Követte, majd beérte a párt, s melléjük lépett a késő esti szürkületben, melyet csak távoli lámpások csillogása tört meg. A leányka hátrahőkölt, de az ember Kóborra meredt, majd maga elé tartotta a botját, mint valami korlátot, hogy távol tartsa a veszedelmet vagy a gonoszt. Ezt Kóbor már nem bírta elviselni. Megremegett a hangja, amikor kinyögte:
— Azt hittem, rám ismersz, Bükköny.
Bükköny még akkor is tétovázott kissé.
— Hogyne ismernélek meg! — mondta leeresztve a botját, majd megragadta Kóbor kezét, s átkarolta a vállát. — Megismerlek hát! Isten hozott, barátom, isten hozott! Mily hitvány fogadtatásban részesítettelek! Mint egy hátulról felbukkanó kísértetet… Pedig hogy vártam a jöttödet! Már kerestelek…
— Te vagy hát az a varázsló, kire oly büszkék az izmériek? Szerettem volna tudni…
— Ó, igen, én vagyok a varázslójuk; de hallgasd meg, cimbora, miért nem ismertelek fel. Talán túl buzgón kerestelek. Három nappal ezelőtt… Itt voltál már Harishon három nappal ezelőtt?
— Tegnap érkeztem.
— Három nappal ezelőtt fent a hegyek közt egy faluban, Quorban láttalak az utcán. Azaz egy jelenést a te külsődben, a hasonmásodat, de lehet, hogy csak valakit, aki úgy nézett ki, mint te. Előttem ment, kifelé a városból, és el is kanyarodott, ahogy láttam. Utánakiáltottam, de nem válaszolt; utánasiettem, de senkit sem találtam, nyomokat se; persze a föld fagyott volt. Furcsállottam nagyon, most meg, ahogy elém toppantál az árnyékból, azt hittem, megint képzelődöm. Ne haragudj, Kóbor. — Halkan ejtette ki Kóbor igazi nevét, nehogy a kissé odébb ácsorgó leányka meghallja.
Kóbor is csöndesen mondta ki barátja igazi nevét, amikor válaszolt:
— Semmi baj, Esztariol. Nohát, én vagyok, és örömmel látlak viszont…
Bükköny valamivel talán többet, mint egyszerű örömöt hallott Kóbor hangjából kicsengeni. Barátját még most is átkarolva megszólalt, Igazi Nyelven:
— Veszedelemben és a sötétségből érkeztél, Kóbor, jöttöd mégis nagy boldogság nekem. — Aztán archikul folytatta, peremvidéki tájszólásban: — Menjünk, hazajössz velünk. Ideje már hazatérnünk ebből a sötétből!… Ez meg itt a kishúgom, a legfiatalabb testvérem. Amint látod, csinosabb, mint én, de nem olyan nagyeszű, mint én. Árnika a neve. Árnika, ő Karvaly, kiváló férfiú és a barátom.
— Varázsló uram — üdvözölte Kóbort a lány, és méltóságteljesen fejet hajtott, tisztelete jeléül eltakarva a szemét, ahogy a keleti-peremvidéki asszonyok szokták; a tekintete különben tiszta volt, szégyenlős és kíváncsi. Úgy tizennégy esztendős lehetett, sötét bőrű, akár a bátyja, de igen vékony és karcsú. A ruhája ujjába pedig egy a tenyerénél nem hosszabb, szárnyas és karmos sárkány kapaszkodott.
Nekivágtak hát együtt a homályba vesző utcának, s Kóbor menet közben megjegyezte:
— Gonton azt tartják, hogy a gonti asszonyok igen bátrak, de olyan hajadont még soha életemben nem láttam, aki karperec gyanánt sárkányt hordott a csuklóján. Erre Árnika felkacagott, és bátran így válaszolt:
— Hisz ez csak egy gekkógyík! Nálatok nincs gekkógyík Gonton? — Akkor egy pillanatra elszégyellte magát, és elfödte a szemét.
— Nincs — felelte Kóbor. — És sárkányok sincsenek. Nem sárkány ez a jószág?
