Kóbor majd ugyanolyan gonddal csúsztatta a fél gyűrűt inge zsebébe, s szíve csordultig telt sajnálkozással. Gyanította már, hogy az öregek valamelyik kargád uralkodócsalád sarjai lehettek: egy zsarnok vagy trónbitorló, ki félt királyi vért ontani, száműzte őket e Karego-Áttól távol eső ismeretlen szigetre, életre vagy halálra ítélve őket. Az egyik nyolc-tízéves fiúcska lehetett, a másik dundi csecsemő, selyembe-bársonyba öltöztetett pöttöm hercegnő; életben maradtak negyven-ötven éven át egymagukban az óceán eme zátonyán, a Számkivetettség hercege s hercegkisasszonya.
Az igazságot Kóbor azonban csak évek múlva tudta meg, amikor Vandór-Akbé gyűrűje után kutatva a sors a kargok földjére vetette, az Atuáni Sírokhoz.
A szigeten töltött harmadik éjszakája után Kóbor békés, sápadt fényű hajnalra ébredt. Aznap volt a napforduló, az év legkurtább napja. A fából és mágiából, hulladékból és bűvös igékből álló apró csónak elkészült. Megpróbálta megértetni az öregekkel, hogy szíves örömest elvinné őket bármerre, Gontra, Láposra vagy a Kősziklák szigetére, vagy kitenné őket még Karego-Át valamelyik elhagyatott partvonalán is, ha azt kérnék, pedig neki, szigetviláginak, nem volt tanácsos karg vizekre merészkednie. Ám azok nem voltak hajlandók kopár szigetüktől megválni. Az anyóka lehet, hogy nem is akarta érteni, mit csöndes szóval, mutogatással igyekezett a tudtára adni; a vénember felfogta ugyan, de nemet intett. Ami emléket csak őrzött más vidékekről és emberekről, az mind véres, óriásokkal és sikolyokkal teli gyermeki rémálom maradt. Kóbor jól látta az arcán, ahogy egyre csak a fejét ingatta.
Kóbor tehát aznap reggel megtöltött egy fókabőr tömlőt forrásvízzel, s minthogy nem tudott köszönetet mondani az öregeknek, amiért befogadták, és néki enni adtak, s az öregasszonyt sem tudta illően megajándékozni, ezért olyasmit tett, amire megvolt a módja: varázst bocsátott a sós vizű, kiszámíthatatlan forrásra. Oly édes és tiszta víz kezdett erre a homokból buzogni, mint akármelyik gonti hegyi patak, s el sem apadt soha. E forrásnak köszönhető, hogy e dűnék és sziklák alkotta hely szerepel a térképeken, s van neve: a tengerészek úgy hívják, Forrásvíz-sziget. A viskónak azonban nyoma sincs már, a hosszú évek téli viharai minden jelét eltörölték annak, hogy itt valaha két ember tengette életét, s halt meg magányosan.
Az öregek a kalyibában maradtak, mintha nézni se bírták volna, amikor a csónak kifutott a sziget homokos déli végéről a vízre. Hagyta Kóbor, hadd kapjon bele az egyenletes északi szél varázslatból szőtt vitorlájába, és sebes siklásba lendülve nekivágott a hullámoknak.
Nem mindennapi hajtóvadászatra adta a fejét Kóbor, amikor pedig tudván tudta, hogy ő most olyan vadász, akinek sejtelme sincs róla, mi az, amit üldöz, és arról sem, Óceánföld melyik csücskébe rejtőzött. Találomra, megérzésre s a szerencsére támaszkodva kellett az árnyat hajszolnia, miközben az meg őt hajszolta. Mindkettő vakon tapogatózott a másik után: Kóbor éppolyan elveszettnek érezte magát a testetlen árnyak között, mint az árny a napvilágon, a szilárd dolgok között. Egyvalamiben azonban Kóbor bizonyos volt: hogy ezúttal ő tényleg vadász, nem pedig űzött vad. Hiszen egész idő alatt ki volt szolgáltatva az árnynak, ami miatt zátonyra futott, miközben a fövenyen feküdt félholtan, vagy amikor a dűnék közt bolyongott a viharban, de az mégsem ragadta meg az alkalmat. Ravaszul rászedte, aztán nyomban el is illant, nem lévén bátorsága vele szembenézni. Kóbor belátta, hogy Oromonnak igaza volt: az árny addig nem lesz képes elrabolni tőle a hatalmát, amíg Kóbor vele szembeszáll. Ezért hát kergetnie kell, a sarkában lenni, még ha ezeken a roppant tengereken át nehéz volt is kihűlő nyomát követni, s Kóbort semmi más nem segítette ebben, mint a szerencse és a dél felé fújó tengeri szél, no meg az a halvány remény és sejtelem, hogy a déli vagy a keleti irány a helyes.
