— Hol az a Magador?
— Messze-messze, künn a Nyugati-peremvidéken, hol annyi a sárkány, mint másutt az egér.
— Akkor inkább maradjatok itt keleten, a mi sárkányaink aprók, akár az egerek. De hát ehol a hús; biztosan elég lesz? Valamit mégsem értek, Karvaly. Te meg a bátyám mindketten nagy hatalmú varázslók vagytok, egy intésetekre, egy eldünnyögött varázsigétekre nyomban bekövetkezik, amit csak kívántok. Hogy lehet, hogy az éhség titeket is meglep? Ha a vacsoraidő a tengeren ér benneteket, miért nem mondjátok egyszerűen, „pecsenye”, mire a pecsenye hipp-hopp, ott terem, ti pedig megeszitek?
— Hát, éppenséggel megtehetnénk. Csakhogy nekünk sincs igazán ínyünkre, hogy éhünket szavakkal verjük el. Pecsenye! Elvégre üres szó csupán… Hiába tesszük ínycsiklandozóvá, ízletessé, sőt laktatóvá, akkor is csak szó marad. Becsapja a gyomrot, nem ad erőt az éhes embernek.
— Egyszóval a varázslók nem szakácsok — szólt közbe Lombár, aki Kóborral szemben a kemencepadkán ült, s puhafából egy dobozfedelet farigcsált; foglalkozását tekintve asztalos volt, de nem a buzgó fajtából.
— A szakácsok se varázslók, sajnos — tette hozzá Árnika, ki a sütő előtt térdelve figyelte, barnul-e már az utolsó tepsi pogácsa. — De még mindig nem értem, Karvaly. Láttam a bátyámat, sőt még az inasát is egyetlen szóval világot gyújtani, a sötétséget eloszlatni: fényt, ragyogást, amely világosságot ád.
— Igen — felelte Kóbor. — A fény erő. Roppant nagy erő. Általa létezünk. Az viszont önmagától fogva létezik, tőlünk függetlenül. A napfény meg a csillagfény idő, az idő pedig fény. A napfényben, a napokban és években élet lakozik. Az élet fényt teremthet a sötétségben, ha a nevén nevezi. Többnyire azonban, amikor azt látod, hogy egy varázsló a nevén szólít, megidéz valamit, valami tárgyat, az nem ugyanaz, a megidézett erő nálánál nem nagyobb, s ami megjelenik, az csak káprázat. Olyasvalamit elővarázsolni s az igazi nevét kimondva előteremteni, ami viszont egyáltalán nincs ott, már nagy-nagy tudást igényel, könnyelműsködni vagy pusztán éhséget csillapítani véle nem való. Árnika, a sárkánykád megdézsmálta a pogácsát!
Árnika oly erősen fülelt szemét Kóborra függesztve, hogy nem vette észre, amikor a gekkógyík lecsusszant jó meleg ülőkéjéről, az üst kampójáról a kemence fölül, és elcsent egy nála is nagyobb pogácsát. Árnika ölbe vette a kis pikkelyes jószágot, s miközben megetette pogácsadarabkákkal és morzsákkal, azon töprengett, amit Kóbortól hallott.
— Vagyis nem tudnál elővarázsolni egy igazi pecsenyét anélkül, hogy meg ne bolygatnád a… Pedig a bátyám folyton-folyvást ezt emlegeti… Nem jut eszembe, minek hívják…
— Az ekvilibriumot — bólintott méltóságteljesen Kóbor, mivelhogy Árnika igen komoly ábrázattal beszélt.
— Igen. Csakhogy amikor hajótörést szenvedtél, egy többnyire varázsigékből összetákolt csónakkal vitorláztál tovább, ami még csak nem is szivárgott. Az is káprázat volt?
— Nos, részben igen, mivelhogy nem szeretem, ha a tenger jókora likakon búvik be a csónakomba, ezért megfoltoztam a rend kedvéért. A csónak ereje azonban nem volt káprázat, sem látszat, hanem egy másik tudománynak, a megkötő varázslatnak volt az eredménye. Összefogtam a deszkákat, összekötöttem, hogy kerek egészet, csónakot alkossanak. Mert mi a csónak, ha nem olyasmi, amibe nem szivárog be a víz?
— Ültem már olyanokban, amiket meregetnem kellett — szólt Lombár.
— Szivárgott az enyém is, persze, ha nem figyeltem oda, hogy a varázslat egyfolytában hasson. — Kóbor kihajolt a sarokból, ahol ült, felkapott egy pogácsát a tepsiről, és a markába rejtette. — Én is elcsentem egy pogácsát!
