TIZEDIK FEJEZET
A Nyílt-tenger
A kikötő végül a horizontvonal alá süllyedt, s a Messzilátó hullámokban fürdő, festett szemei előtt egyre szélesebb s egyre elhagyatottabb vízfelület bontakozott ki. Két nap és két éjszaka alatt az ifjak megtették a Harish és a Szikes sziget közti száz mérföldes utat, rettenetes időben, ellenszélben. Rövid időt töltöttek a kikötőben, mindössze annyit, amíg feltöltöttek egy ivóvizes tömlőt, és megvettek egy kátrányfoltos kanavászt, hogy azzal a nyitott csónakban heverő holmijukat — amennyire lehet — a tengervíztől s az esőtől megóvják. Ezeket azért nem szerezték be korábban, mert varázslók az efféle kicsinységekről rendszerint bűvös mutatványokkal, igékkel gondoskodnak, egészen egyszerű, hétköznapi varázsigékkel, s valóban, egy csekélyke mágiával édesvízzé változtatható a tengervíz, s nem kell még tömlőkkel is veszkődni. Kóbor azonban semmiképpen nem volt hajlandó a varázserejét használni, sem ugyanazt Bükkönynek megengedni. Annyit szólt csak: Inkább ne — s barátja nem kérdezősködött, nem vitatkozott. Amint ugyanis vitorlájukba belekapott a szél, mindkettejük lelkére súlyos, rossz előérzet telepedett, dermesztő, akár a téli szél. Kikötő, rév, békesség, biztonság, mindezt maguk mögött hagyták. Elfordultak. Nekivágtak egy olyan útnak, melyen minden esemény veszélyeket rejtett magában, és minden cselekedetnek megvolt a maga célja. Ezen az úton a legenyhébb varázsige is hatással lehetett a véletlenre, kibillenthette egyensúlyából az erőket és a végzetet: eme egyensúly kellős közepe felé haladtak, a felé a hely felé, hol találkozik a fény és a sötétség. Ki tehát úton van, egyetlen szót se szóljon meggondolatlan!
A Szikes sziget partjait kerülve elvitorláztak annak fehér hómezői s ködbe vesző hegyei mellett, majd Kóbor délnek fordította megint a csónakot, s rásiklottak olyan vizekre, hová a Szigetvilág nagy kereskedői a lábukat sohasem tették be: a Peremvidék legkülső határvizeire.
Bükköny semmit sem kérdezett útjuk irányáról, tudván, hogy nem Kóbor irányít, ő csak megy, amerre mennie kell. Amint mögöttük elenyészett a Szikes sziget, s a csónak orrát fröcskölő hullámok döngetése közben a hatalmas, hamuszín vízfelület körbezárta őket, körös-körül az égbolt pereméig, Kóbor megkérdezte:
— Miféle földek terülnek el előttünk?
— A Szikes szigettől egyenesen délnek semmiféle földek nincsenek. Délkeletnek, sok-sok mérföld után, nem sokat találsz: Pelikárt, Kornwallt, Goszkot és Végörvényt, amit a Világ Végének is neveznek. Azon túl csak a Nyílt-tengert.
— Hát délnyugatnak?
— Loraleyt, az egyik keleti-peremvidéki szigetünket, s körötte néhány szigetecskét; aztán semmit egész a Déli-peremvidékig: a Csücsökig, a Kopasz Kőszálig és a Fül-szigetig, hol már a madár se jár.
— Mi még járhatunk — szólt Kóbor fanyarul.
— Én nem szívesen — csóválta a fejét Bükköny —, az a hír járja, hogy barátságtalan egy zuga a világnak, tele csontokkal és ómenekkel. Tengerészek mondják, hogy a Fül- meg a Szomorr sziget tájékán ismeretlen, névtelen, sehol máshol nem látott csillagok sziporkáznak az éjszaka égboltján.
— Igen, azon a hajón, ami először vitt Kútfőre, volt egy tengerész, aki beszélt erről. És mesélt még a déli-peremvidéki Tutajok Népéről is, akik egy évben egyetlenegyszer szállnak csak partra, hogy kivágják a tutajnak való hosszú szálfákat, s az év többi hónapján és napján a tengeri áramlatokkal sodortatják magukat, és még csak látótávolába sem kerülnek semminemű földdarabnak. Szeretnék találkozni azokkal a tutajfalvakkal.
