett göncöt viselő öregasszony rábökött a selyemruhácskára, és elmosolyodott kedvesen, ártatlanul, akár egy csecsemő. Valahonnan a szoknyája rejtekéből előhúzott egy apró tárgyat, amit megmutatott Kóbornak. Sötét színű fémdarabka volt, talán egy ékszer töredéke, egy gyűrűnek a fele. Kóbor megnézte, de az asszony addig nem nyugodott, míg el nem fogadta tőle. Akkor bólintott, és elmosolyodott megint; ajándékba adta Kóbornak. A réklit azonban gondosan visszatekerte pecsétes, rongyos takarójába, és visszacsoszogott, hogy a drága holmit elrejtse a kalyibában.