Ha ez bűvös káprázat volt, hihetetlenül erősnek kellett lennie: szárazföldnek tüntette fel a Nyílt-tengert. Bükköny összeszedve minden bátorságát és eszét, elkezdte mondani a feltáró rigmust, ügyelve minden óvatosan kiejtett szótagnál, hogy történik-e valami változás vagy torzulás a mélységes óceán eme különös sekéllyé válását, kiszáradását eredményező látomásban. De semmi sem történt. A varázsigéinek talán itt nem volt semmi erejük, s lehet, hogy egyébként is csak a maga látomására lettek volna hatással, s nem az itt működő mágikus hatalomra. Vagy lehet, hogy mégsem káprázat ez az egész, és valóban a világ végére érkeztek.
Kóbor semmi mással nem törődve evezett, egyre lassabban immár, hátra-hátratekintve, csatornák, zátonyok és sekélyesek között kanyarogva, melyeket csak az ő szeme látott. A csónak megremegett, ahogy a gerince feneket ért. Feneketlen mélység kellett, hogy legyen alattuk, a csónak mégis szárazra futott. Kóbor behúzta az evezőket, de zörgésük rettenetes volt, hiszen semmilyen más hang nem hallatszott. Elnémult a víz, a szél, a fa és a vitorla hangja, elveszett egy talán örökké tartó, mélységes mély csöndben. A csónak nem mozdult. A tenger homályos, dermedt homokká változott. Semmi sem mozdult, sem a sötét égen, sem ezen a valószínűtlen szárazföldön, mely körös-körül, ameddig a szem ellát, a sűrűsödő sötétségbe veszvén elterült.
Kóbor felállt, és botját megmarkolva könnyedén átlépett a csónak peremén. Bükköny várta a csobbanást, hogy alámerül a tengerben, amely bizonyos, hogy ott volt e mögött a vizet, eget és fényt eltakaró, száraz és homályba vesző lepel mögött. De a tenger eltűnt. Kóbor ellépett a csónaktól. A sötét homokban kirajzolódtak lábnyomai, s léptei alatt homok súrlódását lehetett hallani.
Botja fényleni kezdett, de nem lidércfényt, hanem éles, fehér ragyogást árasztott magából, s hamarosan oly tündöklően világított, hogy ujjain is átvöröslött a bot izzása.
Kóbor ellépdelt a csónaktól, irány nélkül. Irány nem létezett, sem észak, sem dél, sem kelet, sem nyugat, csak valami felé vagy attól el.
A bámuló Bükkönynek úgy tűnt, mintha valami óriási, lassan mozgó csillag haladna a sötétségben, amely körül még sűrűbb, feketébb sötétség gyűlt össze. Észrevette ezt Kóbor is, ki egyre csak előrenézett, át a fényességen. Kis idő múlva egyszer csak a fénykör halovány, legtávolabbi szélében megpillantott egy árnyat, mely a homok felett őfelé közeledett.
Először alaktalan volt, aztán hogy közelebb ért, emberi kinézetet öltött. Ősz hajú, zord öregembernek tűnt, de alighogy Kóbor apjára, a bronzkovácsra ismert benne, máris fiatal emberré változott: Jáspissá. Jáspis pökhendi, jóképű ifjú arcát, ezüstcsatos szürke köpönyegét s merev lépteit látta az alakban viszont, ki tekintetét gyűlölködve szegezte reá a sötét légen át. Kóbor nem állt meg, csak lelassította lépteit, s botját kissé magasabbra emelte. A bot felragyogott, fényében lehullott Jáspis külsője az alakról, s helyette Tarpáni közeledett tovább feléje. Tarpáni arca azonban püffedt volt, és fakó, mint egy vízbe fúlt emberé, s kezével furcsán intett, mintha hívná Kóbort. Ő azonban most sem állt meg, csak haladt előre, pedig már csak pár méter választotta el őket. Akkor a lény váratlanul teljesen elváltozott, kiterjeszkedett kétfelé, mintha óriási, keskeny szárnyakat növesztett volna, s közben vonaglott, dagadt, zsugorodott. Kóbor egy pillanatra meglátta Szighor fehér arcát, majd két kimeredő, zavaros szemet, aztán hirtelen egy eltorzult ajkú, rémületbe merevedett arcot — hogy emberé vagy szörnyetegé, azt nem tudta —, melynek a szeme helyén feneketlen fekete üresség nézett vissza rá két lyukon.