— Én nem — somolygott Bükköny. — Én csak a szárazföldet meg a szárazföldi népeket szeretem; maradjon csak a tenger a maga medrében, én is maradok az enyémben…
— Bárcsak bejárhattam volna a Szigetvilág összes városát — sóhajtott Kóbor kezében a vitorlakötéllel, tekintetét a roppant szürke vízfelületre szegezve. — Enyhelyt, a világ közepét, Éát, a mítoszok szülőhelyét meg az Út-szigeten a Szökőkutak ligetét, minden nagyvárost és minden nevezetes tájékot. Meg az apróbb szigeteket is, a Külső-peremvidék messzi-messzi vidékeit. Végighajóztam volna a Sárkányok Útján a nyugati féltekén vagy északon az úszó jégtáblák honát, egészen Gigász-földig. Egyesek úgy mondják, e föld nagyobb, mint az egész Szigetvilág, mások szerint nem más, mint jégbe fagyott szirtek és zátonyok sokasága. Senki se tudja. Úgy szeretném látni az északi tengerek bálnáit is!… De nem lehet. Mennem kell, amerre sorsom kényszerít, hátat kell fordítanom a csodás partoknak. Türelmetlen sietségemnek ez lett a következménye, nincs már időm. Odavétettem a ragyogó napfényt, a pompás városokat s a messzi földeket egy maroknyi hatalomért, egy árnyért, a sötétségért. — Azzal minden félelmét és sóvárgását — született mágushoz méltón — énekbe, egy rövid, megtört panaszdalba öntötte, de nemcsak magáért; barátja pedig a Vandór-Akbé tetteiből a hős szavaival válaszolt neki: „Ó, hogy vágyom a drága otthon hő kebelére, fehér tornyú Enyhely szigetére…”
Imigyen vitorláztak tovább keskeny vízi ösvényükön az elhagyatott, parttalan óceánon át. Egész nap csak egy délnek tartó, ezüstös hátú heringrajjal találkoztak, sehol egy felszökkenő delfin vagy a szürke levegőből előbukkanó sirály, lumma vagy csér. Amikor sötétedni kezdett a keleti ég alja, és vörösödni a nyugati, Bükköny ételt vett elő, és e szavakkal osztotta el kettejük között:
— Ehol a sör utója. Arra iszom, akinek gondja volt rá, hogy e dermesztő hidegben legyen egy hordócskával a csónakban: Árnika húgocskámra.
Erre Kóbor elhessentette komor gondolatait, elfordította a szemét a tengerről, és még talán Bükkönynél is komolyabban köszöntötte Árnikára az italt. Eszébe jutott a leányka okos, bájos kedvessége. Hozzá hasonlóval még soha nem találkozott. (Egyáltalán, ismert rajta kívül fiatal lányokat? Erre nem is gondolt soha.)
— Olyan, akár egy fürge halacska, egy csík a tiszta vizű patakban — mondta —, védtelen, mégsem tudod utolérni.
Bükköny erre mosolyogva Kóbor szemébe nézett:
— Valóban született mágus vagy. Árnika igazi neve Vir. — Az ősnyelvben a vir csíkot jelent, jól tudta Kóbor is, és szívét melegség öntötte el. Valamivel később azonban halkan megjegyezte:
— Nem kellett volna elárulnod nekem a nevét.
Ám Bükköny nem könnyelműségből tette.
— Az ő neve ugyanolyan biztonságban van nálad, akár az enyém. Különben pedig tudtad te nélkülem is…
Az ég tüze elhamvadt nyugaton, s a hamuszín is feketére változott. A tenger és az ég egészen sötétbe öltözött. Kóbor elnyúlt a csónak fenekén, s prémmel bélelt gyapjúköntösébe burkolózva aludni tért. Bükköny, kezében a vitorlakötéllel, az Angládi balladát dúdolgatta, azt a részt, amelyben Fehér Mórred, a mágus elhagyja Enyhelyt evezők nélküli gályáján, és elhajózva Soléa szigete mellett megpillantja Habtündért a virágoskert forrásánál. Kóbor átaludta a szerelmük szomorú végét, Mórred halálát, Anglád pusztulását s a Soléa virágoskertjeit elborító hatalmas, kegyetlen tengerár történetét. Éjféltájban fölébredt, s ő őrködött, amíg Bükköny pihent. A kis csónak sebesen siklott a hánykolódó hullámokon, a vitorlájának nekifeszülő éles szélben, vakon az éjszakán át. De a felhőtakaró felszakadozott, s hajnal felé a hold sarlója gyér fényt árasztott a rozsdás szegélyű felhők közül a világra…