Így aztán a sárkánysereg melegben és kényelmesen heverészett a tábortüzek körül, mialatt — ahogyan a Sötét Hölgy megjósolta — a lovagok csöndben éheztek magányos tornyukban. Ám az élelem hiányánál sokkal nagyobb veszélyt jelentettt számukra a soraikban lévő széthúzás.
A Fényeskardú Sturm vezénylete alá rendelt ifjú lovagokban, a Sancristból való távozásuk óta eltelt nehéz hónapok alatt, mély tisztelet ébred kegyvesztett parancsnokuk iránt. Bár Sturm elég búskomor és többnyire tartózkodó volt, becsületességével és céltudatosságával kivívta emberei tiszteletét és csodálatát. Keserves győzelem volt ez, amelynek köszönhetően Sturmnak nem kevés szenvedést kellett elviselnie Derektől. Egy kevésbé nemes gondolkodású ember biztosan szemet hunyt volna Derek politikai intrikái fölött, vagy legalábbis befogta volna a száját (mint például Lord Alfred), de Sturm minduntalan fölszólalt Derek ellen, holott tudta, hogy ezzel csak ront saját helyzetén a nagy hatalmú lovaggal szemben.
Derek volt az, aki teljesen elidegenítette tőlük Palanthas lakóit. Az amúgy is bizalmatlan, régi gyűlölségeit dédelgető és nyugodt, szép városukért aggódó polgárok végképp megriadtak és fölháborodtak Derek fenyegetőzései miatt, amiért aztán megtagadták, hogy a lovagok magában a városban szállásolják el magukat. Csupán Sturm végtelen türelmű tárgyalásai nyomán kaptak tőlük egyáltalán valamicske élelmet.
A helyzet azután sem javult, hogy a lovagok megérkeztek a Főpap Tornyába. A közöttük kirobbant viszálykodás tovább csökkentette a már amúgy is éhező gyalogos csapatok fegyelmét. A torony hamarosan ostromlott várhoz lett hasonló... a Dereket támogató lovagokkal nyíltan szembeszálltak a Lord Gunthar pártján álló, Sturm parancsnoksága alá rendelt fiatalok. Csupán a Szabályzat szigorú megtartásának volt köszönhető, hogy nem robbantak ki nyílt, fegyveres összetűzések magán a tornyon belül. De a közelben táborozó sárkányseregek bomlasztó hatása és az állandó élelmiszerhiány fölizzította a kedélyeket és pattanásig feszítette az idegeket.
Lord Alfred túl későn ébredtrá ahelyzet veszélyességére. Keservesen megbánta, hogy ostobán Dereket támogatta, mert most márvilágosanlátta, hogy Koronaőr Derek elméje megbomlik.
A téboly napról napra egyre jobban elhatalmasodott rajta: emésztette a féktelen hatalomvágy és maradék józan eszétől is lassan megfosztotta őt. De LordAifred gyöngének bizonyult a közbelépésre. A lovagok annyira szigorú belső rendjükbe zárkóztak, hogy... a Szabályzat megtartása mellett... hosszú hónapokba került volna, mire a különböző lovagi tanácsok megfoszthatják Lord Dereket ráruházott rangiától.
Sturm vád alól való fölmentésének híre villámcsapásként sújtott le. Gunthar helyesen látta előre, hogy ez alapjaiban rendíti meg Derek reményeit. Gunthar csak arra nem gondolhatott, hogy mindez elszakítja az utolsó vékony szálat is, amely még valamelyest kordában tartja Derek józan eszét.
A vihar utáni reggelen az örök figyelmét egy pillanatra a Főpap Tornyának udvarán zajló események vonták magukra. A nap halovány, hideg fénnyel vonta be a szürkéskék eget, és megcsillant a solamniai lovagok ragyogó páncélján, amint a lovaggá avatás ünnepélyes szertartására gyülekeztek odalent.
Fölöttük a bástyákon mintha megdermedtek volna a kereszttel ékesített lovagi zászlók... élettelenül csüngtek a mozdulatlan, hideg levegőben. Ekkor vérpezsdítő, éles trombitaszó harsant. A kürtök hívására a lovagok büszkén fölvetették a fejüket és kivonultak az udvarra.
Kört formáltak, amelynek közepén Lord Alfred állt. Harci páncélját viselte, vörös körgallérja redőkben omlott alá a válláról és egy ósdi hüvelybe zárt, ősi kardot tartott a kezében. Amarkolaton egymásba fonódtak a lovagság nagy múltú jelképei: a viharmadár, a rózsa és a korona. A lord gyors, reményteli pillantással nézett végig a gyülekezeten, de a szemét nyomban lesütötte és megcsóválta a fejét.