Kóbor ekkor magasra tartotta a botját, amely oly elviselhetetlenül vakító fényt, fehéren izzó, éles ragyogást árasztott magából, hogy megszaggatta, térdre kényszerítette még ezt az ősi sötétséget is. Ebben a fényességben minden alak lehullott a Kóbor felé közeledő rémségről. Összezsugorodott, összetöpörödött s elfeketedett, majd négy rövid, karmos lábán kúszott tovább a homokon. Még mindig jött, egyre Kóbor felé, feltartva ajak, fül és szem nélküli undorító, ocsmány pofáját. Amikor összeértek, a szörny egészen fekete lett a körülötte ragyogó fényességben, s akkor felágaskodott. A mérhetetlen csöndben szembetalálkozott az ember és az árny, s mindkettő megállt.
A végtelen csöndet megtörve akkor felkiáltott Kóbor, hangosan és tisztán, kimondva az árny nevét, s ugyanabban a pillanatban az árny is kimondta ajak és nyelv nélkül is ugyanazt a szót: Kóbor. A két hang egy hang volt.
Kóbor kinyújtotta a kezét, eldobta a botját, s megragadta az árnyat, a feléje nyúló saját, fekete önnönmagát. A fény és a sötétség összecsapott, egymásba olvadt, eggyé vált.
A messziről rémülten figyelő Bükköny a szürke homályon át azt látta, hogy Kóbor elbukott, ugyanis a tiszta ragyogás elhalványult, megfakult. Harag és elkeseredés töltötte el, kiugrott a csónakból, hogy barátja segítségére siessen, vagy vele együtt pusztuljon, s futni kezdett a homokon az üres félhomályban a kihunyó, halvány fénysugár felé. Rohanás közben lába belesüppedt a homokba, úgy evickélt benne, akár a folyós futóhomokban vagy akár egy sodró erejű áradatban, mígnem egy irgalmatlan erejű robaj kíséretében ragyogó nappali fényességgel, keserves, dermesztő téli hideggel és keserű tengeri só ízével helyrezökkent a világ, s Bükköny hirtelen az igazi, élő tengervízben kapálódzott tovább.
Mellette ott táncolt a csónak üresen a szürke hullámokon. Bükköny semmi egyebet nem látott maga körül; a tarajos hullámok szembefröcskölték, elvakították. Nem lévén jó úszó, nagy nehezen visszaevickélt a csónakhoz, és belekapaszkodott. Köhögve s a hajából csurgó vizet törölgetve kétségbeesetten tekingetett körbe-körbe, mindenfelé. Végre észrevett valami sötét dolgot a vízen jó messze, ott, ahol ezelőtt homok volt, most pedig háborgó hullámok. Rávetette magát az evezőkre, és rettentő igyekezettel a barátjához evezett, majd elkapva Kóbor karját, besegítette, rángatta őt a csónakba.
Kóbor kábult volt, tekintete merev, mintha semmit sem látna, de semmi sérülés nem látszott rajta. Botját, a fekete tiszafa botot, melyből minden izzás eltűnt, a jobb kezében markolta, semmi kincsért el nem eresztve. Nem szólt egyetlen szót sem. Elcsigázottan, átázva és remegve hevert az árboc mellé roskadva, egy pillantást sem vetve Bükkönyre, ki felvonta a vitorlát, és az északkeleti szélbe fordította. Semmit sem érzékelt a világból mindaddig, amíg egészen elöl az útvonaluk fölött, a sötét ég tengerén, amerre a nap alábukott, fel nem tűnt a hosszúkás felhők között egy tiszta, kékes fényű öbölben az újhold ezüstös, sápadt sarlója, mely a ragyogó nap fényét tükrözte vissza a sötétségbe burkolózó óceánra.
Kóbor felemelte az arcát, és rámeredt a nyugati égen függő messzi, tündöklő holdsarlóra. Sokáig nézte mereven, majd felállt, kiegyenesedett, s két kézzel úgy emelte föl a botját, mint harcosok a hosszú lándzsájukat. Körülhordozta a tekintetét az égen, a tengeren, a barna, dagadó vitorlán s barátja arcán.