— Úgy kell neked! Jól megsütötted a kezedet! S ha majd gyötör az éhség messze kint a szigetek közti sivár vizeken, eszedbe jut még ez a pogácsa! Fogsz te még siránkozni, hogy „Jaj nekem, ha nem loptam volna el azt a pogácsát, most megmentene az éhhaláltól, ó jaj!” Bekapok egyet a bátyáméból, akkor együtt koplaltok legalább…
— S az ekvilibrium ím helyreáll — jegyezte meg Kóbor, amikor Árnika fölszedett és nekiállt majszolni egy forró, félig sült pogácsát. Erre Árnika kuncogni, pukkadozni kezdett a nevetéstől. Majd újra elkomolyodva így folytatta:
— Bár pontosan érteném, amit mondasz. Olyan buta vagyok!
— Húgocskám — szabadkozott Kóbor —, énnékem nincs gyakorlatom a magyarázásban. Ha elég időnk lenne…
— Majd lesz még elég időnk — mondta Árnika. — Ha hazajöttök a bátyámmal, ugye itt maradsz még egy kicsit nálunk?
— Talán — felelte Kóbor szelíden.
Kis szünet ereszkedett közéjük. Aztán Árnika, miközben tekintetével a kampójára visszakapaszkodó gekkógyíkot követte, megkérdezte:
— Csak azt mondd még meg nekem, ha nem titok, hogy miféle hatalmas erők vannak még a fényen kívül.
— Nem titok. Minden erő forrása és vége egy és ugyanaz, azt hiszem. Az évek és a messzeségek, a csillagok és a gyertyalángok, a víz meg a szél meg a varázserő, az ember kézügyessége és a fa gyökereinek a bölcsessége mind, mind egy tőről fakad. Az én nevem, a te neved, a nap, a forrásvíz vagy egy meg nem született gyermek igazi neve mind annak a világot átfogó nagy szónak egy-egy tagja, mely a ragyogó csillagok ajkáról pereg véghetetlen lassúsággal. Nincs más erő. Nincs más név.
A faragókés megállt Lombár kezében, úgy kérdezte:
— Hát a halál?
Árnika némán lehorgasztotta fényes, fekete tincsek koronázta fejét.
— Ahhoz, hogy elhangozzék egy szó — felelt vontatottan Kóbor —, csöndnek kell lennie. Előtte is, utána is. — Akkor hirtelen felpattant, mondván: — Nincs jogom effélékről beszélni. A számomra kijelölt szót én rosszul ejtettem ki. Jobban teszem,ha hallgatok —, többé nem fogok beszélni. Talán nincs is más igazi erő, csak a sötétség. Otthagyta a meleg kuckót, felkapta a köpönyegét, és kirohant a konyhából egyedül, a szemerkélő, hideg eső áztatta téli utcára.
— Átok súlya nyomja — szólt Lombár, s kissé riadtan bámult Kóbor után.
— Úgy hiszem, ez az út, amelyen jár, a halálba vezet — mondta a leány —, retteg tőle, és mégis megy tovább. — Fölemelt tekintetét a vörösen lobogó lángokba fúrta, mintha egy magányos csónak nyomát követné, amint befut a téli tengerről, aztán ismét ki a vigasztalan messzeségbe, tova. Egy pillanatra könnyek öntötték el a szemét, de ajka néma maradt.
Bükköny másnap érkezett haza, miután búcsút vett az izméri előkelőségektől, kiknek nem nagyon akaródzott elengedniük őt a tél közepén egy ilyen gyilkos tengeri hajtóvadászatra, mely még csak nem is az ő ügye; tettét kifogásolhatták, de visszatartani semmi áron nem tudták. Bükköny, megelégelvén eme aggastyánok korholó aggályoskodását, kijelentette:
— Származásom, szokásaink és kötelességérzetem hozzátok köt. A ti varázslótok vagyok. Egyet azonban jegyezzetek meg végre: szolgálatot teljesítek, de nem vagyok a ti szolgátok. Amint módomban lesz visszatérni, visszatérek. Addig isten veletek.
Hajnalodván, ahogy szürkülni kezdett keleten az ég alja, a két ifjú kifutott az izméri kikötőből a Messzilátóval, s felvonták a barna, erős vászonból varrott vitorlát, hadd kapjon bele az északi szél. A dokkban ott állt Árnika, nézett a távozók után, mint Óceánföld valamennyi tengerpartján néznek a tengerészek asszonyai s húgai a tengerre menő férfinép után, nem is integetve, nem is kiáltozva, csak álldogálva némán szürke vagy barna csuklyás köpönyegben a parton, mely egyre keskenyebbnek tűnik a csónakból, s közöttük nőttön-nő a mind szélesebbé váló víztükör.