— Fogyóban van a hold — motyogta Bükköny, amikor hajnalban, a kis időre lecsillapodó hideg szélben felébredt. Kóbor feltekintett a fehér félholdra, amely a sápadtan fénylő keleti víztükör fölött világított, de semmit sem szólt. A napfordulót követő első újhold idejét úgy hívták, hogy enyésző, épp az ellenkezője volt a nyári Holdünnep és a Hosszú Tánc idejének. Szerencsétlen napok ezek utazóknak s betegeknek; enyészőkor nem tartanak névadószertartásokat, nem énekelnek hősi históriákat, nem élesítenek sem dárdákat, sem más, éllel bíró szerszámokat, s nem tesznek esküvéseket sem. Ez az év baljós fordulópontja, amikor félresikerül minden tett.
Három nappal azután, hogy Szikesről elindultak, tengeri madaraktól és parti hínártól vezettetve megérkeztek Pelikárra, egy, a tornyozó, szürke hullámok fölé magasodó kis szigetre. A két ifjú partra szállt ott, hogy friss vizet vegyen föl, és megpihenjen kissé a háborgó hullámok után. A sziget lakói archikul beszéltek, de oly sajátos tájszólásban, ami még Bükköny fülét is bántotta. Először szíves fogadtatásban részesítették őket, izgatottan nagy hűhót csapva körülöttük. Legnagyobb városuknak volt egy őrült varázslója, aki folyton-folyvást csak arról a hatalmas kígyóról beszélt, amely Pelikár sziget talapzatát tépi, marcangolja, úgyhogy az hamarosan elszabadul majd, mint egy horgonyát vesztett csónak, és elsodródva lehull majd a világ pereméről. Először udvariasan fogadta az ifjú varázslókat, de amint a kígyóról kezdett mesélni, egyre bizalmatlanabbul kezdte Kóbort méregetni. Aztán gyalázkodva nekik esett, kémeknek, a Tengeri Kígyó szolgáinak nevezte őket. A pelikáriak erre szintén gyanakvóak lettek, mert varázslójuk — bár tébolyult volt — mégiscsak az ő varázslójuk volt. Kóbor és Bükköny tehát nem maradt sokáig, még az éjszaka beköszönte előtt útra keltek megint, mindig délnek és keletnek tartva.
Az eltelt napok és éjszakák során Kóbor sohasem tett említést az árnyról, sem magáról a hajszáról; Bükköny is csak egyetlenegy kérdést tett föl, az is az volt (minthogy ugyanabban az irányban haladtak mind messzebb és messzebb Óceánföld ismert szigeteitől), hogy: „Biztos vagy benne?” Kóbor pedig csak annyit felelt: „A vas is biztos benne, hogy hol a mágnes.” Bükköny bólintott, azzal mentek tovább, hiszen erről nem volt mit beszélni többet. Időnként azonban vissza-visszatértek azokra az eszközökre és praktikákra, amikhez a régi idők mágusai folyamodtak, hogy gonosz hatalmak és lények titkos neveinek a nyomára bukkanjanak: ahogyan a pálni Nereider a sárkányok társalgását kihallgatva megtudta a Fekete Mágus nevét, vagy ahogyan Mórred a porba hulló esőcseppekből kiolvasta ellensége nevét az Angládi-síkon, a csatamezőn. Beszélgettek még felkutató varázsigékről, könyörgésekről és olyan Megválaszolható Kérdésekről, amiket csak a kútfői rendtudómester tudott kérdezni. Kóbor azonban végül bezárkózván sokszor csak annyit motyogott: „Csöndben legyen, ki hallani akar…”, azokat a szavakat, amelyeket Oromon mondott neki egykor egy őszi napon a Gont-hegység tetején. Aztán mély hallgatásba és töprengésbe merülvén órákon át csak a tengert nézte a csónak orra előtt. Bükkönynek olykor úgy tűnt, mintha barátja belelátna a jövőbe a hullámokon, mérföldeken és az elkövetkező szürke napokon át, s mintha látná az árnyat, amit hajszolnak, s útjuk gyászos végét.
Kornwall és Goszk között rettenetes viharban vágtak át, a ködben és zivatarban egyik szigetet sem látták, s hogy elhaladtak mellettük, csak abból tudták, hogy másnap csipkézett gerincű sziget bontakozott ki előttük, amely fölött elképesztő nagyságú sirálycsapatok köröztek, s harsány vijjogásukat messziről meghallották.
