Tanis keményen a szemébe nézett. — És miért? — kérdezte, nehezen fogva vissza hangjának élét.
— Ugye nem kell még egyszer megbeszélnünk az egészet — sóhajtott Laurana.
— Nem értem, miről beszélsz — felelte Tanis hidegen és elfordult a vigyorgó fogadóstól.
— Életemben először csinálok valami fontosat és hasznosat — mondta Laurana és megszorította a karját —, te pedig holmi féltékenységből meg akarod azt akadályozni...
— Én nem vagyok féltékeny! — tiltakozott Tanis elvörösödve. — Már Qualinestiben megmondtam, hogy a fiatalkori csacskaságainknak vége. Én,...— Elhallgatott és arra gondolt, vajon tényleg így van-e. Még a szóváltás közben is remegett a lány szépsége láttán. Igen, az az ifjúkori föllángolás elmúlt, de vajon elfoglalta-e a helyét valami más, valami tartósabb érzés? És most talán elveszíti vagy máris elveszítette a lányt határozatlansága és makacssága miatt? Pontosan úgy viselkedik, mint egy ember, gondolta magában a fél-elf: visszautasít valamit, ami karnyújtásnyira van tőle, aztán sír utána, amikor elveszíti! Zavarodottan csóválta a fejét.
— Nos, ha nem vagy féltékeny, akkor miért nem hagyod, hogy nyugodtan folytassam a munkámat Elistan számára? — kérdezte Laurana hűvösen. — Én...
— Csitt! — emelte föl a kezét Tanis. Laurana már szóra nyitotta a száját, de a másik zord arckifejezését látva inkább elhallgatott.
Tanis a fülét hegyezte, nem tudta, nem csal-e a hallása, de valóban, tisztán hallható volt a Tasslehoff abroncsbotja végén lévő bőrcsík riasztóan éles sivítása. A rémisztő hangot a surranó úgy keltette, hogy a botot széles ívben megforgatta a feje fölött. Mindenkinek inába szállt tőle a bátorsága, de egyben veszélyt is jelzett.
— Baj van — morogta Tanis —, hívd a többieket! — Laurana, látva zord pillantását, szó nélkül engedelmeskedett. Tanis gyorsan a fogadós felé fordult, aki megpróbált kiosonni a pult mögül. — Hová igyekszel? — kérdezte tőle élesen.
— Csak a szobáikat akartam rendbe tenni, uram — motyogta a fogadós és villámgyorsan eltűnt a konyhában.
Ugyanebben a pillanatban Tasslehoff viharzott be az ajtón.
— Őrjárat, Tanis! — sivította. — Őrjárat közeledik!
— Biztosan nem miattunk jönnek — próbálta megnyugtatni Tanis, majd gyanakvón végigmérte a fürgekezű surranót! — Tass...!
— Nem én voltam, becsszóra! — tiltakozott Tass. — Még el sem jutottam a piactérre! Éppen az utca végén jártam, amikor megláttam, amint egy egész csapat katona errefelé igyekszik.
— Mit gagyogsz itt holmi őrjáratról? — kérdezte az ivóból kilépő Sturm. — Már megint valami surranó-fantáziálás?
— Nem, figyelj csak! — intette le Tanis. Mindenki elhallgatott. Csizmás lábak közeledő dobogását hallották és riadtan, aggódva néztek egymásra. A fogadós elszelelt. Furcsa volt, hogy ilyen könnyen bejutottunk a városba... gondolhattam volna, hogy baj lesz belőle — vakarta meg a szakállát Tanis és tudta, hogy mindenki az ő utasításait várja.
— Laurana és Elistan, menjetek föl! Sturm és Gilthanas maradjon velem! A többiek menjenek a szobájukba... Zúgószél, te vagy a parancsnok! Te, Caramon és Raistlin védelmezitek a társaságot! Raistlin, használd a varázserődet, ha szükséges! Kova...
— Én veled maradok — jelentette ki határozottan a törpe.
Tanis elmosolyodott és átkarolta Kova vállát. — Hát persze, öreg barátom, nem is gondoltam, hogy ezt mondanom kell.
Kova elvigyorodott és kihúzta harci szekercéjét a hátán lévő tokból. — Fogd! — nyújtotta át Caramonnak. — Jobb, ha nálad van, mintsem egy tetves strázsa kaparintsa meg.
— Jó ötlet — mondta Tanis, majd megoldotta kardszíját és átnyújtotta Caramonnak az elf-király, Kith-Kanan csontvázától kapott varázskardját, Féregirtót.
Gilthanas szó nélkül adta át kardját és elf-íját.