Az éj leszállta előtt messze bal kéz felől Kóbor észrevette egy nagy sziget, alighanem Karego-Át hosszú, halovány partvonalát. Pontosan e fehér bőrű barbárok tengeri ösvényeire tévedt. Erősen figyelt, nehogy összeakadjon valami karg csatahajóval vagy gályával; a lenyugvó nap vörös fényében emlékezetében fölmerült az a gyermekkori tízégeri reggel, a sisakforgós harcosok, a tűz, a ködből szőtt lepel. S hogy e napot felidézte, azt is megértette nyomban, amitől a szívére szorongás telepedett, hogy az árny a saját fegyverét fordította őellene, beburkolva őt e köddel, amit mintha Kóbor múltjából varázsolt volna elő, hogy veszélybe sodorja, a halálba kergesse.
Kóbor tartotta a délkeleti irányt, s a szárazföld hamarosan eltűnt a szeme elől, ahogy a világ keleti felére éjszaka ereszkedett. A hullámvölgyeket mind, mind sötétség töltötte ki, míg a taréjokon alkonyi rőt fény tükröződött. Kóbor elénekelte a Téli Dalt meg az Ifjú király tetteiből más efféle énekeket, ami épp az eszébe jutott, hiszen a napforduló ünnepe volt. Hangja tisztán csengett, de a tenger mérhetetlen csöndje egészen elnyelte. Hamarosan beköszöntött a sötétség, s felragyogtak a téli csillagok.
Az év eme leghosszabb éjszakáján Kóbor végig ébren volt, nézegette, mint gördülnek el a feje felett a bal felől kelő csillagok, hogy alámerüljenek a fekete vízbe amott a jobb oldalon, s eközben a téli szél lankadatlanul hajtotta a csónakot dél felé a láthatatlan hullámokon. Épp csak elszunyókált hébe-hóba, ijedten fel-felriadva. Ez a kis vitorlás igazából nem is volt csónak, javarészt inkább bűbáj meg varázslat, a többi pedig vacak deszka és uszadékfa, ami — ha az összefogó és a megkötő varázslatokat elernyedni hagyta volna — egykettőre szétesett, szertefoszlott volna, s mint vízen hányódó roncs sodródott volna tova. Erre a sorsra jutott volna előbb-utóbb a mágiából és levegőből szőtt vitorla is, ha az álom Kóbort elnyomta volna, fuvallattá vált volna az is a szél ereje előtt meghajolva.
Az igézet, mit Kóbor kibocsátott, erős volt, és tartós, ám ha az, amire bocsátotta, aprócska volt, percenként újra kellett ébreszteni a fenntartó energiát, ezért aztán nem alhatott azon az éjszakán. Sólyomként vagy delfinként könnyebben, gyorsabban haladhatott volna, de Oromonnak szót fogadva nem öltött más alakot; megtanulta már értékelni Oromon tanácsait. Vitorlázott hát tovább dél felé a nyugatnak tartó csillagok alatt a lomhán vánszorgó, hosszú éjszakában, míg fel nem ragyogott a tenger fölött az új esztendő első napsugara.
Napkelte után nem sokkal szárazföldre lett figyelmes maga előtt, de nem nagyon közeledett feléje. Virradatkor elült a tengeri szél. Némi enyhe varázsszelet gerjesztett hát, hogy ama földhöz közelebb vigye. Látására újra félelem költözött a szívébe, dermesztő rémület, amitől heves vágyat érzett, hogy megforduljon, meneküljön. Mégis úgy hajszolta ezt a félelmet, akárcsak egy vadász a medve széles, vaskos, karmos talpának a nyomát, tudván, hogy az állat a sűrűből bármelyik pillanatban reá törhet. Igen közel volt immár. Érezte.
Különös kinézetű föld emelkedett ki a tengerből előtte. Ami messziről egyetlen merőleges sziklafalnak látszott, számos hosszú, meredek hegylánccá töredezett, különálló szigetekké talán, melyek között szűk szorosok húzódtak, meg csatornák. Kóbor sok-sok szárazföldi és tengeri térképet látott a kútfői névtanító mesternél a Toronyban, de azok többnyire a Szigetvilágot mutatták, és a belső tengereket. Most a Keleti-peremvidéken tartózkodott, sejtelme sem volt hát, miféle sziget előtt áll. Bár nem is igen törődött vele. Az előtte járó rémület foglalta le minden gondolatát, a rémség, amely ott lapul rejtőzködve, őrá várva a sziget lankái és erdőségei között, amerre pedig csónakját kormányozta.