— Félsz megtenni? — kérdezte.
— Nem, nem félek.
A lány kissé megvető mosollyal jegyezte meg:
— Tán túl fiatal vagy még hozzá.
Ezt már nem tűrhette Kóbor. Elhatározta, bebizonyítja, mire képes ő. A lánynak csak annyit mondott, hogy holnap, ha akar, jöjjön el megint a mezőre, azzal búcsút vett tőle, és visszatért a házba, noha mestere még a vidéket járta. Kóbor egyenesen a polchoz ment, és levette azt a két bűvös könyvet, amit Oromon még sohasem nyitott ki az ő jelenlétében.
Kóbor nekilátott keresni egy önátváltoztató varázslatot, de mivel lassan ment még a rúnajelek silabizálása, és nemigen értette még azt sem, amit olvasott, nem talált egyet sem. Ősrégi könyvek voltak ezek, Oromon még mesterétől, Bölcs Rejtektől örökölte, az szintén a maga mesterétől, Perregál mágusától és így tovább, vissza az idők kezdetéig. Az apró, különös jelek alkotta írást sok, mostanra elporlott kéz átírta, kiegészítette. Kóbor azért itt-ott megértett valamit a szövegből, s miközben egyre a fülébe csengtek a lány kérdései s gúnyos megjegyzései, rátalált egy olyan oldalra, amelyen egy, a holtak szellemét idéző varázslat állott.
Ahogy nekifogott olvasni és egymás után megfejteni a rúnákat s jeleket, hirtelen rettenet szállta meg. A szeme kimeredt, s addig le sem tudta venni a lapról, míg végig nem olvasta az egész magyarázatot.
Ezután feltekintve látta, hogy a házban sötét lett. Tehát teljes sötétségben olvasta el a szöveget. Újra lepillantott a könyvre, ám nem tudta már kivenni a rúnákat. S a rettenet tovább erősödött benne, mígnem valósággal a székhez láncolta. Kóbor megborzongott. Fejét hátrafordítva meglátott valami éjnél is sűrűbb, sötét és torz árnyalakot lapulni a csukott ajtó mellett. Rémlett, mintha felé nyúlott volna, s suttogva egyre őt szólongatta, de a szavak értelmét Kóbor fel nem foghatta.
Ekkor az ajtó kivágódott. Egy férfi rontott be, körötte vakító, fehér fény lobogott, s e sudár, tündöklő alak hirtelen s bőszen fennhangon beszélni kezdett. A sötétség és a suttogás abbamaradt s szertefoszlott.
A rettegés alól felszabadult Kóbor, de még mindig halálosan félt, hiszen Oromon, a mágus állt fényárban a küszöbön, s tölgyfa botja fehéren izzott a kezében.
A mágus egyetlen szót sem szólt, Kóbor mellet elhaladva világot gyújtott, és a könyveket elrakta a polcra. Aztán a fiúhoz fordulva rákiáltott:
— Soha többé ne műveld e varázslatot, ha nem akarod élted s erőd veszélybe sodorni! Ez volt-e, amit a könyvekben kerestél?
— Nem, mester — motyogta a fiú, és szégyenkezve bevallotta Oromonnak, mi után kutatott, s miért.
— Nem megmondtam neked, hogy annak a lánynak az anyja, a nagyúr asszonya boszorkány?
Valóban, Oromon említette egyszer, csakhogy Kóbor nemigen figyelt oda, pedig tudhatta már, hogy Oromon semmit sem mond neki hiába, csak ha alapos oka van rá.
— Maga a leány is félig boszorka már. Lehetséges, hogy az anyja küldte őt véled találkozni. Az is lehet, hogy ő tárta ki a könyvet annál a bizonyos oldalnál. Az az asszony másféle erőket szolgál, mint én; nem tudom, mi a szándéka, de azt tudom, hogy ellenedre tör. Kóbor, figyelmezz reám. Sohasem jutott még eszedbe, hogy a veszély ugyanúgy veszi körül az erőt, mint árnyék a fényt? A varázslás nem afféle játék, amit szórakozásból vagy dicsőségszerzés gyanánt űzünk. Gondold meg: bűvös mesterségünk minden szava, minden cselekedete jó avagy gonosz célra fordítható. Mielőtt megszólalsz vagy cselekszel, tudd hogy milyen árat kell fizetned érte.
