A sötét erdők koronázta szirtfalak fenyegetően tornyosultak Kóbor fölébe, s amikor a varázsszél beterelte őt két hatalmas hegyfok között egy keskeny, alig kétgályányi széles tengerszorosba, mely mélyen bevitt a sziget belsejébe, a parti sziklákon megtörő hullámok tajtékot fröccsentettek a vitorlájába. A tenger nyugtalanul hánykolódott, beszorítva a meredek partfalak közé. Kikötni sehol sem lehetett, a sziklák ugyanis meredeken szakadtak bele a vízbe, mit a magas szirtfalak vetette hideg árnyék festett feketére. Szellő se rezzent, s nagy-nagy csönd vette körül.
Az árny kétszer is rászedte már: először elcsalta a rosszáni mocsarakra, másodszor a ködben futtatta zátonyra. Vajon harmadszor is kelepcét állít neki? Azt sem tudta, ő vezette-e idáig az árnyat, vagy az csalta-e ide őt, csapdába. Csak páni félelmet érzett, meg bizonyosságot, hogy folytatnia kell az utat, tennie, mit elhatározott: elpusztítani a gonoszt és kikutatni rettegésének forrását. Igen óvatosan kormányozott, előtte, mögötte, föl-le fürkészve a sziklákat minden irányban. Az új nap fényességét maga mögött hagyta a nyílt tengeren. Idebent mindenhol sötétség honolt. A két hegyfok a bejáratnál távoli, ragyogó kapunak tűnt, amikor hátrapillantott. A szirtek egyre magasabbra és magasabbra törtek, ahogy a hegy lába felé közeledett Kóbor, s a szoros is mindjobban elkeskenyedett. Szemét előreszegezte a sötét hasadékba, majd jobbra is, balra is az üregekkel s egymásra torlódó sziklákkal teli, morénás partoldalakat kémlelte, hol fák kapaszkodtak gyökereikkel félig a levegőben. Semmi sem mozdult. Akkor azonban megérkezett a szurdok legvégébe, egy óriási, göröngyös és kopár sziklafal tövébe, amit a csermellyé szűkült tenger utolsó hullámai nyaldostak megszelídülve. Az ott összegyűlt legördült kőtömbök, korhadó fatörzsek és göcsörtös gyökerek miatt alig volt már hely kormányozni. Csapdába került, a néma hegyek sötét katlanába. Semmi sem mozdult, sem előtte, sem fölötte. Halálos csönd vette körül. Út nem vezetett tovább.
Varázsigékkel meg egy hevenyészve összetákolt evezővel megfordította a csónakot, óvatosan, nehogy beleütközzön a víz alatti sziklákba, vagy belegabalyodjon a kinyúló gyökerekbe s gallyakba. Épp nekikészült, hogy feltámassza a visszafelé vivő szelet, amikor a szó hirtelen az ajkára fagyott, s dermesztő rémület járta át. Hátratekintett. Mögötte a csónakban ott állt az árny.
Ha csak egy pillanatot késik, elvész; de mint a villám, rávetette magát az árnyra, mely ott imbolygott, vibrált tőle karnyújtásnyira. Itt semmilyen varázslat nem segített, csakis a hús-vér, létező önmaga a nem létezővel szemben. Kóbor szó nélkül támadott, mire csónakja billegni, himbálódzni kezdett a hirtelen mozdulattól és ugrástól. Fájdalom hasított a karjába. és a mellkasába, hogy elállt a lélegzete, jéggé dermedt, és elveszítette a szeme világát. Az árnyat markoló kezében azonban semmi más nem volt, csak levegő és sötétség.
Előrebukva megkapaszkodott az árbocban, mire vakító fény vágott a szemébe. Látta, hogy az árny eltávolodik tőle, összezsugorodik, majd meg egy pillanatra fölébe tornyosult, a vitorlánál is magasabbra. Aztán, mint a szélben szertefoszló fekete füst, távolodni, menekülni kezdett az eltorzult alak a víz felett, a sziklák közt csillogó kapu felé.
Kóbor térdre rogyott. A kis varázsigékből toldozott-foldozott csónak megint megbillent, aztán elnyugodva ringatózni, majd sodródni kezdett a fodrozódó hullámokon. Kóbor kábultan, öntudatlanul lekuporodott, levegő után kapkodva, míg a keze alatt feltörő hideg víz arra nem figyelmeztette, hogy ideje a csónakkal törődnie, mert az azt összetartó varázskapcsok gyöngülnek. Feltápászkodott az árbocul szolgáló botjába fogódzkodva, s amennyire tellett tőle, újra megerősítette a megkötő varázserőket. Fázott s kimerült volt; kezében, karjában kínzó fájdalmat érzett, s minden ereje elhagyta. Azt kívánta, bár lefekhetne ebben a sötét, hegyektől körülvett katlanban, s aludni vágyott, aludni a nyugtalan, hánykolódó hullámokon.
