Kova rémülten nézett föl Sturmra. A lovag arca viaszfehér lett. — Derek! — suttogta halkan. — Te megörültél! Ezrével vannak odakint... miszlikbe aprítanak benneteket.
— Igen, és pontosan ezt szeretnéd látni, nem igaz? — gúnyolódott Derek. — Hajnalrá légy készen, Fényeskardú!
Ugyanaznap éjjel Tasslehoff, ázva-fázva, éhesen és unalmában úgy döntött, hogy gyomrakorgásáról azzal terelheti el legjobban a figyelmét, ha alaposan földeríti a helyszínt.
Jó sok zug akad itt, ahová bármit el lehet dugni, morfondírozott magában. Ez a legkülönösebb épület, amelyet valaha láttam.
A Főpap Tornya szilárdan vetette neki hátát a Nyugati Átjárónak, a Kelet-Solamniát Palanthastól elválasztó Habakukk Hegylánc egyetlen járható szorosának. A Sárkány Nagyúr tisztában volt vele, hogy bárki, aki el akar jutni Palanthasba, vagy ezt az utat választja, vagy több száz mérföldes kerülőre kényszerül a hegyek körül, tengerre száll, vagy átkell vágnia a sivatagon. A Paladine Kapujába behatoló hajók pedig könnyű célpontot nyújtanak a gnómok tűzvető katapultjainak.
A Főpap Tornya a Hatalom Korszakában épült. Kova sok mindent tudott e kor építészetéről, mivel akkoriban főként a törpék voltak az épületek tervezői és építői, de ezt a tornyot nem ők tervezték és nem is ők húzták föl. Kova azon töprengett, vajon ki is építhette... mert minden jel szerint vagy részeg lehetett, vagy örült.
A torony alapját egy külső, nyolcszögletű, vastag kőfal alkotta. A nyolcszög minden csücskét egy-egy fiatorony díszítette. A tornyok között, a várfal tetején bástya futott körbe. A belső yolcszögletű falon további tornyocskák és gyámpillérek ültek, amelyek kecsesen emelkedtek a központi torony felé.
Ez még egészen megszokott lett volna, ám a törpe föleg a belső védelem hiánya fölött töprengett. A külső falon három hatalmas acélkapu tátongott, egyetlen főkapu helyett... ahogy a legésszerűbbnek tűnhetett volna, hiszen három bejárat védelméhez rengeteg fegyveres kellett. Mindhárom kapu egy-egy szűk udvarra nyílt, amelyeknek a végében hatalmas csapórácsok és a mögött egy-egy csarnok volt látható. Ez a három csarnok a torony központi részét képezte.
— Mintha csak teadélutánra invitálnák az ellenséget! – dörmögte magában a törpe. — Életemben nem láttam ilyen ostobán megtervezett erődöt!
Magába a toronyba senki sem tehette be a lábát – a lovagok számára az tiltott területnek számított. Kizárólag a Főpap léphetett oda be szabadon, s mivel e poszt most éppen betöltetlen volt, a lovagok még az életük árán is megvédték volna a torony külső falait, de a szent helyre semmiképpen be nem léptek volna.
Eredetileg a torony csak a szoros biztonságát őrizte, de nem zárta le. Palanthas lakosai azonban később egy szárnyat hozzáépítettek, s így már elrekesztette a hágót.
A lovagok és a gyalogos csapatok ebben a toldaléképületben szállásolták el magukat. Senki, még csak nem is gondolt rá, hogy belépjen magába a toronyba.
Senki, kivéve Tasslehoffot!
Csillapíthatatlan kíváncsisága és mardosó éhsége végighajszolta a surranót a külső fal tetején. Az őrtálló lovagok egyik kezükkel kardjuk markolatát, másikkal erszényüket szorongatva néztek utána. De amint elhaladt előttük, megnyugodtak, s így Tass könnyűszerrel leszökellhetett a lépcsőn és beosonhatott a központi udvarra.
Idelent csak az árnyak uralkodtak, nem lobogtak fáklyák és őrök sem álltak az udvaron. Széles lépcsőfokok vezettek föl a kapurácshoz. Tass óvatosan fölsompolygott a széles, ásító kapuívhez és kíváncsian bekukucskált a rácson. Nem látott semmit. Fölsóhajtott. Oly sűrű sötétség uralkodott odabent, mintha Abyss mélységes mélye tátongott volna ott.
Bosszankodva kapaszkodott a rácsba... inkább megszokásból, semmint reménykedve, hisz azt csupán Caramon, vagy legalább tíz lovag lett volna képes fölemelni.