Lord Alfred legrosszabb sejtelmei váltak valóra. Halványan abban reménykedett, hogy ez a szertartás talán újraegyesítheti a lovagokat. De pontosan ennek az ellenkezője következett be. A Szent Körön nagy rések tátongtak, amelyeket a jelenlévők feszengve néztek. Derek és híveinek egész tábora távol maradt.
Még kétszer fölharsant a hívogató trombitaszó, azután csönd telepedett alovagi gyülekezetre. Fényeskardú Sturm kilépett a Fbpap Kápolnájának ajtaján, ahol a Szabályzat előírása szerint imákkal és ünnepélyes meditációval töltötte az előző éjszákát. Hosszú, fehér köpenyt viselt és szokatlan díszőrség kísérte.
Mellette egy elf-leány haladt... szépsége úgy ragyogott a sápadt napfényben, akár a tavaszi hajnalsugár. Mögötte ősöreg törpe lépkedett, fehér haja és szakálla szinte világított, a törpe nyomában pedig egy surranó szökdécselt, világoskék térdnadrágban.
A lovagok köre megnyílt, hogy beengedje Sturmot és kíséretét. A menet megállt Lord Alfred előtt Laurana sisakjával a kezében Sturm jobbjára állt, Kova a balján támaszkodott a pajzsára, a surranó pedig... miután a törpe jól oldalba lökte... előreugrott a lovag sarkantyúival a kezében.
Sturm lehajtotta a fejét. Bár még csak harmincas éveinek elején járt, mégis ősz tincsek csíkozták a. haját, mely a vállára omlott. Néma imádsággal az ajkán egy pillanatra megállt, majd Lord Alfred intésére tiszteletteljes mozdulattal fél térdre ereszkedett.
— Fényeskardú Sturm — szólalt meg ünnepélyesen Lord Alfred és széthajtogatott egy pergamentekercset. — A Lovagok Tanácsa, meghallgatván Lauranthalasa, a qualinesti elf uralkodóház leányának tanúvallomását, továbbá a dombi törpe, Tűzkovács Kova, vigaszi lakos bizonyítékait, fölmentő döntést hozott az ellened elhangzott vádakkal szemben. Az említett tanúk által, hősiességedről és bátorságodról elmondottak alapján, e naptól fogva kinevezünk Solamnia Lovagjának. — Lord Alfred hangja ellágyult, amint letekintett az előtte térdelő alakra. Sturm beesett arcán könnycseppek gördültek végig, alig láthatóan. — Ezt az éjszakát imádkozással töltötted el — folytatta Alfred nyugodt hangon. — Nos, méltónak tartod-e magad erre a nagy megtiszteltetésre?
— Nem, Uram — válaszolta Sturm az Ősi szertartásrendnek megfelelően —, azonban a legalázatosabban elfogadom és egyben esküszöm, hogy egész életemet méltó voltom bizonyításának szentelem! — Ezzel a lovag az égre emelte a szemét. — Ha Paladine megsegít — folytatta halkan —, sikerülnie kell.
Lord Alfred már sokszor vett részt ehhez hasonló szertartáson, de ilyen mélységes elszántságot még egyetlen fölavatott arcán sem látott sohasem.
— Szeretném, ha most Tanis is itt lehetne — dörmögte oda Kova rekedten.Lauranának, de a lány csak kurta bólintással válaszolt neki.
Laurana sudár alakján megcsillant a vadonatúj páncél, amelyet Lord Gunthar kovácsoltatott számára Palanthasban. Mézfényű haja egy ezüstsisak alól omlott a vállára. Mellvértjén bonyolult arany díszítés fénylett, szabad mozgását biztosítandó, oldalt fölhasított bőrszoknyája épphogy csizmája szára szélét érte. Arca sápadt volt és szomorú, mert a Palanthasban és magában a toronyban tapasztalt helyzet sötétnek és kilátástalannak látszott előtte.
Visszatérhetett volna Sancristba..., tulajdonképpen megis parancsolták neki. Lord Gunthar titkos üzenetet kapott Lord Alfredtól a lovagok körében eluralkodott áldatlan állapotokról és azt az üzenetet küldte Lauranának, hogy fogja rövidre látogatását.
De a lány úgy döntött, hogy marad, legalábbis egy ideig. Palanthas népe udvarias fogadtatásban részesítette, hisz — végül is — királyí vér folyt az ereiben és szépsége is lenyűgözte a város lakóit. De a sárkánydárdák iránt is nagy érdeklődést mutattak, és könyörögtek, hogy legalább egyet hadd állíthassanak ki belőle a múzeumokban. Amikor azonban Laurana a sárkányseregeket említette, csak a vállukat vonogatták és mosolyogtak.