Az öreg — nem úgy, mint a ravasz gonti halász — neki akarta adni Kóbornak a csónakját, úgy félte és csodálta a varázstudományát. Kóbor azonban varázslóhoz méltó fizetséget adott cserébe: eltávolította a szeméről a hályogot, amitől már félig-meddig vak volt. Az aggastyán örvendezve szólt:
— Mi Fövenyfutónak hívtuk e csónakot, de te nevezd inkább Messzilátónak. Fess az orrára két szemet, azokon át tekint majd ki hálám a vak deszkán, hogy óvjon téged víz alatti szirtektől és zátonyoktól. Hisz én már el is feledtem, mily sok fényesség van a világban, amíg tőled vissza nem kaptam.
Kóbor, ereje visszatérvén, egyebet is tevékenykedett azon idő alatt, amit a sziget meredek lejtőit borító erdőség tövében, az ott megbúvó faluban eltöltött. Ezek a falusiak hasonlítottak a gonti Északi-völgy lakóira, de még azoknál is nyomorultabbak voltak. Köztük otthon érezte magát, inkább, mint a gazdagok kastélyaiban; kérdezés nélkül is tudta, szükséget miben látnak. Gyógyító és oltalmazó igézést bocsátott a beteg vagy csenevész apróságokra; varázsigéket olvasott a falusiak ösztövér kecske- és birkanyájaira, hogy sokasodjanak; az orsókra, szövőszékekre, evezőkre meg kő- és bronzszerszámokra, amiket elébe hoztak, rákarcolta a Védelmező Kéz rúnajelét, hogy a dolgukat jól végezzék; a kunyhók gerincszelemenjébe pedig belevéste a Sirályfiók rúnáját, amely megvédi a házat s a háznépet tűztől, vihartól és elmebajtól.
Amikor a Messzilátó már útra készen, vízzel és szárított hallal alaposan megpakolva állt, Kóbor még egy napra a faluban maradt, hogy megtanítsa ifjú dalnokukat a Mórred tetteire és az Enyhelyi balladára. Ritkán kötött ki szigetvilági hajó a Kezek szigetein. Az egy évszázada keletkezett énekek újdonságszámba mentek e falusiak körében, és sóvárogtak a hősi históriák után. Ha nem állt volna Kóbor oly súlyos próbatétel előtt, szívesen ott maradt volna akár egy hétig, egy hónapig is, hogy elénekeljen mindent, amit csak tudott, hadd ismerjék meg e félreeső szigeten is a nevezetes dallamokat. Csakhogy nem cselekedhetett szabadon, ezért másnap vitorlát bontott, és nekivágott egyenesen a Peremvidék roppant déli vizeinek. Az árny ugyanis arrafelé tartott. Még a varázserejét sem kellett latba vetnie, hogy ezt megtudja: tudta magától is, oly bizonyossággal, mintha vékony fonallal lettek volna egymáshoz kötve mérföldeken, szárazföldeken, tengereken át. Magabiztosan, sietség nélkül és fásultan haladt hát a neki kijelölt úton előre, a dél felé hajtó téli széllel a hátában.
Egy napon s egy éjszakán át vitorlázott a kihalt tengeren, majd a második napon egy aprócska szigethez érkezett, amit úgy hívtak, hogy Szipor. A csöpp kikötőben összesereglett emberek gyanakodva nézegették Kóbort, s hamarosan odasietett a falusi varázsló is. Szigorúan végigmérte, aztán meghajolt, s fontoskodó, de egyben mézesmázos hangon így szólt:
— Varázsló uram! Tisztelj meg minket azzal, hogy elfogadod, mit néked nyújtani tudunk — ételt-italt, kanavászt, kötelet, amit csak akarsz —, a lányom rögvest idehoz neked egy pár frissen sült csirkét is, ha kéred, de — már megbocsásd vakmerőségemet — azt javallom, amilyen hamar csak lehet, s néked is megfelel, hagyd el e szigetet, menj tovább utadon. Megriasztotta valami itt a népet. Nemrég ugyanis, tegnapelőtt, láttak egy embert átkelni északról délnek szerény szigetünkön, de sem azt a csónakot nem látták, amivel érkezett, sem azt, amivel távozott, ráadásul olybá tűnt, mintha nem vetett volna árnyékot. Akik látták, azt mondják, hasonlított valamelyest terád.
Ennek hallatán Kóbor fejet hajtott, megfordult, visszament a szipori dokkokhoz, és kifutott a tengerre, hátra se tekintve. Nem volt értelme megrémíteni a sziget lakóit, sem a varázslójukkal összetűzésbe kerülni. Inkább kint tölti az éjszakát ismét a tengeren, legalább átgondolja a hallottakat, melyek komoly fejtörést okoztak.
