Bükköny felszította ismét a tüzet, aztán egy ideig megint a lángokat bámulták.
— Van valaki, akiről nem hallottam az óta a kútfő-hegyi éjszaka óta, s nem volt bátorságom az Iskolában felőle érdeklődni. Jáspisra gondolok.
— Sohasem nyerte el a varázslóbotot. Még azon a nyáron elhagyta Kútfőt, s elment az O-szigetre varázslónak az o-toknéi várúr udvarába. Többet én sem tudok róla.
Újfent hallgatásba merülve szemlélték tovább a tüzet, s élvezték (minthogy odakünn fogvacogtató hideg volt) a lábukra meg arcukra sugárzó meleget, miközben a kemence széles padkáján üldögélve talpuk szinte a parazsat érte.
Kóbor nagy sokára megszólalt, szinte suttogva:
— Egyvalamitől félek, Esztariol. Ha velem jössz, akkor még inkább. Ott, a Kezek szigetén, a zsákutcába torkolló szoros legvégén nekitámadtam az árnynak, ott volt tőlem karnyújtásnyira, meg is ragadtam, azaz megpróbáltam. És a levegőt markoltam. Nem bírtam legyőzni. Megfutamodott, én meg utána. És ez megtörténhet újra, vég nélkül. Nincs hatalmam a rém felett. Megeshet, hogy sem halál, sem győzelem nem vet véget ennek a küzdelemnek nem lesz mit megénekelni; nem lesz befejezés. Lehet, hogy egész életemben loholnom kell tengerről tengerre, szigetről szigetre, folytatnom ezt a hiábavaló, soha véget nem érő üldözést, ezt az árnyhajszát.
— Csitt! — szólt rá Bükköny, és a bal kezével olyasformán intett, mint amikor balszerencséről esvén szó, az ember igyekszik azt elhessenteni. Borús hangulata ellenére Kóbor ajka halvány mosolyra húzódott, oly gyermekes s nem varázslóhoz méltó volt e mozdulat; Bükkönyben mindig is volt efféle falusias, együgyű vonás. Ennek ellenére vasakaratú volt, ravasz s a dolgoknak kertelés nélkül a közepébe vágó. Meg is mondta:
— Hátborzongató gondolat, remélem, csak képzelődsz. Én inkább abban hiszek, hogy aminek láttam a kezdetét, annak meglátom tán a végét is. Valahogy majd csak megismered a sajátságait, a mibenlétét, kitudod, miféle teremtmény, és akkor elkapod, gúzsba kötöd, legyőzöd. Ám hogy micsoda ez az árny, az valóban fogas kérdés… Valami mégis aggaszt, nem értem. Úgy tűnik, az árny most a te külsődet öltötte magára, vagy legalábbis valamelyest hasonlít rád, így mondták a sziporiak, meg így láttam itt Harishon én is. Hogy lehet ez, és miért, és miért nem tett így soha a Szigetvilágban?
— Mondják, a peremvidékeken megváltozik a rend.
— Azám, igaz a szólás, tanúsíthatom. Jobbnál jobb Kútfőn tanult varázsigékkel itten semmire se megyek, vagy egyszerűen félresikerülnek; és művelnek errefelé olyan varázslatokat is, amiknek Kútfőn a hírét sem hallottam. Minden földnek megvannak a maga bűvös erői, és minél távolabbra kerülünk a Benső-földektől, annál kevesebbet értünk azok mibenlétéről, s hogy miféle hatalmak állnak mögöttük. Mégsem hiszem, hogy egyedül ez lenne az oka az árny alakváltozásainak.
— Én sem hiszem. Úgy képzelem, hogy azzal, hogy nem menekültem előle tovább, hanem szembefordultam vele, nekiszegezve akaratom s indulatom, formát s alakot kölcsönöztem neki, noha ugyanezzel meg is akadályoztam, hogy az erőmtől megfosszon. Bármit teszek, az őbenne visszhangra lel; ő az én teremtményem.
— Rosszánban a neveden szólított, mellyel megbabonázott s megbénított téged. Miért nem cselekedett ugyanígy a Kezek szigetén?
— Én sem értem. Talán csak a gyengeségemből képes erőt meríteni ahhoz, hogy megszólaljon. Valósággal az én nyelvemmel szól, különben honnét tudta volna a nevem? Honnét? Amióta eljöttem Gontról, bármerre jártam, bármelyik tengeren, mind ezen törtem a fejem, válaszra mégsem leltem. Lehet, hogy a maga testében vagy testetlenségében egyáltalán nem is tudna beszélni, csakis másnak a nyelvével, mint zombit. Nem tudom.