— De, csak aprócska, és tölgyfákon él, darazsat, hernyót meg verébtojást eszik. Ennél nagyobbra nem is nő. Ó, uram, a bátyám gyakran mesélt nekem a te kedvenc szelídített állatkádról, a pomatról. Megvan még?
— Nem. Már nincs.
Bükköny feléje fordult, mintha kérdezni akart volna, de nem mondta ki, csak jóval később, amikor kettesben üldögéltek Bükköny házának kőből épült kemencéje előtt.
Noha Bükköny volt az egész Harish sziget fővarázslója, mégis Izmérben volt az otthona, e kisvárosban, hol született, s ahol a legfiatalabb öccsével és húgával élt. Atyja módos kereskedő volt, a tengereket járta egykor, s tágas, erős gerendákból épült házuk tele volt meghittségét sugárzó finom holmivaclass="underline" cserépedényekkel, drága szőttesekkel és bronzból meg rézből készült tálakkal, üstökkel a faragott polcokon és komódokon. A nagyszoba egyik sarkában jókora taóniai hárfa állt, a másikban meg Árnika szövőszéke, melynek hosszú állványa csontberakással volt díszítve. Odahaza Bükköny — mesterkéletlen és békés viselkedése ellenére — a ház ura volt, s egyben a nagy hatalmú varázsló. Volt néhány öreg cselédjük is, kik szépen boldogultak a háztartással, meg ott volt Bükköny öccse, egy igen jókedvű fickó, no és Árnika, aki olyan fürge és néma volt, akár egy halacska. Árnika felszolgálta a két barátnak a vacsorát, velük is étkezett, figyelte a beszélgetésüket, aztán pedig kisurrant a maga lakrészébe. Egész otthonuk biztos alapokon nyugodott, békés volt, és biztonságérzetet adó; Kóbor pedig ahogy körbepillantott a tűz fényével megvilágított szobában, megjegyezte:
— Íme az emberhez méltó élet — és felsóhajtott.
— Hát, ez csak az egyik kívánatos módja — felelte Bükköny. — Vannak más módok is. No, cimbora, sorold el akkor nekem, mi jó vagy rossz történt veled azóta, hogy utoljára beszélgettünk, két esztendővel ezelőtt. És áruld el, miféle út ez, amire vállalkoztál, mert látom én jól, hogy ezúttal nem akarsz hosszú időt eltölteni a házunkban.
Kóbor elbeszélt mindent, s miután befejezte, Bükköny még hosszan eltöprengett. Majd megszólalt:
— Veled megyek, Kóbor.
— Nem.
— De igen.
— Nem, Esztariol. Ne ártsd magad ebbe a dologba, nem a te kereszted ez. Egyedül léptem a gonosz ösvényére, egyedül is járom végig, nem akarom, hogy más is szenvedjen tőle. A legkevésbé te, Esztariol, aki már a kezdet kezdetén megkíséreltél eltántorítani a bűn útjáról…
— Szellemeden mindenkor a büszkeséged volt az úr — jegyezte meg barátja mosolyogva, mintha csak jelentéktelen apróságról társalogtak volna.
— Gondold meg, ha ez a hajsza, amely kétségtelenül a te ügyed, kudarcba fullad, nem lenne életbe vágóan fontos, hogy valaki figyelmeztesse a Szigetvilágot? Hisz az árny akkor szörnyűséges hatalommá válik. Ám ha legyőzöd a rémet, nem lenne-e üdvös egy szemtanú, ki elbeszélné a históriát a Szigetvilágon, hadd tudják meg s zengjék a hősi éneket? Tudom, nem vennéd semmi hasznomat, de mégis, hadd menjek veled!
Ily könyörgésre Kóbor nem tudott nemet mondani, csak megcsóválta a fejét.
— Nem lett volna szabad itt maradnom máma. Előre tudtam, mégis maradtam.
— Varázslók nem véletlenül találkoznak, cimbora — felelte Bükköny. — Aztán meg te is említetted, hogy veled voltam az utad kezdetén. Úgy helyes, hogy a végéig kísérjelek.