Ám a rács, a surranó legnagyobb megdöbbenésére kísérteties csikorgások közepette, lassan fölemelkedett. Tass kétségbeesetten belekapaszkodott és nagy nehezen megállította. Ijedten nézett vissza a bástyák felé, attól tartva, hogy az egész őrség dübörögve ront utána, hogy elfogja, de úgy látszott, hogy a lovagok semmit sem hallottak saját gyomruk korgásán kívül.
Tass visszafordult a rácshoz. Keskeny rés nyílt a hegyes végű vasrudak és a kövezet között... éppen akkora, hogy egy surranó beférhessen rajta. Tass nem vesztegette az időt és a lehetséges következményekkel sem törődött. Hasra vágta magát és becsusszant a rács alatt.
Tágas; legalább ötven lábnyi átmérőjű terem közepén találta magát. Alig látott valamit, de mégis észrevett a falon néhány régi fáklyát. Pár ugrás utánle is kapott egyet és meggyújtotta a valamelyik erszénykéjéből előkotort, Kovától „kölcsönzött" tűzszerszámmal.
Most már tisztán láthatta a torony központjában lévő hatalmas termet. Mindkét oldalán különös oszlopok emelkedtek, mint valamiféle agyarak. Egyik mögé bekukkantott, de nem látott semmi mást, csak egy falifülkét.
A terem teljesen üres volt. Tass csalódottan ballagott tovább, reménykedve, hogy végül csak talál valami érdekeset. Hamarosan egy újabb, de legnagyobb meglepetésére már fölhúzott csapórácshoz érkezett. „Bármi, ami könnyen megy, több bajt okoz, mint örömet" — szólt a surranók régi mondása. A rács alatt Tass belépett a következő, keskenyebb, alig tíz lábnyi szélességű csarnokba, amelynek azonban mindkét oldalán ugyanolyan agyarszerű oszlopok sorakoztak.
Vajon miért így építették ezt a tornyot, hogy ilyen könnyen be lehessen jutni? — törte a fejét Tass. A külső falak valóban nehezen bevehetőek voltak, de ha azokon bárki túljutott, akár öt részeg törpe is elfoglalhatta volna az egész erődöt: Tass fölbámult a magasba. És miért ilyen hatalmas az egész? A központi terem mennyezete vagy harminc lábnyira emelkedett fölötte.
Azok a régi lovagok igazi óriások lehettek, morfondírozott magában a surranó kíváncsian, amint végigosont a csarnokon, bekukucskált a nyitott ajtókon és a sötét sarkokba.
A második terem végén egy harmadik csapórácsot talált. Ez lényegesen különbözött az előző kettőtől és legalább olyan különös volt, mint a torony maga. Két részből állt, amelyek a középvonalnál csatlakoztak egymáshoz... s ami a legkülönösebb volt az egészben, a rács közepén széles nyilás tátongott!
Tass ezen a nyíláson is beosont és egy még kisebb helyiségben találta magát. Két erős acélajtót látott maga előtt. Ösztönösen meglökte őket és bosszankodott, hogy nem nyílnak ki.
Eddig még egyetlenegy ajtó sem volt zárva, hisz nem is volt semmi, amit védeniük kellett volna. De legalább akadt valami, ami elterelte a figyelmét gyomra ürességéről. Tass fölmászott egy kőpárkányra, fáklyáját beleszúrta egy fali vasgyúrúbe, majd kezdte végigtapogatni a zsákocskáit.
Végül megtalálta tolvajkulcs-készletét, minden surranó örökségét — az ajtó nem arra való, hogy rekesszen, hanem hogy eresszen —, tartotta a surranók egyik kedvelt mondása.
Tass gyorsan megtalálta a megfelelő szerkentyút és munkához látott. A zár egyszerű volt. Halk kattanás hallatszott és Tass máris elégedetten csomagolta el a szerszámait, amint az ajtó engedett a nyomásának. A surranó egy pillanatra megállt és a fülét hegyezte, de nem hallott semmit. Benézett a sötétbe, de az eredmény ismét a semmi volt. Visszamászott hát a párkányra, levette odatúzött fáklyáját és óvatosan besurrant a vasajtón.
Magasra emelte a fáklyát és meglepetésére egy tágas, kerek terem közepén találta magát. Tass fölsóhajtott. Ez a helyiég is üres volt, egyetlen porlepte tárgyat kivéve, amely valami régi szökőkútra emlékeztetett a terem közepén. Tulajdonképpen itt ért véget a folyosó, mert bár a másik oldalon is nyílt egy pár vasajtó, a surranó számára világos volt, hogy az csak a szemközti hatalmas előtérbe vezethet. Ez volt hát a torony szíve, ez volt a szent hely! Ekörül kavargott az egész zűrzavar.