Szégyentől vezettetve Kóbor imigyen kiáltott:
— Honnan tudhatnék ezekről, ha nem tanítasz nekem semmit? Amióta nálad élek, nem tettem semmit, nem láttam semmit…
— Most akkor láttál valamit — felelt a mágus. — Az ajtónál, a sötétben, amikor beléptem.
Kóbor mélyen hallgatott.
Oromon letérdelt, tüzet rakott és meggyújtotta, mert a házban hideg volt. Majd, még mindig térden állva, csöndes hangján így szólott:
— Kóbor, ifjú sólyommadaram, nem kényszerítlek én sem magam mellé, sem a szolgálatomra. Nem te jöttél hozzám, hanem én tehozzád. Igen fiatal vagy még, hogy helyesen válassz, de helyetted nem dönthetek. Ha kívánod, elküldelek Kútfő szigetére, ott mindenféle mágikus tudományt oktatnak. Bármilyen mesterségbe kezdesz is, meg fogod tanulni, mert nagy a te hatalmad. Nagyobb még a büszkeségednél is, remélem. Szívesen itt marasztalnálak, mert bennem megvan, ami belőled hiányzik, de akaratod ellenére nem tartalak vissza. Válassz hát Re Albi és Kútfő szigete között.
Kóbor némán, megrendülten állt. Megszerette ezt az embert, Oromont, ki őt egyetlen érintéssel meggyógyította, s akiben nem lakozott iránta harag. Szerette őt, s erre csak most döbbent rá. Mikor rápillantott a tűzhely sarkában álló tölgyfa botjára, s eszébe jutott, hogy űzte ki annak ragyogása a gonoszt a sötétből, őszintén Oromon mellett kívánt maradni, őt hosszú, távoli utakra követni rengetegből rengetegbe s tőle a hallgatást eltanulni. Mindazonáltal más, csillapíthatatlan vágyak is gyötörték: becsvágy és tettvágy. Az Oromon képviselte út hosszúnak, lassú mellékösvénynek látszott, amikor pedig az ő vitorláit tengeri szelek dagaszthatnák egyenest a Legbenső-tenger s a Bölcsek szigete felé, ahol varázserők sziporkáznak a légben, s a főmágus csodák szőnyegén lépked.
— Mester — mondta Kóbor —, elmegyek Kútfő szigetére.
Így hát néhány nappal később, egy verőfényes tavaszi reggelen Oromon lekísérte őt a Bukófaltól vezető meredek gyalogúton a tizenöt mérföldnyire fekvő gonti Nagy Kapuba. A városkapunál, a faragott sárkányok között ott álltak a város őrei, s amint észrevették a mágust, kirántott karddal letérdeltek, s üdvözölték őt. Ismerték, és nemcsak a Herceg parancsára, hanem saját jószántukból is tisztelték, hiszen tíz évvel azelőtt Oromon mentette meg városukat a földrengéstől, mely földig rombolta volna a díszes tornyokat, s kőgörgeteggel torlaszolta volna el a Páncél-szirtek közti csatornát. Oromon szólott a Gont-hegységhez, lecsöndesítette, s úgy zabolázta meg a Bukófal rázkódó bérceit, mintha rémült állatot szelídített volna meg. Kóbor hallott már erről ezt-azt beszélni, s most, hogy csodálkozva látta, mint hajtanak térdet a felfegyverzett kapuőrök jámbor mestere előtt, eszébe jutott minden. Szinte félve tekintett föl erre az emberre, ki megfékezte a földrengést; ám Oromon arca szelíd volt, mint mindig.
Lesétáltak a rakpartra, ahol a kikötőmester sietve jött Oromon üdvözlésére, s kérdezte, miben állhat rendelkezésére. A mágus megmondta, mire az rögvest megnevezett egy a Legbenső-tenger felé tartó hajót, amely Kóbort utasként felvenné a fedélzetére.