— Nem vagyok biztos benne — akadt el Tanis lélegzete. — Nem biztos, hogy valóban ő volt az... egészen fölületes leírást kaptam csak róla...
— Emberi léptékkel olyan ötvenévesnek látszik — mondta Kitiara izgatottan —, de olyan különös, fiatalos a szeme és a keze is, akár egy ifjúé. És a mellkasán, a húsba ágyazva egy nagy zöld ékkövet visel. Jelentést kaptunk róla, hogy itt látták, ebben a városban. Ezért küldött ide engem a Sötétség Királynője! Ő mindennek a kulcsa, Tanis! Találd meg őt... és többé nincs erő Krynn földjén, amely megállíthatna bennünket!
— De miért? — Tanisnak nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze hangja nyugodtságát. Mi olyan életbevágóan fontos benne, hogy... izé, általa nyerhetjük meg a háborút?
— Ki tudja? —vontameg karcsú vállát Kitiara és visszabújt Tanis karjába. — De hiszen te reszketsz! No majd én fölmelegltelek. — Ezzel belecsókolt a férfi nyakába és végigsimította a testét. — Csak annyit mondtak nekünk, hogy a legfontosabb, amit tehetünk e háború gyors befejezéséért, ha egy ügyes húzással elkapjuk őt!
Tanis érezte, amint a nő érintésétől felforr a vére.
— Gondold csak el! — suttogta Kitiara a fülébe a bórét égető, forró, párás lehellettel — ha megtalálnánk őt... te meg én... egész Krynn itt heverne a lábunk előtt. A Sötétség Királynőjétől pedig olyan jutalmat kapnánk, amilyenről még csak álmodni sem mertünk! Te meg én, Tanis, örökre együtt! Gyerünk hát!
A lány szavai vadul visszhangzottak a tudatában. Ők ketten, együtt, örökre. Befejezik a háborút és ók lesznek Krynn urai. Nem! — gondolta magában összeszoruló torokkal. Ez téboly, maga az árület! A népem... a barátaim... de hát nem tettem már éppen eleget? Mivel tartozom én akármelyiküknek... embereknek vagy elfeknek? Semmivel! Éppenséggel ők bántottak meg engem, kivetettek maguk közül. Ennyi hosszú éven át... számkivetettként éltem! Mit törődnék velük? Most én jövök! Ideje, hogy magamra is gondoljak... a változatosság kedvéért. Es itt az a nő, akiről annyit álmodoztam! És most végre az enyém lehet! Kitiara... olyan gyönyörű... olyan kívánatos...
— Nem — mondta keményen Tanis egy pillanattal később. — Nem! — ismételte meg utána kedvesebben. Kinyújtotta a karját és ismét magához vonta a lányt. — Holnap is megtaláljuk. Ha tényleg ő volt az, akkor úgysem megy sehova onnan, ahol van. Ebben biztos vagyok...
Kitiara elmosolyodott és hosszú sóhajtással visszafeküdt mellé. Tanis föléhajolt és szenvedélyesen megcsókolta. Valahonnan a távolból hallotta, amint Istar Vértengerének hullámai dübörögve csapódtak neki a partnak.
10.
A Főpap Tornya
Lovaggá ütés
Reggelre kitombolta magát a vihar Solamnia fölött. Feljött a nap halovány aranykorongja, de nem melegített semmit. A Főpap Tornyának bástyáin őrt álló lovagok hálatelt szívvel tértek nyugovóra és egy darabig még beszélgettek e félelmetes éjszaka élményeiroől, mivel ilyen vihart még soha, senki sem élt meg Solamnia földjén az Összeomlás napjai óta. Azok a lovagtársaik, akik átvették tőlük az őrséget, majdnem ugyanolyan elcsigázottak voltak... Ezen az éjszakán egyikük sem aludt.
A toronyból kitekintve hóval és jéggel borított síkságot láttak maguk előtt. Imitt-amott pislákoló tüzek égtek, ahol a zivátarfelhökboől lesújtó cikcakkos villámok belecsaptak a fákba... azok lángoltak kísértetiesen. De nem is azok a tüzek vonták magukra főként a bástyákra fölkapaszkodott lovagok tekintetét. Inkább azok a tüzek, amelyek a távoli látóhatáron lobogtak... a száz és száz tábortűz, amelyek fojtogató füstje betöltötte a hideg levegőt. — A háború tüzei... a sárkányseregek tábortüzei.
