— Korán? Hisz máris elkéstünk! Nem iparkodtam eléggé. Az árny egérutat nyert, számomra ez végzetes lehet. Nem szabad, hogy megszökjön előlem, követnem kell, bárhová is. Ha elvesztem a nyomát, elveszek én is.
— Merrefelé megyünk?
— Keletnek. Gyere! A vizestömlőket már megtöltöttem.
Odahagyták hát a kunyhót, mielőtt bárki felébredt volna a faluban, s csak egy csecsemő sírt fel valamelyik viskóban, de el is hallgatott nyomban. A gyér csillagfénynél lebotorkáltak a szurdok bejáratához, eloldották a Messzilátót a kikötőbakul szolgáló kőhalomról, és a fekete vízre tolták. Azzal nekivágtak keleti irányban a Nyílt-tengernek, az enyésző első napján, virradat előtt.
Aznap derült égbolt köszöntött rájuk. A világszél hevesen és dermesztően fújt északkelet felől, Kóbor mégis felgerjesztette a varázsszelet: ez volt első bűvös mutatványa azóta, hogy a Kezek szigetéről útnak indult. Vitorlásuk csak úgy röpült keleti irányban. A nekicsapódó hatalmas és szikrázó tajtékot fröcskölő hullámok keményen megtáncoltatták ugyan a csónakot, de derekasan állta a rohamot, amint azt építője ígérte, engedelmeskedve a varázsszélnek, mint akármelyik varázslatból szőtt hajócska a kútfői időkben.
Kóbor egész délelőtt csak akkor nyitotta szóra a száját, amikor a szélgerjesztő igézetet vagy a vitorlát szilárdító bűvöletet kellett újraéleszteni, így hát Bükköny tovább szunyókált, bár kényelmetlenül kucorogva a csónak farában. Délben ettek pár falatot. Kóbor szűkmarkúan osztotta ki az ételt, ami nyilvánvaló baljós előjel volt, de mindketten megjegyzés nélkül rágcsálták el a szelet sózott halat és a pogácsadarabot.
Egész délután hasították tovább a hullámokat kelet felé, sohasem lanyhuló iramban, hátra se pillantva. Egyszer csak Kóbor a következőt kérdezte:
— Te kiknek hiszel, azoknak-e, akik szerint a Külső-peremvidékeken túl csak üres, puszta tenger húzódik, vagy azoknak, akik úgy vélik, a világ túlsó felén végtelen sok, még fel nem fedezett föld s sziget terül el?
— Ezúttal azokkal értek egyet — felelte Bükköny —, akik szerint a világnak csak egyetlenegy lapja van, s aki túlságosan a szélére merészkedik, az könnyen leeshet róla.
Kóbor nem mosolygott ezen; semmi jókedv nem maradt benne.
— Ki tudja, mit talál az ember odakünn? Minekünk, szárazföldhöz s tengerhez szokott halandóknak sejtelmünk se lehet róla.
— Akik megpróbálták kideríteni, nem tértek vissza többé. S hajók sem jártak minálunk ismeretlen földrészekről soha.
Kóbor nem felelt.
Egész nap, egész éjszaka vágtattak az óceán hatalmas áramlatain kelet felé a mágia lankadatlan szelétől hajtva. Alkonyattól a hajnali szürkületig Kóbor őrködött, mivel még mindig erőteljesebb volt az erő, mely vonzotta vagy inkább vezérelte az éjszaka sötétjében. Fáradhatatlanul meredt előre, pedig holdfény híján semmi egyebet nem látott, mint a festett szemeket a csónak világtalan orrán. Virradatra sötét arca szürke lett a kimerültségtől, s a hidegtől úgy meggémberedett, hogy alig tudott elnyújtózni, hogy pihenjen. Odasúgta Bükkönynek:
— Tartsd a nyugati varázsszelet, Esztariol! — azzal álomba merült.
A napkeltéből semmi sem látszott, mert eleredt az eső, s északkelet felől a csónak elejét paskolta. Nem vihar volt, csak a szokásos hosszú, hideg téli zivatar. Hamarosan minden átnedvesedett a nyitott csónakban, nem segített a kanavásztakaró sem; Bükköny is úgy érezte, mintha csontig átázott volna, Kóbort pedig reszketés rázta álmában. Barátját s talán magát is megsajnálva Bükköny megkísérelt kissé elfordulni az őket szakadatlanul s könyörtelenül püfölő záporesőtől. Idővető varázslatának azonban — noha Kóbor utasítására a varázsszél erejét s egyenletességét fenn tudta tartani — nem volt semmi foganatja ily távol a szárazföldtől, s a nyílt tengeri szél fittyet hányt a parancsának.
Enyhe félelem költözött ettől Bükköny szívébe, s azon kezdett tanakodni, vajon mennyi varázsereje marad neki is meg Kóbornak is, ha egyre csak távolodnak az emberlakta vidékektől.