Nem tudta megállapítani, honnan ez a roppant kimerültség: a menekülő árny babonázta volna meg, vagy annak az átható, jeges érintésétől lenne, vagy pusztán az éhség, az álmosság meg a nagy erőkifejtés következménye? Küzdött ellene és erőt vett magán, vitorlájába enyhe varázsszelet gerjesztett, majd megindult a sötét vízi ösvényen a kísértet nyomában.
Elmúlt minden rettegés, elmúlt minden diadal. A hajszának nem volt értelme tovább. Kóbor sem vadász, sem űzött vad nem volt már. Harmadszorra találkoztak, érintették egymást. Kóbor minden indulatát, akaratát az árny ellen fordította, hogy létező kezébe kaparintsa. Nem bírta elfogni, de láncot, eltéphetetlen köteléket kovácsolt kettejük közé. Nem kellett már üldöznie, a nyomát követnie, nem segített rajta már az sem, hogy elszelelt. Egyikőjük sem menekülhetett. Ha itt lesz az ideje az utolsó nagy találkozásnak, megtalálják egymást és a helyet.
Addig azonban sehol és soha nem lesz Kóbornak nyugta, nem pihenhet sem éjjel, sem nappal, sem földön, sem tengeren. Most már tudta, megtudta a keserű igazságot, hogy a dolga eddig sem az lett volna, hogy meg nem történtté tegye, ami már megesett, hanem hogy véghezvigye, amibe belekezdett.
A két fekete szikla között kisiklott a tenger vizére, a ragyogó reggeli napsütésbe s az egyenletes északi szélbe.
A fókabőr tömlőt meghúzva Kóbor kiitta a maradék vizet, aztán körülvitorlázta a legnyugatabbi hegyfokot, míg oda nem ért egy szoroshoz, mely a szirt meg egy attól nyugatra fekvő másik sziget közt feltárult. Akkor ráismert a helyre, eszébe jutottak a Keleti-peremvidék tengeri térképei: a Kezek nevű magányos szigetpárhoz érkezett el, melyek sziklaujjaikkal északra, Kargád-föld felé mutattak. Kóbor behúzódott a szorosba, s minthogy északról viharfellegek borították be a délutáni eget, kikötött a nyugatabbra eső sziget déli partján. Ott megpillantott egy aprócska falut az öböl felett, honnan patak csörgedezett lefelé a tengerbe, s azt sem bánta, milyen fogadtatásban lesz része, csak vizet kaphasson, s tűz mellé húzódva alhasson végre.
A falut egyszerű, félénk nép lakta, kik bizalmatlanul s félelemmel vegyes tisztelettel méregették az idegent meg a varázslóbotját, de mint a tengerről egyedül érkezett s a vihar elől betért vándort, illően fogadták. Adtak neki bőven húst meg innivalót, megajándékozták tűzhelyük melegével és az ismerős archik nyelven hangzó emberi szó meghittségével, végül pedig — ennél jobbat nem is tehettek volna vele — kapott forró vizet, amivel lemoshatta magáról a tenger sóját és hidegét, no meg ágyat, hol nyugovóra térhetett.
KILENCEDIK FEJEZET
Harish
Három napot töltött Kóbor a Kezek nyugati szigetén a faluban, közben erőre kapott, és kerített magának egy csónakot is — nem varázsigékből és uszadékfából valót, hanem gondosan szegeit és duggatott erős facsónakot —, amelynek vaskos árboca és saját vitorlája volt, s amelyet könnyűszerrel irányíthatott, vagy amelyen akár el is alhatott.
Mint az északi és a peremvidéki csónakok zöme, ez is zsindelypalánkolással épült, jól egymásra szorított átlapoló lemezek borították, hogy bírja a nyílt tengeri viszontagságokat; minden porcikája erős volt, és derekas munkával készült. Kóbor alaposan átitatta minden palánkját bűvös ráolvasással, mert sejtette, hogy nagy út áll még előtte. A vitorlás két vagy három emberre volt méretezve, s volt gazdája, egy öregember elmondta, hogy ő meg a fivérei megjárták vele a nyílt tengert, átvészeltek benne tomboló viharokat, s a csónak vitézül helytállt.