Solamniában egyetlen dolog állt a Sárkány Nagyúr és a győzelem között. Ez a valami" (ahogy a Nagyúr gyakran emlegette) a Főpap Tornya volt.
A lovagság megalapítója, Vinas Solamnus által építtetett torony a hósapkás, felhőkbe burkolózó Vingaard hegység egyetlen hágójában álló torony Solamnia fővárosát, Palanthast és a Paladine Kapuja néven ismert kikötőt védelmezte. Ha a torony elesik, Palanthas a sárkányseregek martalékává válik. A város elpuhult, meglágyította a gazdagság és a szépség, hátat fordított a világnak és csak önmaga fényes tükrében gyönyörködött.
Ha egyszer rátette a kezét Palanthas városára és a kikötőre, a Nagyúr már könnyúszerrel kiéheztetheti Solamnia népét, s miután leigázta a tömegeket, az akadékoskodó lovagokat is elsöpörheti.
A Sárkány Nagyúr, akit a csapatai csak a Sötét Hölgy néven emlegettek, ezen a napon nem tartózkodott a táborában... keletre utazott valamilyen titkos ügryben. De hű és tehetséges parancsnokokat hagyott hátra, akik bármire készen álltak úrnőjük kegyének elnyeréséért.
Valamennyi Sárkány Nagyúr közül a Sötétség Királynője közismerten ezt a Sötét Hölgyet tartotta a legtöbbre. Ezért aztán a sárkányfattyak, goblinok, hobgoblinok, óriások és emberek csapatai, tábortüzeik körül üldögélve, sóvár szemmel nézték a tornyot, készen annak lerohanására, hogy ezzel megszerezzék úrnőjük elismerését.
A tornyot solamniai lovagok tekintélyes létszámú helyőrsége védte, amely mindössze néhány hete érkezett őrhelyére Palanthas városából. A tornyot, amely a legendák szerint sohasem eshet el, amíg hívő férfiak védik, a Főpapnak szentelték, aki rangban közvetlenül a Nagymester alatt állt, s akit a lovagok talán mindenkinél jobban tiszteltek.
Az Álmok Korában Paladine szerzetesei laktak a Főpap Tornyában. Az ifjú lovagok ide jártak vallásgyakorlatra és hitük elmélyítése céljából. A papok ottlétének máig számos nyoma fönnmaradt.
A sárkánycsapatok azonban nem csupán a legendák keltette félelem miatt ültek szorongva tábortüzeik körül. Parancsnokaik a legendák nélkül is tisztában voltak vele, hogy ezt a tornyot csak rendkívüli véráldozat árán vehetik be.
— Az idő nekünk dolgozik — jelentette ki a Sötét Hölgy, mielőtt eltávozott. — Kémeink jelentése szerint a lovagok csekély segítséget kaptak Palanthas népétől. A Vingaardi-szorostól keletre pedig sikerült elvágnunk az utánpótlási vonalaikat. Hadd üljenekhát a tornyukban és pusztuljanak éhen. A türelmetlenségük és a gyomruk előbb-utóbb valami hiba elkövetésére készteti majd őket, s amikor ez bekövetkezik, mi készen állunk a támadásra.
— De hiszen egyetlen sárkánykötelék segítségével bevehetnénk — mormolta egy fiatalabb parancsnok. Bakarisnak hívták... a csatákban tanúsított bátorsága és csinos arca nagy súllyal esett latba a Sötét Hölgy szemében. Mégis töprengőn nézett rá, amikor kék sárkánya, Skie nyergébe szállt.
— Talán mégsem — felelte hűvösen —, vagy tán nem hallottál az ősi fegyver, a sárkánydárda megtalálásáról?
— Ugyan már! Dajkamesék! — kacagott az ifjú parancsnok, miközben úrnőjét fölsegítette a sárkány hátára. Skie, a kék sárkány izzó, haragos szemmel meredt a jóképű főtisztre.
— Sohase becsüld alá a gyermekmeséket! — intette le katonáját a Sötét Hölgy —, hiszen ugyanezek a mesék emlegették a sárkányokat is. De ne aggódj, kutyuskám — vonta meg a vállát —, mert ha sikerrel jár ez a küldetésem és végre elfogom a Smaragdembert, akkor nem is lesz szükség a torony ostromára... magától is elpusztul. Ha meg nem, akkor még mindig megkaphatod tőlem azt az emlegetett sárkányköteléket.
Ezzel a hatalmas kék sárkány kitárta a szárnyát és fenségesen elvitorlázott Roncsosd, az Istar Vértengerének partján lévő nyomorúságos porfészek felé.