— Végörvény lesz, olybá tűnik — mondta Bükköny. — A Világ Vége. Ettől keletre és délre a térképek üresek.
— Meglehet, hogy a lakói ismernek még távolabbi szigeteket — felelte Kóbor.
— Miért mondod ezt? — kérdezte Bükköny, mert Kóbor hangjában szorongást érzett; válasza azonban most is homályos volt, és különös:
— Nem arra — mondta Végörvény felé vagy inkább azon túl, azon át nézve —, nem arra. Nem a tengeren. Nem a tengeren, hanem a szárazföldön. Miféle földön? A Nyílt-tenger forrásán túl, a kezdetek előtt, a napvilág kapui mögött…
Utána elhallgatott, és amikor megint megszólalt, már a szokott hangján tette, mintha felszabadult volna valami varázslat vagy igéző látvány hatása alól, s nem is emlékezne rá.
Végörvény kikötője sziklafalak közti szurdok bejáratában állt a sziget északi partján, s a város összes kunyhója észak és nyugat felé nézett, mintha az egész sziget ily roppant távolságból is arccal mindegyre Óceánföld felé, az emberiség felé fordult volna.
Az idegenek érkezését izgalom és riadalom kísérte, hiszen ebben az évszakban még sohasem merészkedett csónak a tengerre Végörvény környékén. Az asszonyok mind a cserényfalú kunyhók ajtóiból kukucskáltak kifelé, gyermekeiket a szoknyáik mögé rejtve, s félénken húzódtak vissza a kunyhók sötétjébe, ahogy az idegenek a tengerpartról felfelé lépkedtek. A rossz rongyokban didergő ösztövér férfiak komoran körbefogták Kóbort és Bükkönyt, s mindegyikük szekercét vagy kagylóhéj kést tartott a markában. Ám amint bizalmatlanságuk eloszlott, az idegeneket igen meleg fogadtatásban részesítették, vége-hossza nem volt a kérdéseiknek. Ritkán tévedt feléjük hajó még Szikesről vagy Loraleyről is, mivel semmit sem tudtak bronzért vagy nemesebb árukért felajánlani cserébe; nem volt még csak fájuk sem. Csónakjaik gyékényből szőtt lélekvesztők voltak, s bátornak számított az a tengerész, aki azzal Goszkig vagy Kornwallig elmerészkedett. Egészen egymagában élt itt ez a nép a térképek legszélén. Nem volt se boszorkányuk, se varázslójuk, láthatóan nem azért bámulták meg az ifjú varázslók botjait, mert fölismerték volna a mibenlétüket, hanem az oly igen értékes anyagukért, a fáért. Vezetőjük, vagyis a szigetgazdájuk egy vénséges vén ember volt, egyedül csak ő látott már életében szigetvilági halandót. Következésképpen Kóbor maga volt a csoda számukra, az apák elébe hordták kicsiny fiaikat, hadd lássák a szigetvilágit, s emlékezzenek reá öreg napjaikban is. Gontról még sosem hallottak, csak Enyhelyről és Éáról, s enyhelyi nagyúrnak tartották Kóbort. Ő pedig igyekezett megfelelni minden kérdésükre a nagy fehér várost illetően, amit még maga sem látott. Amint lassan beesteledett, Kóbor nyugtalansága egyre növekedett, végül aztán a falusiakhoz fordult, kik a vendégkunyhó kecskeganéjgőzös melegében, hitvány rekettyerőzsével táplált tűz körül szorongva ültek, s megkérdezte:
— Mi fekszik e szigeten túl, tovább keletre?
Hallgattak mindnyájan, ki nevető, ki zord ábrázattal.
A vén szigetgazda válaszolt:
— A tenger.
— Más föld már nincsen?
— Ez itten a Világ Vége. Ezen túl nincs más föld. Semmi sincs, csak víz a világ pereméig.
— Bölcs emberek ezek, atyám — szólt közbe egy fiatalabb falubéli —, tengerjárók, nagy hajósok. Hátha ők tudnak egy olyan földről, miről mi még csak nem is hallottunk.
— Mitőlünk keletre más földet nem lelnek — szögezte le a vénember, s szemét Kóborra függesztve nem szólt semmi többet.
Aznap éjjel a két ifjú a vendégkunyhó füstös melegében aludt. Napkelte előtt Kóbor suttogva keltegette barátját:
— Ébredj, Esztariol! Nem maradhatunk, mennünk kell!
— Miért ily korán? — kérdezte Bükköny laposakat pislantva.