Laurana hamarosan tudomást szerzett egy küldönctől a Főpap Tornyában történtekről. A lovagokat szoros ostromgyűrű vette körül. Sokezres sárkánysereg táborozott a környező lapályon. A lovagoknak szükségük lesz a sárkánydárdákra, döntötte el magában a lány és rajta kívül nem volt senki más, aki elvihette volna azokat a toronyba és megtaníthatta volna a lovagoknak, miképp használják.
Ezért úgy döntött, hogy nem engedelmeskedik Lord Gunthar utasításának.
A Palanthasból a toronyhoz vezető út olyan volt, akár egy lázálom. Laurana két, némi élelemmel és a kincset érő sárkánydárdákkal megrakott szekérkíséretében indult útnak. Az egyik szekér alig pár mérföldnyire a várostól elmerült a hóban és rakományát szét kellett osztaniuk a néhány velük tartó lovag, saját maga, barátai és a másik szekér között. Hamarosan azonban az is megfeneklett.
Egyszer-kétszer még valahogy kiásták a hóból, de végül nem bírta tovább. Az élelmet és a dárdákat fölpakolták a lovakra és a hátralévő utat Laurana a lovagokkal, Kovával és Tasslehoffal együtt gyalog tette meg. Az ő csapatuk jutott át utolsóként az ostromgyűrún. Az előző éjszakai vihar után Laurana és a torony minden lakója tudta, hogy több élelemre már nem számíthatnak: a Palanthasba vezető út végképp járhatatlanná vált.
A maradék élelem még a legmegfontoltabb beosztás mellett is csak pár napra volt elegendő a lovagok és gyalogos segédcsapataik számára. A sárkányseregek pedig, úgy látszott, egész télre berendezkedtek táboraikban.
A sárkánydárdákat leemelték a kimerült hátaslovakról és Lord Derek utasítására gúlába rakták őket az udvaron.
Néhány lovag kíváncsian megszemlélte őket, de azután ők sem törődtek velük. A dárdák otromba, nehézkes fegyvernek tűntek föl a szemükben.
Amikor Laurana félénken fölajánlotta, hogy megtanítja használatukra a lovagokat, Derek csak megvetően fölhorkantott. Lord Alfred az ablakból nézte a távolban lobogó tábortüzeket. Laurana Sturmhoz fordult segítségért, de a lovag szavaitól a félelme csak fokozódott benne.
— Laurana — mormolta halkan a lovag és megszorította a lány hideg kezét — nem hiszem, hogy a Nagyúrnak sárkányokat kell bevetnie ellenünk, mert ha nem nyithatjuk meg újra az utánpótlás vonalát, a torony magától elesik, mivel védői mind halottak lesznek hamarosan.
A sárkánydárdák tehát az udvaron hevertek, használatlanul, elfeledve... ragyogó ezüstjüket lassan befedte a hó.
11.
A surranó kívánsága
A lovagok elővágtatnak
Lovaggá avatásának napján, késő este Sturm Kovával sétálgatott az egyik bástyán és régi emlékeket idéztek fel.
— Egy kút, tele színezüsttel, a Sárkányhegy szívében, és úgy ragyogott, mint egy drágakő-mesélte Kova csodálattal a hangjában. — Abból az ezüstből kovácsolta Theros a sárkánydárdákat.
— A világon mindennél jobban azt szeretném, ha egyszer megláthatnám Huma sírját — mondta Sturm kimérten. Kinézett a távolban lobogó tábortüzekre, megállt és rátámaszkodott az ősi kőfalra. Egy közeli ablakból fáklyafény szűrődött ki és megvilágította az arcát.
— Meg is látod — dörmögte a törpe. — Ha ennek vége lesz, visszamegyünk oda. Tass még egy térképet is rajzolt — nem mintha hasznát lehetne venni...
Miközben Tassról mormogott, Kova aggodalommal nézett régi barátjára. A lovag arca szomorú volt és elmélázó, ami Sturm esetében, mondhatni megszokott jelenségnek számított. De egy új vonás is megjelentrajta, amely mintha a kétségbeesését jelezte volna.