— Akkor hát légy óvatos, nehogy megint zombitalakban találkozzál vele.
— Azt hiszem — felelte Kóbor tenyerét a vöröslő parázs felé tartva, mintha borzongás futott volna át rajta —, azt hiszem, erre nem kerül már sor. Hozzám van az már láncolva, akárcsak én őhozzá. Már nem tud megszabadulni tőlem, hogy valaki másra vesse magát, elrabolja akaratát, s kifossza emberi mivoltából, mint ahogy Szighorral tette. Csak engem tudna a hatalmába keríteni. Ha csak egyszer is elgyöngülnék, s menekülni próbálnék, hogy eltépjem a köteléket, az számomra a véget jelentené. És mégis, amikor utolértem, s minden erőmmel megragadtam, hipp-hopp elillant, mintha ott se lett volna… De ha százszor elfut is előlem, nem menekülhet, én mindig rátalálok. Hozzá vagyok kötve ehhez az iszonytató, rémséges szörnyeteghez, s örökkétig hozzá is leszek, hacsak ki nem találom az egyetlen szót, amely megfékezi: a nevét.
Barátja töprengve kérdezte:
— A sötétség honában léteznek-e nevek?
— Nemsher, a főmágus azt mondta, nem. Mesterem, Oromon máshogyan vélekedett.
— „Kifogyhatatlanok a mágusok érvei” — idézte Bükköny kesernyés mosollyal.
— Az Őserőket szolgáló rosszáni várúrnő megesküdött, hogy a kő elárulja nekem az árny nevét, de arra nem sokat adtam. Aztán volt egy sárkány is, aki az árny nevét ajánlotta cserébe a sajátjáért, csak hogy megszabaduljon tőlem; akkor arra gondoltam, hogy mágus ne álljon le sárkánnyal alkudozni, mert az okosabb nála.
— Okos, de kegyetlen. És miféle sárkány volt az? Nem is mondtad, hogy sárkányokkal társalogtál, amióta nem láttalak.
Késő éjszakáig beszélgettek, s bár minduntalan visszakanyarodtak Kóbor sötét jövőjének taglalásához, újbóli együttlétük öröme minden mást felülmúlt; sem idő, sem távolság nem téphette szét erős és megingathatatlan szeretetüket, barátságukat. Reggel Kóbor a barátja házában ébredt, s álmossága ellenére oly jó érzés töltötte el, mintha minden bajtól és gonosztól védett biztonságos fészekre lelt volna. Egész nap ez az álomszerű, békés hangulat lengte körül, de nem tartotta kedvező előjelnek, inkább csak ajándéknak. Biztosra vette, hogy amint elhagyja e házat, az utolsó menedék is elvész számára, ezért boldog akart lenni, legalább e kurta álom erejéig.
Minthogy Bükkönynek gondoskodnia kellett egy s másról, mielőtt Harisht elhagyja, a varázslóinasként mellette szolgáló legénykével együtt ellátogattak néhány szomszédos faluba. Kóbor Árnikával meg annak ifjabb bátyjával, Lombárral maradt. Bükköny öccse még mindig gyermeknek látszott, nem volt sem megáldva, sem megverve varázslói hajlammal; Harishon, Tokon és Horoshon kívül soha semerre nem járt, élete könnyű volt, s háborítatlan. Kóbor csodálta, s kissé irigyelte is, s pontosan így érzett iránta Lombár is: igen furcsállták egymásban, hogy olyannyira különböznek, pedig mindketten tizenkilenc esztendősek. Kóbor azon álmélkodott, hogy valaki, aki megélt tizenkilenc évet, hogy lehet ily gondtalan. Lombár rokonszenves, derűs arcát nézve Kóbor magát nyúzottnak és fanyarnak érezte, nem is sejtve, hogy Lombár még az arcát elcsúfító forradásokért is irigyli őt, melyeket a sárkánykarmok nyomának hitt, s kétségkívül az igazi hős rúnáinak s ismertetőjegyeinek vélt.
Tehát a két ifjú némiképp elfogódottan bánt egymással, nem úgy azonban Árnika, kiről hamar elmúlt a megilletődés, lévén a saját házában, s annak gazdasszonya. Kóbor igen nyájas volt Árnikához, aki rengeteg kérdéssel halmozta el, mondván, hogy Bükköny sosem hajlandó beszélgetni vele. A két nap alatt sokat serénykedett Árnika, búzalisztből pogácsát sütött, szárított halat, húst és más elemózsiát csomagolt útravalóul a csónakba, míg Kóbor meg nem állította, hisz nem akart megállás nélkül elvitorlázni Magadorba.