— Te is, lovag — nyújtotta ki a kezét Caramon.
Sturm összeráncolta a szemöldökét. Ősi, kétkezi kardja és annak hüvelye volt az egyetlen öröksége, amit atyja, Solamnia jeles lovagja hagyott rá, miután száműzetésbe küldte feleségét és kisfiát, majd eltűnt. Lassú mozdulattal oldotta ki övét és nyújtotta át a fegyvert Caramonnak.
A jólelkű harcos látva a lovag aggodalmát, hogy megnyugtassa, így szólt: — Vigyázok rá, Sturm, akár a sajátomra, jól tudod.
— Tudom — mosolygott vissza rá Sturm szomorúan, majd fölnézett a lépcsőn álló Raistlinre. — Különben ott van Catyrpelius, a hatalmas féreg is, hogy vigyázzon rá. Nem igaz, varázsló?
Raistlin meglepődött annak a régi esetnek a fölemlítésén, amikor egyszer, a fölégetett Vigaszban pár hobgoblinnal elhitette, hogy Sturm kardján varázslat ül. Eddig ez volt a legnagyobb elismerés, amiben a lovag a mágust részesítette, amire Raistlin kurta mosollyal válaszolt.
— Igen — mondta halkan —, a Féreg mindig ott van, ne félj hát, lovag, a fegyvered éppoly biztonságban van, mint azok élete, akiket a gondjainkra bíztatok... mármint, ha egyáltalán bárki is biztonságban lehet itt. Isten veletek, barátaim — mondta már szinte suttogva és különös, homokóra-szeme fölragyogott. — E búcsúzás hosszú időre szól... néhányan nem is találkozunk már többé ezen a világon! — ezzel meghajolt, összefogta vörös köpönyegét és megindult a lépcsőn fölfelé.
— Természetesen mindig Raistliné az utolsó szó – gondolta magában Tanis mérgesen, miközben a csizmás léptek már az ajtó előtt koppantak.
— Induljunk! — adta ki a vezényszót. — Ha a varázslónak igaza van, már úgysem tehetünk semmit.
Tanácstalanul meredtek rá, majd utasításának engedelmeskedtek, fölsiettek a lépcsőn, csak Laurana nézett vissza rá ijedten, amikor Elistan megfogta a karját. Caramon kivont karddal várt a sor végén, míg valamennyien el nem tűntek.
— Ne izgulj — mondta Tanisnak a nagydarab harcos nehézkesen —, minden rendben lesz! Ha nem érkeznél vissza estig...
— Ne indulj utánunk! — vágta rá Tanis kitalálva, hogy mire céloz Caramon. Raistlin baljós kijelentése sokkal jobban felkavarta a fél-elfet, semmint azt kimutatta. Már sok éve ismerte a mágust és tanúja volt ereje növekedésének... mintha még az árnyékok is megsűrűsödtek volna körülötte. — Ha nem jönnénk vissza, kísérd el Elistant, Aranyholdat és a többieket Déli Kapuba!
Caramon vonakodva bólintott, majd csörömpölő fegyverzetével fölvonult a lépcsőn.
— Lehet, hogy csak a szokásos ellenőrzés — mondta halkan Sturm, amikor az őrjáratot már láthatták is az ablakon át. — Föltesznek néhány kérdést, aztán békén hagynak. Az viszont biztos, hogy mindnyájunkról van személyleírásuk.
— Én nem úgy érzem, mintha ez csak a szokásos ellenőrzés lenne. Mindenki eltűnt. Azt hiszem, csak néhányunkra kíváncsiak — mondta Tanis csöndesen, miközben az őrjárat egy kapitány vezetésével és a kapuőrség egyik tagjának kíséretében bevonult a fogadóba.
— Ők azok! — mutatott rájuk a kapuőr. — Ott a lovag, ahogy megmondtam, aztán a szakállas elf, a törpe, a surranó és egy elf-lord.
— Helyes — dörögte a kapitány —, de hol vannak a többiek? — Intésére a katonák a társaságra szegezték fegyvereiket.
— Nem értem, mit óhajtanak tőlünk — fordult hozzájuk nyugodtan Tanis. — Idegenek vagyunk itt, Tarsisban, átutazóban dél felé. Hát így fogadják az idegeneket ebben a városban?
— Sehogy sem fogadjuk az idegeneket a városunkban — felelte a kapitány, majd végigmérte Sturmot és így folytatta: — Különösen a solamniai lovagokat nem. Ha olyan ártatlanok vagytok, ahogy állítod, akkor biztosan készséggel válaszoltok a város urának és kormányzótanácsának néhány kérdésére. Különben, hol van a társaság többi tagja?