— Majd együtt megyünk el oda — folytatta a törpe. — Tanisszal és velem... meg a surranóval... és természetesen Caramonnal és Raistlinnel. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még hiányozni fog az a nyeszlett varázsló, de most éppenséggel jól jönne egy mágiához értó... Még szerencse, hogy Caramon nincs itt. El tudod képzelni, milyen hangosan korogna a gyomra egy-két étkezés kimaradása után?
Sturm szórakozottan mosolygott, gondolatai messze jártak. Amikor végre megszólalt, nyilvánvalóvá vált, hogy a törpe egyetlen szavát sem hallotta.
— Kova — kezdte halk, tompahangon —, egyetlen melegebb napra van csak szükségünk, hogy újra megnyithassuk az utat. Amikor ez a nap eljön, fogd Lauranát és Tasst és menjetek el. Ezt ígérd meg nekem!
— Mindnyájunknak el kellene mennie innen, ha kíváncsi vagy a véleményemre — csattant föl a törpe. — Vonuljatok vissza a lovagokkal Palanthasba. Bármibe lefogadom, hogy azt a várost még a sárkányok ellen is megvédhetnénk. Ott minden ház jófajta, szilárd kőből épült, nem úgy, mint ezek itt — és a törpe megvetően nézett végig az emberek építette tornyon. — Palanthas könnyebben védhető.
Sturm megrázta a fejét. — A helybéliek nem engednék... A csak a városuk szépségével törődnek. Ameddig úgy gondolják, hogy megmenthetó, semmi esetre sem harcolnak. Nem, nekünk itt kell megvetnünk a lábunkat!
— De itt nincs semmi esélyetek! — érvelt tovább Kova.
— De igenis van — vágott vissza Sturm —, ha kitartunk amíg az utánpótlási vonalat meg nem szilárdítjuk. A harci állományunk elegendő hozzá... a sárkányseregek is ezért nem támadtak mindeddig...
— Más megoldás is létezik — szólalt meg váratlanul egy harmadik hang.
Sturm és Kova odafordult. A fáklyafényben egy megnyúlt arc tűnt föl előttük. Sturm vonásai megkeményedtek.
— És mi lenne az a megoldás, Lord Derek? — kérdezte Sturm kimért udvariassággal.
— Lord Guntharral együtt azt hiszitek, hogy legyőztetek engem — mondta Derek, figyelmen kívül hagyva az elhangzott kérdést. Lágy hangja gyűlölettől remegett, amint Sturm szemébe nézett. De nagyon tévedtek! Egyetlen hőstett elegendő lesz ahhoz, hogy a markomban legyen ismét minden lovag — mondta Derek és előrenyújtotta vaskesztyűs kezét, melynek páncélján megcsillant a távoli tábortüzek fénye és akkor Guntharral együtt végetek! — és ujjai ökölbe szorultak.
— Eddig úgy gondoltam, hogy a mi háborúnk odakint zajlik, a sárkányseregek ellen — vetette oda Sturm.
— Ne gyere nekem ezzel a nagyképű fecsegéssel! — csattant föl Derek. — Örülj inkább a lovagi címednek, Fényeskardú... alaposan megfizettél érte! Ugyan, mit ígértél annak az elf-nőnek a hazugságai fejében? Elveszed feleségül? Tisztességes asszonnyá teszed?
— A Szabályzat megtiltja, hogy párbajozzak veled, de nem vagyok köteles végighallgatni, hogy sértegess egy olyan hölgyet, aki legalább olyan tiszta, amilyen bátor — mondta Sturm és távozásra készen sarkon fordult.
— Most nem csúszol ki a kezemből! — kiáltotta Derek. Előrelendült és megragadta Sturm vállát. Az ifjú lovag ingerülten megpördült, keze a kardja markolatán. Derek szintén a fegyveréhez kapott és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a Szabályzat minden parancsa feledésbe merül. Ám ekkor Kova atyáskodóan lefogta Sturm kezét. A lovag mély lélegzetet vett és elengedte kardja markolatát.
— Mondd hát ki, amit mondanod kell, Derek! — szólt Sturm és a hangja megremegett.
— Véged van, Fényeskardú! Holnap a lovagokkal csatába állunk a harcmezőn! Nem kushadunk tovább ebben a nyomorúságos sziklabörtönben! Holnap estére a nevem legendás hírúvé lesz!