Eltelt a nap, el az éjszaka is, hideg eső surrogása töltötte be a sötétséget meg a hajnali derengést is. Enyhe északi szél terelte még most is maga előtt a Messzilátót. Déltől elállt az eső, eloszlott a pára, s hébe-hóba a nap is kisütött; aztán a nap vége felé Kóbor meglátott, épp menetirányban, egy hatalmas szigetet, melynek alacsony, kéklő hegyeire rávetődött néha egy-egy kósza téli napsugár. A tűzhelyekből felszálló füst kéken kanyargott ide-oda a hegyek közt megbúvó városkák palatetős házai felett, mely igen kedves látványt nyújtott az óriási tenger egyhangúsága mellett.
Kóbor egy halászcsónakraj nyomában besiklott a kikötőbe, aztán a téli este aranyló fényében felsétálva a városkába rábukkant egy Gekkógyík nevű fogadóra, hol a tűz fénye, sör meg sült bárányborda mellett felengedett teste-lelke zsibbadtsága. Az asztaloknál ült még néhány magafajta utazó, keleti-peremvidéki kereskedő, de a többség a város polgára volt, betérvén egy kis jóféle sörre, hírekre, csevegésre. Nem hasonlítottak a Kezek szigetének egyszerű, félszeg halásznépéhez, igazi városiak voltak, éberek és megfontoltak. Kóborban természetesen azonnal felismerték a varázslót, aminek azonban semmi jelét nem adták, kivéve a fogadós, aki beszéd közben megemlítette (s beszédes ember volt, annyi igaz), hogy e város, Izmér, a sziget más városaival egyetemben felbecsülhetetlen értékű kincset mondhat a magáénak: egy kiváló, a Kútfői Iskolában tanult varázslót, akinek maga a főmágus adományozott varázslóbotot, s aki — bár pillanatnyilag nem tartózkodik a városban — családi udvarházában épp itt, Izméren lakozik, mely okból kifolyólag a városnak nincs szüksége a Magas Tudományok még egy tudorára.
— Ahogy a szólás mondja: Két bot egy házban hamar összecsap, nem igaz, uram? — kérdezte a fogadós széles mosollyal, vidáman.
Ekként jutott hát Kóbor tudomására, hogy ő mint utazgató varázsló, ki bűbájos mesterségével keresi a kenyerét, itten nemkívánatos személy. A sziporiak kereken megmondták, az izmériek is, csak udvariasabban, hogy kívül tágasabb, s Kóbor elcsodálkozott, hol az a híres keleti-peremvidéki szívélyesség. E sziget Harish volt, hol a barátja, Bükköny született. Egyáltalán nem tűnt oly vendégszerető helynek, amilyennek Bükköny lefestette.
Azt mindenesetre megállapította, hogy a körülötte ülők arca elég barátságos volt. Viselkedésük oka mindössze az volt, hogy megérezték a mögötte lappangó titkot: hogy elszakadt, elszigetelődött tőlük, hogy a végzet kardja leng a feje fölött, s a nyomában valami sötét és gonosz jár. A meleg szobán átsüvöltő jeges fuvallathoz volt hasonlatos, vagy fekete madárhoz, mit idegen vidékekről a vihar szele hajszolt idáig. Mihamarább továbbáll, magával hurcolva balsorsát, e népnek annál jobb.
— Keresek valamit — mondta a fogadósnak. — Csak egy-két éjszakára maradok. — A hangja fagyosan csengett. A fogadós nem válaszolt rögvest, de egy pillantást vetve a sarokba állított hosszú tiszafa botra, telitöltötte Kóbor kupáját barna sörrel, míg a hab ki nem csordult belőle.
Kóbor tudta, hogy csak ezt az éjszakát lenne szabad Izméren töltenie. Sem itt, sem máshol nem lehet szívesen látott vendég. Mennie kell, amerre neki elrendeltetett. De torkig volt már az üres, rideg tengerrel meg a süket, néma csönddel. Úgy döntött, egy napot még Izméren tölt, aztán másnap majd továbbmegy. Reggel későn kelt; szitáló hóesésre ébredt, aztán a keskeny mellékutcákban, sikátorokban bóklászva nézegette a város szorgoskodó lakóit. Figyelte a hóvárat meg hóembert építő, prémes klepetusba bugyolált gyerkőcöket; hallgatta a kitárt kapukból az utcán keresztül pletykálkodó szomszédokat, s bekukucskált a bronzkovács műhelyébe, hol egy vörös képű legényke izzadva rángatta a hosszú fújtatószárakat az olvasztókemence mellett. A rövid nappal vége felé közeledvén halvány rőtarany fény áradt ki az ablakokon, melyeken át Kóbor szövőszék mellett ülő asszonyokat látott egy pillanatra a gyermekükhöz vagy férjurukhoz fordulni, mosollyal vagy kedves szóval, az otthon békés melegében. Kóbor mindezt kívülről, messziről, magányosan szemlélte, s igen nehéz lett a szíve, bár magának sem vallotta be, mily szomorúság töltötte el. Amikor beesteledett, még mindig az utcán csatangolt, nem akaródzott a fogadóba visszamennie. Akkor megütötte a fülét egy férfiú meg egy leányka pajkos beszélgetése, kik elsétáltak mellette a város főterének irányában. Egyszer csak Kóbor megtorpant, és utánuk fordult: felismerte az embert, a hangjáról.