Éjjel megint Kóbor őrködött, s egész éjszaka kelet felé haladtak. A következő reggelen a világszél lanyhult egy kissé, s a nap szeszélyesen ki-kisütött; a hömpölygő tengerár azonban oly óriási hullámokat vetett, hogy a Messzilátónak egészen megdőlve, mintha hegyeket mászna, kellett a hullámok hátára felkapaszkodnia, majd hirtelen alábuknia a hullámvölgyekbe, aztán újra fel, újra le, vég nélkül.
E nap estéjén Bükköny törte meg a hosszú csöndet.
— Barátom — szólt —, mondád, bizton földet érünk egykor. Látomásod nem vonom én egy csöppet sem kétségbe, de eszembe jutott, hátha becsap, félrevezet téged ez az árny, amit követsz, s oly messzire csábít az óceán mélyére, ahová embernek mennie már nem lenne szabad. Hiszen ismeretlen vizeken hatalmunk elváltozhat, megcsappanhat. Egy kísértet meg se nem fárad, se nem éhezik, se meg nem fullad.
Egymás mellett ültek az evezőspadon, Kóbor mégis mintha irdatlan messzeségből, feneketlen szakadékon át tekintett volna a barátjára. Szeme fénye megtört, s a válasz nehezen szakadt ki belőle. Végre kinyögte:
— Esztariol, közeledünk.
Bükköny nyomban tudta, hogy igazat szól. Igen megrémült. Kezét mégis Kóbor vállára téve annyit mondott csak:
— Ha így van, akkor jól van.
Éjszaka megint Kóbor őrködött, nem bírván aludni a sötétben. Nem aludt azután sem, hogy a harmadik nap felvirradt. Továbbra is száguldottak megállíthatatlanul, könnyed és rettenetes iramban a hullámokon, s Bükköny bámulattal figyelte, mily roppant erővel szítja még most is Kóbor óráról órára a varázsszelet itt künn a Nyílt-tengeren, hol Bükköny magát már egészen erőtlennek s elveszettnek érezte. Csak mentek, mentek mindegyre előre, Bükköny már el is képzelte, mint fog Kóbor állítása beigazolódni, amikor átlendülnek keleten a napvilág kapuin s túl azon is, hol a tengerek erednek. Kóbor a csónak orrában kuporgott, s nézett előre, mint mindig. Most azonban nem az óceánt figyelte, vagy legalábbis nem azt az óceánt, amit Bükköny látott, e roppant, hömpölygő víztömeget az égbolt kupolája alatt. Kóbor szeme feketeséget látott, a szürke tengerre és a szürke égre ráboruló, egyre sűrűsödő s terjedő sötét fátylat. Bükköny ebből semmit sem érzékelt, csak amikor a barátja arcára tekintett, pillantotta meg ő is a rajta tükröződő sötétséget. A csónak rohant tovább. S akkor mintha kettéváltak volna, noha ugyanabban a csónakban ültek, s ugyanaz a szél hajtotta őket előre: Bükköny ment tovább keletnek e világ tengerén, Kóbor pedig átsiklott egy másik világba, hol nem volt se kelet, se nyugat, se napkelte, se napnyugta, s csillagok sem ragyogtak.
Akkor Kóbor hirtelen talpra szökkent a csónak orrában, és hangosan felkiáltott. A varázsszél elült. A Messzilátó elveszítette a sebességét, s mint valami apró szálka sodródott föl-le a toronymagas, háborgó hullámokon. Noha megveszekedetten tombolt az északi szél, a barna vitorla csüggedten, lazán lógott. A csónak meg csak hányódott ide-oda az ár lomha hömpölygését követve, irányát vesztve.
Kóbor megszólalt:
— Vond le a vitorlát — mire Bükköny serényen engedelmeskedett, Kóbor pedig közben kioldotta az evezőket, bedugta a nyílásokba, és nekifeszült az evezésnek.
Bükköny, ki csak az emelkedő-süllyedő hullámokat látta körös-körül mindenütt, nem értette, miért kellett evezéshez folyamodniuk, de várt, míg aztán hamarosan fel nem fedezte, hogy a világszél süvöltése tompább, a hullámzás pedig enyhébb lett. A csónak bukdácsolása is szelídebbé vált, s végre úgy tűnt, előresiklik Kóbor erős evezőcsapásainak köszönhetően a szinte elnyugodott vízfelületen, mintha körülzárt öbölbe kerültek volna. S bár Bükköny nem látta, amit Kóbor — ki folyton-folyvást hátratekingetett valamire, ami a csónak előtt kellett hogy legyen —, a mozdulatlan csillagok alatt elnyúló sötét lankákat, varázslószeme azért kezdte már kivenni a csónak körül a hullámvölgyekben felgyűlő sötétséget, s észrevette, hogy a fodrozódó hullámok szépen elsimulnak, mintha homokos meder fölött siklanának.